Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
VASÁRNAP, 1974. DECEMBER LÓ. 99 Mézzel édesítve Kőművesek N éptelen utcákon kóborolva elém toppan Güzü Demeter. Meglát. Borotválatlan arcán viaszsárga máz. Ruhája kopott, sála hanyagul öleli nyakát Megjelenése igen szánnivaló. — Szervusz Barátom! Szervusz! — köszönt alázatos hangon, mélyen meghajolva. Egészén közel lép, hangját halkra fogja, és (gy mondja tovább a megszokott szöveget: — Nagyon régóta lestelek mér, hogy „őszintén" beszélgessünk... — Hát, igen, Igen. Sok a dolgom, ritkán jutok... — Tudod, beteg a feleségem. Mindig beteg. Ilyen az én szerencsém. Egy fizetésből élünk... Elünk?! Már hatodik, bocsánat hetedik hónapja! Rád gondoltam .. Ha tudnál segíteni, s valami okos ötlettel átsegítenél... — Miről lenne szó? — Az idő is ellenem dolgozik. Folyton esik. És beázott a tetőnk. Mondhatnám úgyis, alaposan! — Vettél házat? — Megbántam már nagyon. Kár volt eladni, bocsánat feladni az államit. No, nemcsak úgy! De hát az vessen rám követ... A lakó ment a helyünkre, így jutányosán megkaptuk... Még tartozom. Meg sem merem mondani, mennyivel. Míg élek, ki nem nyögöm... — Szép az a ház legalább? — Meghívlak egy teára... Sajnos borral nem tudlak megkínálni, mert... — Nem is szeretem a bort! — Tudod a szőlővel is befürödtem nemcsak tavaly, az idén is. Nem sok az! Olyan 800 négyszögöl. A feleségem öröksége, és én művelgetem. Eladni ae tudom. Bajnak van csak! Hidd el, ang nak! — Add el, ha nyűg! — Ugyan, kérlek l — válaszol okoskodóan. Ki vesz manapság szőlőt? Meg aztán nekem a véremben van, hogy kijárjak a szőlőhegyre. Fenséges ott a levegő, megfizethetetlen a nyugalom. így aztán... — Ha jól értem: ráfizetsz, de azért küszködöl vele, mert csak így érzed jól magad? — Mit beszélsz? Hogy én Jól érzem magam? Nem mondtam még, nincs annak fél éve sem, élet és halál között lebegtem?! — Nem. Ez teljesen új... — Már az borzasztó volt, hogy kórházi ágyon kellett senyvednem. A jobb ágyszomszédom végelgyengülésben, a balról fekvő máj rákban múlt ki. Akkor tanultam meg: ennyi az élet! Semmi — pöccintett kezével. Nyögtek, jajgattak, viaskodtak a kínnal és a reménytelenséggel. Én csak folyvást vigasztaltam őket, vicceket meséltem, mégse nevettek. Oly hirtelen jott aztán értük az utolsó nerc. Mintha megállt volna körülöttem a világ. Két éjszaka nem aludtam. Hiányzott a Jajgatás, és félve reszkettem. Ml lesz ezzel a házzal, az új autóval, amely már annyi gürcölésembe került... — Jól értettem? Autó? És milyen? — Igen. Majd megmutatom rögtön. Ott, az a szürke házacska az enyém. Ugye, mennyire jobban mutatna egy új, világos homlokzattal? Ha volna rá pénzt Igen, igen. Neked fogalmad sincs, mibe kerül egy kocsi. Azzal mindennap foglalkozni kell ám! Rosszabb egy házsártos asszonynál. Még a tévét is elhanyagolom miatta. Nehogy irigykedj rám. Ha alaposan megnézed, látni rajta, nem vadonatúj kocsi már ez. Nekem Jó! S ez a lényeg. Tudod: az az elvem, kispénzű mókus ne ugráljon I — Régi igazság ez, öregem. Gyors leltárt készítek a tágas belső szobában. Hatalmas perzsaszőnyeg. Vénusz televízió, rádió, a bútort se rég vették. A polcon hóboritatlfnul, katonás rendben állnak a könyvek. — Legnagyobb keresztem — sóhajtva süpped bele a puha székbe —, nincs időm olvasni. Gondoltam már arra is, hogy felhagyok a méhészkedéssel, a disznóhizlalással, meg a galambtenyésztéssel, de oly szürke, semmitmondó lenne nélkülük az élet Jobb izű a kolbász, ha itt hízott a disznó, az én ólamban, édesebb a méz ls, ha az én méhelm gyűjtötték, és a vasárnapi galambleves íze sem lenne igazi... — Mennyi minden! — nézek szét újból, és megadom magam a nem várt fordulatoknak, a még szunnyadó sirámoknak. — Ne irigykedj! Rohan le újból. — Ez mind csak látszat, felszín. Tudod, mennyi pénzem van? — Nem természetem a kíváncsiság ... — Egy tízes ha lapul a zsebemben! És tíz nap van a fizetésig. Nem tudnál kisegíteni? Másodikáig gondoltam. No, nem erőszak a disznótor... Van még jóbarát tán, aki segít egy megszorult barátjón — nevet, keserűre csücsöritett szájjal, és elegáns mozdulattal elém teszi a gőzölgő teát — Köszönöm, köszönöm..: —> Parancsolj, tessék 1 Mézzel édesítettük kérlek, mert hál* istennek egy kis mézünk még van... BÁLINT GYULA F iúk! Jön a főnök! — szólt Kis-Néger az állványon cigarettázó kőmüvetekhez. — Ügy látszik, rajzszeg van a székén, nogy nem tuu egy orat a fenekén maradni — morogta magában Molnár öcsi, s két ujjával a csikket az öt méterrel arrébb álló malterosvödörbe pöccintette. — Az anyád! — hördült fel a bravúros mutatvány láttán KisNéger, akit a kőművesek, fekete képéről neveztek így. — Az embernek egy perc nyugta sem lehet. A fene enné meg — tápászkodott fel szitkozódva Kocka Nándor, a brigádvezetö. Tenyerére apró tégitiSzuncsék tapadtak. Leporolta elnyűtt nadrá'lát: — Mozgás, emberek, dologra .. Kockát egy hónapja választotta a brigád ideiglenesen vezetőjévé. A TÖVÁLL-tól jött át az állami épitökhöz. A többiek is a hirdetésre jelentkeztek. Kőműveseket kerestek az áruház építéséhez. Kocka Nándort Molnár öcsi javasolta vezetőnek. Régebbről ismerte, együtt dolgoztak, s sohasem árt, ha az ember haverja a brigádvezető. Tulajdonképpen hasonló elgondolás vezette őket, amikoV a hirdetés nyomán munkára jelentkeztek: kevesebb meló, nagyobb dohány. Sikerült kiharcolniuk, hogy órabért kapjanak. Annyira még nem ismerték egymást, hogy megkockáztassák a teljesítménybért, bár az építésvezető ezt szerette volna. Sürgette az átadási határidő. — Las$ú munkához idő kell — szokták egymást tréfásan biztatni a kőművesek. A tartópillérek kö-ötti válpszfalazá't végezték. Simon Attila, a főnök, az építésvezető naponta megl. togatta őket. A hat kőműves művezető nélkül dolgozott, s Így nagyobb felelősség szakadt a Kocka-brigád nyakába. — Jó napot, szaktársak! — köszönt az építésvezető. Szeme végigpásztázta az állványt. A kőművesek az utolsó sorokat rakták. — Adj' isten! — fogadta Kocka kedélyeskedve a főnököt, s egy hosszas nyögés közepette ugrott le a födémre. Kilencven kilója szinte megremegtette a vasbetonpilléreket. — Mi szél hozta főnök? — Lassan haladnak — mondta amaz csendesen. Nem ismerte közelebbről a brigádot, hiszen ő ls új ember. Az elődje három héttel ezelőtt karambolozott. Azóta vezeti az áruház építkezését. — Mérnök elvtárs, nem tudunk eligazodni a terveken — magyarázta Kocka, s közben Simon szemeit figyelte, mintha azt kérdezné: vajon beveszi-e? Az építésvezető válasz nélkül hagyta a magyarázatot. Elgondolkodott néhány pillanatig. — Szóval a terveken nem tudnak eligazodni? Épp jókor szólt. Friss munkaerő érkezett, majd magukhoz küldöm sesítenl. így legalább heten lesznek, mint a gonoszok — mondta tréfalkozva, s faképnél hagyta a brigádvezetőt — Itt valami bűzlik! Vajon milyen madarat dugnak a kalitkánkba? — kérdezte Kocka, míg Bangó Dénes a másik segédmunkás felsegítette vissza az állványra. A válaszfallapok lassan kerültek egymás mellé. A többlek hurcolkodtak a raktár következő válaszfaláig. A szokott ebéd utáni kényelemmel került arréb a szerszám. Bangó és Kis-Néger a lapokat és a maltert már odakészítette. El is feledkeztek a főnök látogatásáról. A közelgő piros sapkás, kék munkaruhás jövevényre először Bangó figyelt fel: — Odanézzetek 1 Az álmélkodásra nem sok idejük maradt — Kocka Nándort keresem. — Én vagyok. És maga? — nézett ró a brigádvezető nem kis csodálattal. — A „friss" munkaerő. Kockába belészorult a levegő. Ez lenne a hetedik kőműves, a segitség? Ez a törékeny termetű, kirakatbábu? Egy nő? — Éles Katalin vagyok — mutatkozott be és sorra kezet nyújtott a kőműveseknek és a segédmunkásoknak. Kis-Néger kezét törülgetve kacsintott Molnár öcsire. — Mi ment a szemedbe? — kérdezte Molnár. — Nem tévesztette össze a helyet? Itt nem az Építők Szépét választják! — fordult a lány felé a brigádvezető. Kati, mintha nem hallotta volna a kérdést: — Technikus vagyok... — Technikus? Akkor miért nem az irodában helyezték el? — Én kértem, hogy szeretnék néhány hónapot kőművesként dolgozni. így a szakmai fogásokat közelebbről megismerhetem. — Itt lesz alkalma egészen közelről megismerni — jegyezte meg Molnár öcsi, a „megismerni" szót erősen megnyomva. — Nemcsak megismerni, csinálni is akarom — mondta a lány, s Kockára nézett, mint akitől segítséget vár, pedig az építésvezető nem sok jót mondott róla. A brtgádvezető biccentett fejével, s az üres pillérközre mutatott: — Délután ezt falazzuk. Álljon a jobb szélre — mondta. — Meglátjuk mit tud a.,. — „kicsit" Bkart mondani Ujj Berci, de elakadt a szava. Most vették csak észre, hogy a lány kezében sisak himbálózik, amit a fejére rak. Védőszemüvegben, kezén gumikesztyűvel állt a sarokhoz. — Csak nem az Antarktiszra készült? — kérdezte Kocka gúnyosan. — így Írja elő a balesetvédelmi óvórendszabályzat. — Persze, persze... Munkához láttak. Az előbbi lustaságnak a nyoma sem látszott. A fal gyorsan nőtt. Szemük sarkából valamennyien a lányt figyelték. Kati érezte, hogy vizsgáztatják. Ügyet sem vetett a férfiakra. Kalapácsával egy ütésre felezte a falazólapot. — Az anyád! — gondolta KisNéger, s eszébe jutott, hogy Kocka kezéből legalább hétfelé hullott a szürke lap, s salaktörmelék lett. belőle. Mindnyájan azt várták, hogy a lény izzadjon, kidőljön. Az állvány rekordgyorsasággal készült eL — Ezek megbolondultak! — mondta Bangó, amikor meghallotta Molnár öcsi öblös hangját: — Maltert! — Nekem is legyen szíves! — szólt a lány. — Parancsoljon, kisasszony — nyújtotta fel a vödröt Kis-Néger. Az alját megemelte kissé, mint • fönök elleni habarcslöttyentési akciónál. Molnár öcsi a lány segítségére sietett, létva, hogy nera bírja a nehéz vödröt. A malter az ő szemébe fröccsent. — Az istenit! — kiáltott hangosan. Kati hozzálépett: — Várjon, majd segítek. Ujj Berci tiszta zsebkendőt nyújtott oda. — Mi » csoda? Az Brem-k két zsebkendője ls van? — álmélkodott Kis-Néger, mint akinek ottatálatosa van, pedig nem is lottózik. — Köszönöm — mondta öcsi hálálkodva: — Te meg vigyázz Kis-Néger, nehogy fejedre hulljon egy tégla. A brigádvezető nem szólt semmit. Falazott szorgalmasan. A lány sem maradt le tőle, pedig a kanál nyele alaposan törte a tenyerét. Délután a brigád még két pillérközt befalazott. Másnap már csökkentették az iramot. Kati nem. A saroktól léocső/eteson haladt le a falközép felé. Egy-két sorral előbbre járt, s a kőművesek már barátságosabb szemmel néztek rá. Nem azért, mert a sisakját levette. Ebédkor az egyébként hallgatag Dénes Vilmos Kockához fordult. — Te, Nándi! Nem lenne jobb teljesítménybe dolgozni? Szólj a főnőknek! — Meszet ettél? — nézett rá. — Jobban jönnénk kl. A többiek is bólogattak. Kati nem mutatta, hogy állást foglal a kérdésben. Egy napja dolgozik csak velük. Simon Attila a szokott időben érkezett. — Főnök! Rossz ez az órabér. Nem ösztönzi az embert — kezdte Kocka. — Jó. Majd a jövő heti brigádértekezleten beszélünk róla. Az új szaktárs hogy dolgozik? — Igyekszik. Honnan halászta elő? — ö Jelentkezett. Ügy tudora az apja is kőműves, de csak lányai yannak. A brigádgyűlésen az építésvezető ismertette a normát, a negyedéves tervet, válaszolt a kérdésekre, majd magukra hagyta a brigádot. — Ideje lenne már végleges brl.gádvezetőt választanunk — törte meg a csendet Molnár öcsi. — Tehát a Kocka el van vetve — szólt közbe Kis-Néger, aki ugyan az irodalomban kevésbé volt járatos, de a jó mondások megragadtak benne, és a lányra nézett T. SZABÓ GYULA A berlini mezőgazdasági főiskola diákjai elméleti tudásukat a gyakorlatban is kipróbálhatják. Minden évben részt vesznek az aratásban, a legmodernebb kombájnok vezetőiként. A lipcsei Rosental nemcsak a felnőttek kedvenc pihenőhelye, hanem valóságos gyermekparadicsom Is. Különösen közkedvelt az indiai fala, | benne n kőelefánt, melynek ormánya egyúttal csúszda,