Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-15 / 293. szám

VASÁRNAP, 1974. DECEMBER LÓ. 99 Mézzel édesítve Kőművesek N éptelen utcákon kóborolva elém toppan Güzü Deme­ter. Meglát. Borotválatlan arcán viaszsárga máz. Ruhája ko­pott, sála hanyagul öleli nyakát Megjelenése igen szánnivaló. — Szervusz Barátom! Szervusz! — köszönt alázatos hangon, mé­lyen meghajolva. Egészén közel lép, hangját halkra fogja, és (gy mondja tovább a megszokott szö­veget: — Nagyon régóta lestelek mér, hogy „őszintén" beszélgessünk... — Hát, igen, Igen. Sok a dol­gom, ritkán jutok... — Tudod, beteg a feleségem. Mindig beteg. Ilyen az én sze­rencsém. Egy fizetésből élünk... Elünk?! Már hatodik, bocsánat hetedik hónapja! Rád gondol­tam .. Ha tudnál segíteni, s va­lami okos ötlettel átsegítenél... — Miről lenne szó? — Az idő is ellenem dolgozik. Folyton esik. És beázott a tetőnk. Mondhatnám úgyis, alaposan! — Vettél házat? — Megbántam már nagyon. Kár volt eladni, bocsánat feladni az államit. No, nemcsak úgy! De hát az vessen rám követ... A la­kó ment a helyünkre, így jutá­nyosán megkaptuk... Még tar­tozom. Meg sem merem mondani, mennyivel. Míg élek, ki nem nyögöm... — Szép az a ház legalább? — Meghívlak egy teára... Saj­nos borral nem tudlak megkínál­ni, mert... — Nem is szeretem a bort! — Tudod a szőlővel is befüröd­tem nemcsak tavaly, az idén is. Nem sok az! Olyan 800 négyszö­göl. A feleségem öröksége, és én művelgetem. Eladni ae tudom. Bajnak van csak! Hidd el, ang nak! — Add el, ha nyűg! — Ugyan, kérlek l — válaszol okoskodóan. Ki vesz manapság szőlőt? Meg aztán nekem a vé­remben van, hogy kijárjak a sző­lőhegyre. Fenséges ott a levegő, megfizethetetlen a nyugalom. így aztán... — Ha jól értem: ráfizetsz, de azért küszködöl vele, mert csak így érzed jól magad? — Mit beszélsz? Hogy én Jól érzem magam? Nem mondtam még, nincs annak fél éve sem, élet és halál között lebegtem?! — Nem. Ez teljesen új... — Már az borzasztó volt, hogy kórházi ágyon kellett senyved­nem. A jobb ágyszomszédom végelgyengülésben, a balról fek­vő máj rákban múlt ki. Akkor ta­nultam meg: ennyi az élet! Sem­mi — pöccintett kezével. Nyög­tek, jajgattak, viaskodtak a kín­nal és a reménytelenséggel. Én csak folyvást vigasztaltam őket, vicceket meséltem, mégse nevet­tek. Oly hirtelen jott aztán értük az utolsó nerc. Mintha megállt volna körülöttem a világ. Két éj­szaka nem aludtam. Hiányzott a Jajgatás, és félve reszkettem. Ml lesz ezzel a házzal, az új autóval, amely már annyi gürcölésembe került... — Jól értettem? Autó? És mi­lyen? — Igen. Majd megmutatom rögtön. Ott, az a szürke házacs­ka az enyém. Ugye, mennyire jobban mutatna egy új, világos homlokzattal? Ha volna rá pénzt Igen, igen. Neked fogalmad sincs, mibe kerül egy kocsi. Azzal mindennap foglalkozni kell ám! Rosszabb egy házsártos asszony­nál. Még a tévét is elhanyagolom miatta. Nehogy irigykedj rám. Ha alaposan megnézed, látni raj­ta, nem vadonatúj kocsi már ez. Nekem Jó! S ez a lényeg. Tudod: az az elvem, kispénzű mókus ne ugráljon I — Régi igazság ez, öregem. Gyors leltárt készítek a tágas belső szobában. Hatalmas perzsa­szőnyeg. Vénusz televízió, rádió, a bútort se rég vették. A polcon hóboritatlfnul, katonás rendben állnak a könyvek. — Legnagyobb keresztem — sóhajtva süpped bele a puha székbe —, nincs időm olvasni. Gondoltam már arra is, hogy fel­hagyok a méhészkedéssel, a disz­nóhizlalással, meg a galambte­nyésztéssel, de oly szürke, sem­mitmondó lenne nélkülük az élet Jobb izű a kolbász, ha itt hízott a disznó, az én ólamban, édesebb a méz ls, ha az én mé­helm gyűjtötték, és a vasárnapi galambleves íze sem lenne iga­zi... — Mennyi minden! — nézek szét újból, és megadom magam a nem várt fordulatoknak, a még szunnyadó sirámoknak. — Ne irigykedj! Rohan le új­ból. — Ez mind csak látszat, felszín. Tudod, mennyi pénzem van? — Nem természetem a kíván­csiság ... — Egy tízes ha lapul a zse­bemben! És tíz nap van a fizeté­sig. Nem tudnál kisegíteni? Má­sodikáig gondoltam. No, nem erő­szak a disznótor... Van még jó­barát tán, aki segít egy megszo­rult barátjón — nevet, keserűre csücsöritett szájjal, és elegáns mozdulattal elém teszi a gőzölgő teát — Köszönöm, köszönöm..: —> Parancsolj, tessék 1 Mézzel édesítettük kérlek, mert hál* is­tennek egy kis mézünk még van... BÁLINT GYULA F iúk! Jön a főnök! — szólt Kis-Néger az áll­ványon cigarettázó kő­müvetekhez. — Ügy látszik, rajzszeg van a székén, nogy nem tuu egy orat a fenekén maradni — morogta ma­gában Molnár öcsi, s két ujjával a csikket az öt méterrel arrébb álló malterosvödörbe pöccintette. — Az anyád! — hördült fel a bravúros mutatvány láttán Kis­Néger, akit a kőművesek, fekete képéről neveztek így. — Az embernek egy perc nyugta sem lehet. A fene enné meg — tápászkodott fel szitko­zódva Kocka Nándor, a brigádve­zetö. Tenyerére apró tégitiSzun­csék tapadtak. Leporolta elnyűtt nadrá'lát: — Mozgás, emberek, dolog­ra .. Kockát egy hónapja választotta a brigád ideiglenesen vezetőjévé. A TÖVÁLL-tól jött át az állami épitökhöz. A többiek is a hirde­tésre jelentkeztek. Kőműveseket kerestek az áruház építéséhez. Kocka Nándort Molnár öcsi ja­vasolta vezetőnek. Régebbről is­merte, együtt dolgoztak, s soha­sem árt, ha az ember haverja a brigádvezető. Tulajdonképpen ha­sonló elgondolás vezette őket, amikoV a hirdetés nyomán mun­kára jelentkeztek: kevesebb meló, nagyobb dohány. Sikerült kiharcolniuk, hogy órabért kap­janak. Annyira még nem ismer­ték egymást, hogy megkockáztas­sák a teljesítménybért, bár az építésvezető ezt szerette volna. Sürgette az átadási határidő. — Las$ú munkához idő kell — szokták egymást tréfásan biztat­ni a kőművesek. A tartópillérek kö-ötti válpszfalazá't végezték. Simon Attila, a főnök, az épí­tésvezető naponta megl. togatta őket. A hat kőműves művezető nélkül dolgozott, s Így nagyobb felelősség szakadt a Kocka-brigád nyakába. — Jó napot, szaktársak! — kö­szönt az építésvezető. Szeme vé­gigpásztázta az állványt. A kő­művesek az utolsó sorokat rak­ták. — Adj' isten! — fogadta Kocka kedélyeskedve a főnököt, s egy hosszas nyögés közepette ugrott le a födémre. Kilencven kilója szinte megremegtette a vasbeton­pilléreket. — Mi szél hozta főnök? — Lassan haladnak — mondta amaz csendesen. Nem ismerte közelebbről a brigádot, hiszen ő ls új ember. Az elődje három héttel ezelőtt karambolozott. Az­óta vezeti az áruház építkezését. — Mérnök elvtárs, nem tudunk eligazodni a terveken — magya­rázta Kocka, s közben Simon szemeit figyelte, mintha azt kér­dezné: vajon beveszi-e? Az építésvezető válasz nélkül hagyta a magyarázatot. Elgondol­kodott néhány pillanatig. — Szóval a terveken nem tud­nak eligazodni? Épp jókor szólt. Friss munkaerő érkezett, majd magukhoz küldöm sesítenl. így legalább heten lesznek, mint a gonoszok — mondta tréfalkozva, s faképnél hagyta a brigádveze­tőt — Itt valami bűzlik! Vajon milyen madarat dugnak a kalit­kánkba? — kérdezte Kocka, míg Bangó Dénes a másik segédmun­kás felsegítette vissza az áll­ványra. A válaszfallapok lassan kerültek egymás mellé. A többlek hurcolkodtak a rak­tár következő válaszfaláig. A szo­kott ebéd utáni kényelemmel ke­rült arréb a szerszám. Bangó és Kis-Néger a lapokat és a maltert már odakészítette. El is feled­keztek a főnök látogatásáról. A közelgő piros sapkás, kék munkaruhás jövevényre először Bangó figyelt fel: — Odanézzetek 1 Az álmélkodásra nem sok ide­jük maradt — Kocka Nándort keresem. — Én vagyok. És maga? — né­zett ró a brigádvezető nem kis csodálattal. — A „friss" munkaerő. Kockába belészorult a levegő. Ez lenne a hetedik kőműves, a segitség? Ez a törékeny termetű, kirakatbábu? Egy nő? — Éles Katalin vagyok — mu­tatkozott be és sorra kezet nyúj­tott a kőműveseknek és a segéd­munkásoknak. Kis-Néger kezét törülgetve kacsintott Molnár öcsire. — Mi ment a szemedbe? — kérdezte Molnár. — Nem tévesztette össze a he­lyet? Itt nem az Építők Szépét választják! — fordult a lány fe­lé a brigádvezető. Kati, mintha nem hallotta vol­na a kérdést: — Technikus vagyok... — Technikus? Akkor miért nem az irodában helyezték el? — Én kértem, hogy szeretnék néhány hónapot kőművesként dolgozni. így a szakmai fogáso­kat közelebbről megismerhetem. — Itt lesz alkalma egészen kö­zelről megismerni — jegyezte meg Molnár öcsi, a „megismerni" szót erősen megnyomva. — Nemcsak megismerni, csi­nálni is akarom — mondta a lány, s Kockára nézett, mint akitől segítséget vár, pedig az építésvezető nem sok jót mondott róla. A brtgádvezető biccentett fejé­vel, s az üres pillérközre muta­tott: — Délután ezt falazzuk. Álljon a jobb szélre — mondta. — Meglátjuk mit tud a.,. — „kicsit" Bkart mondani Ujj Ber­ci, de elakadt a szava. Most vet­ték csak észre, hogy a lány ke­zében sisak himbálózik, amit a fejére rak. Védőszemüvegben, kezén gumikesztyűvel állt a sa­rokhoz. — Csak nem az Antarktiszra készült? — kérdezte Kocka gú­nyosan. — így Írja elő a balesetvédel­mi óvórendszabályzat. — Persze, persze... Munkához láttak. Az előbbi lustaságnak a nyoma sem lát­szott. A fal gyorsan nőtt. Sze­mük sarkából valamennyien a lányt figyelték. Kati érezte, hogy vizsgáztatják. Ügyet sem vetett a férfiakra. Kalapácsával egy ütés­re felezte a falazólapot. — Az anyád! — gondolta Kis­Néger, s eszébe jutott, hogy Kocka kezéből legalább hétfelé hullott a szürke lap, s salaktör­melék lett. belőle. Mindnyájan azt várták, hogy a lény izzadjon, kidőljön. Az áll­vány rekordgyorsasággal készült eL — Ezek megbolondultak! — mondta Bangó, amikor meghal­lotta Molnár öcsi öblös hangját: — Maltert! — Nekem is legyen szíves! — szólt a lány. — Parancsoljon, kisasszony — nyújtotta fel a vödröt Kis-Néger. Az alját megemelte kissé, mint • fönök elleni habarcslöttyentési akciónál. Molnár öcsi a lány se­gítségére sietett, létva, hogy nera bírja a nehéz vödröt. A malter az ő szemébe fröccsent. — Az istenit! — kiáltott han­gosan. Kati hozzálépett: — Várjon, majd segítek. Ujj Berci tiszta zsebkendőt nyújtott oda. — Mi » csoda? Az Brem-k két zsebkendője ls van? — álmélko­dott Kis-Néger, mint akinek otta­tálatosa van, pedig nem is lottó­zik. — Köszönöm — mondta öcsi hálálkodva: — Te meg vigyázz Kis-Néger, nehogy fejedre hull­jon egy tégla. A brigádvezető nem szólt sem­mit. Falazott szorgalmasan. A lány sem maradt le tőle, pedig a kanál nyele alaposan törte a te­nyerét. Délután a brigád még két pillérközt befalazott. Másnap már csökkentették az iramot. Kati nem. A saroktól léocső/eteson haladt le a falkö­zép felé. Egy-két sorral előbbre járt, s a kőművesek már barát­ságosabb szemmel néztek rá. Nem azért, mert a sisakját levette. Ebédkor az egyébként hallgatag Dénes Vilmos Kockához fordult. — Te, Nándi! Nem lenne jobb teljesítménybe dolgozni? Szólj a főnőknek! — Meszet ettél? — nézett rá. — Jobban jönnénk kl. A többiek is bólogattak. Kati nem mutatta, hogy állást foglal a kérdésben. Egy napja dolgozik csak velük. Simon Attila a szokott időben érkezett. — Főnök! Rossz ez az órabér. Nem ösztönzi az embert — kezd­te Kocka. — Jó. Majd a jövő heti brigád­értekezleten beszélünk róla. Az új szaktárs hogy dolgozik? — Igyekszik. Honnan halászta elő? — ö Jelentkezett. Ügy tudora az apja is kőműves, de csak lá­nyai yannak. A brigádgyűlésen az építésve­zető ismertette a normát, a ne­gyedéves tervet, válaszolt a kér­désekre, majd magukra hagyta a brigádot. — Ideje lenne már végleges brl.gádvezetőt választanunk — törte meg a csendet Molnár öcsi. — Tehát a Kocka el van vetve — szólt közbe Kis-Néger, aki ugyan az irodalomban kevésbé volt járatos, de a jó mondások megragadtak benne, és a lányra nézett T. SZABÓ GYULA A berlini mezőgazdasági főiskola diákjai elméleti tudásukat a gyakor­latban is kipróbálhatják. Minden évben részt vesznek az aratásban, a legmodernebb kombájnok vezetőiként. A lipcsei Rosental nemcsak a felnőttek kedvenc pihenőhelye, hanem va­lóságos gyermekparadicsom Is. Különösen közkedvelt az indiai fala, | benne n kőelefánt, melynek ormánya egyúttal csúszda,

Next

/
Thumbnails
Contents