Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

# VASÁRNAP, IMI NOVEMBER Ifit Részlet abból a kapuból, mellyel Kónya György ezüstérmet nyert Párizsban. (Nincs beépítve.) I Rozsdásodó vasköltemények A

múlt században Magyarországon — Szegeden is — a kézműves lakatosipar igen magas színvonalú volt Ebbe valószínűleg nagymértékben beleszólt a konkurrencia. Minden mester szebbet, jobbat akart alkotni, mint a másik. Ez az idők folyamán oda vezetett, hogy szinte művészi fokra kellett fejlődnie annak, aki szakmájából akart megélni. A versengés szigorú és kegyetlen iramot diktált. Így csak a legjobbak tudtak a felszínen maradni. Ebből következik, hogy városunkban is sok nagy tudású lakatos, műlakatos dolgozott. Fényesen bizonyítják ezt azok a műlakatos remekek, melyek ránkmaradtak. Szegednek alig van épülete — legalábbis a Nagykörúton belül —, amelyen ne maradt volna a hajdani mesterelődök ilyet! vagy olyan alkotása. Előfordul ezek között a legegyszerűbb vas monogramtól, a legbonyolultabb vaskapuig — minden. Megtalálhatók az egyszerű, kis magánházaktól a nagy középületekig mindenütt Az akkori időben, amikor még a tűz volt az egyedüli lehetőség a vas megmunkálásához, igen kemény munkára volt szükség ahhoz, hogy a mester akarata szerint tudja hajlítani, formálni, toldani, forrasztani a makacs anyagot. És hogy mennyire szerették ezek az emberek szakmájukat, leginkább az bizonyította, ha néha egy-egy arany-, ezüst- vagy bronzérmet hoztak haza városunkba. Ez a tudat — meg az anyagi elismerés — adhatta azt a töretlen erőt, hogy kora reggeltől késő estig izzították a vasat, csengették az üllőt Volt ugyan kötelező zárási idő, de a bezárt műhelyből is még sokáig kicsengett a munka ritmusa. Ezek az emberek büszkék voltak arra, ami kezükből kikerült. Hogy közben mennyi verejtéket törölt le naponta a homlokáról, ki törődött azzal. Talán ő maga a legkevesebbet Tisztesség volt iparosnak lennt A „mester" cím kötelezett És egyr^ szaporodtak a szebbnél szebb kapubetétrácsok, felülvilágítók, ablakvédő rácsok, rácskapuk, vaskapuk. De vannak szép számmal erkélykorlátok, lépcsőkorlátok, zászlótartók, sütés kilincsek, díszpántok, amelyek ma is dicsérik szorgalmukat, szaktudásukat Érdemes még megemlíteni a nagyon sokféle, igen gazdag díszítésű sírkeritést, gyertyaégető lámpát cégért és még lehetne sorolni, egészen a városháza nagykapuján levő mümészi kopogtatóig. Díszítőelemük igen sokrétű volt, a kör vagy negyzetes vas egyszerű meghajlításán kívül. Anyaguk: a körpálca, a szögletes rúdvas, és a különböző méretű laposvasak. Ezeket egymáshoz szegecseléssel, lapolással és izzón összekalapálva erősítették. Egymáshoz való erősítés volt még a kötegelés, sima és páros csavarás, bemetszés és bújtatás. Az anyag megmunkálásánál sokféle módszert alkalmaztak: mint például a hasítást, irdalást, domborítást, árkolást (gravírozás) a d!zzasztott, mélyített és domborított erezés stb. Díszítőelemeiknek is igen gazdag választéka volt Ilyenek: a vas tüzesen elhajlított végének oldalra való kicsavarása (kosszarv), cstgahajlítás, sima ét hasított spirál, golyóvégződés, makkdísz, lándzsahegy, szegfej, rozetta, levél, akantusz levél, Bourbon-liliom stb. Ezenkívül voltak a különböző virágdíszítések, mint például a rózsa, tulipán, liliom. Ezek közül a rózsát művészi tökéletességgel tudták készíteni. Ha ma valaki olyat tudna csinálni, azt feltétlenül művésznek titulálnák. Ök pedig nem voltak művészek, csak egyszerű, piszkos bőrkötényes, kérges tenyerű mesterek, akik szerették s. szép munkát, és meg is tanulták annak minden csínját-bínját. Mai lakatosaink erre azt mondják: akkor nagyon ráértek ilyen „figurákkal" foglalkozni, de bezzeg ma, normában ... Az igazság pedig az, hogv a tüzes vas mellett nem lehetett „ráérni". Gyorsan kellett azt verni, amíg meleg volt Ma már történelmi távlat ez az idő, elteltek az évtizedek, a sok neves és névtelen mester kezéből már kiesett a varázsszerszám. Örökségül ránkmaradt munkájuk az egyedüli bizonyíték arra, hogy ők voltak. Nekünk azonban — irántuk valő tiszteletből is — illene legalább óvni, nehéz munkával, és nagy szeretettel készített műveiket Korunkban kevésbé a védelem, inkább a pusztulás a sorsuk. Pedig, ha veszni hagyjuk őket velük együtt pusztul ki egy nagyon tehetséges iparoskorszak utolsó emléke ls. Említettem a szakmaszeretetnél, hogy a legjobbak milyen érdemeket szereztek városunknak. Ezek közé tartozott Kónya György műlakatosmester is, aki arany-, ezüst- és bronzérmet kapott az oklevéllel együtt. Többek között 1900-ban, Párizsban egy ma is meglevő művész) vaskapujáért ezüstérmet kapott. Ez bizony nem volt kis dolog! Ezt a kaput, tudomásom szerint, múzeumunk már megvásárolta Strell József nyugdíjas lakatostól — aki 1932-ben vette át Kónya György műhelyét —, hogy ott méltó helyet biztosítson részére. Ezt megelőzően az 1869-i Ezredéves Országos Kiállítás Bíráló Bizottsága is elismerő oklevéllel tüntette ki Szegeden végzett jó munkájáért, 1896. november 3-án. Később, 1924 szeptemberében a helyben rendezett áruvásáron és kiállításon bemutatott lakatos munkáiért aranyéremmel tüntették ki. Munkái megtalálhatók a Rókusi templomon, a városi fürdőn, a múzeumon, a Fodalami templomban (a háború és béke kapuja), a püspöki palotán, a klinikákon és még számtalan helyen Feltétlenül ide kívánkozik a saját családi sírboltjuk kerítése, melyet 1901-ben épített mintegy ipartörténelmi dokumentumként. Ezt bizony nyugodtan elkönyvelhetjük a műlakatos ipar remekének. Hasonló nagyság volt a mfllakatosiparban Fekete Pál is, aki többek között a Lenin körút 56. számú lakóépület (Reök-palota) szecessziós stílusú rácsait, korlátait készítette. Az ő esetében is meg kell említeni a szüleinek készített sírkerítést, mely a szeceszsziós stílusnak ritkán látható egyedi példánya. A2 elhalt mesterek közül még ide sorolhatjuk id. Fejős Ferencet, akinek ma is megvan maga készítette lakatos cégére, egy, a szájában kulcsot tartó, kifeszített szárnyú hatalmas sárkány. Nem marad mögötte Kiss János sem, aki szintén sok szép munkáját hagyta ránk. A szegedi mesterek közé tartozik még — az ismertek közül — ifj. Fejős Ferenc. Temesvári István és mint előbb említettem, Strell József, akik szintén méltóképpen öregbítették Szeged lakatosművészetének hírnevét. Ezek a nevek csak kis töredékét képezik a nagy lakatosdinasztiáknak. Sok munkája található még Kecskeméti Antalnak, akiről közelebbit nem tudtam kinyomozni. Az ő munkájuk szépségére és értékére 1969-ben figyeltem fel az egyik Batthyány utcai házon elhelyezett cégérre. Annyira nemes és finom vonalvezetésű. Nem sokkal azután le is rajzoltam, majd otthon tussal kidolgoztam, hogy maradandó legyen. Azután újabbak után kutattam, minden szabad időmben a város utcáit járva. Hol gyalog, hol kerékpáron kerestem a következők Azóta eltelt öt év, és több mint 210 darabot rajzoltam le. Sajnos, ez idő alatt már végleg eltűnt legalább öt darab. A mai emberek nem értékelik a „rozsdás vasakat". Pedig ezek ma is hozzátartoznak városunk arculatához, hangulatához, mint munka- és ipartörténeti dokumentumok. És hogv rozsdásak? Hát persze, ha nem törődnek velük. Szép dolog lenne öszszegyújteni és ipari múzeumban elhelyezni, legalább a legszebb példányokat TIPITY JÁNOS A Roosevelt téri halászcsárda ablakvédő ráess SHtee kapnklllncs a Bécsi kőrút egyik házának kapuján