Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

7 VASÁRNAP, 1974. NOVEMBER tt, A drótos E

gyszer majdnem beálltam drótosnak... Pontosan tizenhét éve annak. Az emlékezés tenyerében melengetem azt a napot. Megidézem a szót. A hang színe, melege idegeimben szivárog szerteszét. — Solti lakos vagyok. SoltKiskun vármegyének legöregebb drótosa. Rafael Illés a nevem — így mutatkozott be, amikor utóiértem a vándorokhoz illó módon köszöntöttem. Kezet szorítottunk és ballagtunk egymás mellett az országúton. Azaz csak ballagtunk volna, mert Illés bácsi néhány lépés után megállt, lezökkentette háti műhelyét a földre, hogy folytassa a bemutatkozást. — Iparos ember vagyok én, nem kontár — adta tudtomra hovatartozását, s amennyire csak tehette, kihúzta alacsony termetét. Hetykére állított kalapján állapodott meg a tekintetem. Rézüstök korma, bádoglemezek pora ... Mesterségének címere ez a kalap. Mert iparos ő, nem kontár. Erről tudósit. Figyelmemet a kalapról eltéríti, erősen a szemem közé néz, mintha azt fürkészné, kételkedem-e szavainak igazságában. Nem lehetett biztos a dolgában. Arra kényszerült, hogy benyúljon kabátja belső zsebébe a bizonyítékért, vagyis az iratait citálta elő. Az újságpapírba csomagolt pecsétes írások között nagy üggyelbajjal megleltük a drótosiparra jogosító igazolványt Megkérdem: — Mondja csak, Illés bácsi! Sokszor szokták magától kérni az Igazolványt amikor így vándorol? — Leginkább csak a drótosok kérik. A vándoriparosok. Meg néha a kisbfrók. Akarom mondani: a tanácsok hivatalsegédet A rendőrök csak kérdezősködnek: honnan hová, mi újság, hogy van a család, van-e sok gyerek, meg ez, meg az. — És sok gyerek van? — Sok. Egyik rendőr. Tizedes! Közben megnézem az órámat Ismerősöm is előveszi nikkelezett láncra illesztett időmérű szerszámát és azt mondja: — Nézzük össze. A két óra egyforma időt mutatott Mesterünk az órákat dicséri. — Tudja, Nógrád vármegyében Is vettem én egyszer egy órát ezerkilencszázhuszonhatban. — Akkor születtem. — Isten éltesse! Szóval beállítok a bótoshoz... Előadom, mi végett jöttem, ö meg — olyan vízzel kiöntött ürgéhez hasonló alak — csak pislog rám sebesen és azt mondja: — Aztán van-e pénze?! Mert drága portéka az óra! — Felbőszültem erre, levágom a drótosládát teljes erőmből a padlóra — üveg nem volt benne — mondom: minek néz engem az úr?! Ha nem tudná, önálló vándoriparos vagyok, félig-meddig kartásra magának, a szűzmáriás úristenit neki... — Ügy látszik, ilyen beszéd kellett! Azon minutumban elémpakolta összes óráit, én meg szépen sorbaraktam őket a pulton. Nagyság szerint! Még széket is hozattam magamnak. Ügy vizsgálódtam, ülve. Komótosan! Meghallgattam mindegyiknek a hangját Kiválasztottam közülük a legnagyobbikat, hogy lássa az ipse, kivel van dolga. Borzasztó nagy összeget mondott! Erre rámutatok a kissebbikre. Annak az árát még többre szabta. A legkissebb óra volt a legdrágább. Ilyet se hallottam még. Végül a legnagyobbiknál maradtam, láncot tetettem rá és kifizettem. Alku nélküL A szentségi a botosának! A nevezetes vásár után három napra megállott az óra. Hiába rázogatta Illés bácsi, nem mozdult tovább a mutatója Az óráshoz már nem vitte vissza, a tizedik falubem járt már akkor, így hát búsan bandukolt az úton. Eközben találkozott egy juhásszal. Nem árulta el, hogy becsapták, csak annyit mondott, a rugóval van valami baj, különben jó óra, régen tartja a szolgálatot. A Juhásznak megtetszett a masina — és minek gyarapítani a szót — megcsinálták a vásárt Illés bácsi kapott érte cserébe egy jókora — üszőborjúhoz hasonló — birkát — Azt amelyik legnagyobb volt a nyájban! De a birkánál is beütött a baj. Pont akkor, amikor a hetedik falunál hajtotta hazafelé. Vagyis hajtotta volna, mert a birka nem volt hajlandó egy tapodtat sem előre menni, körbe járt, mint az óra mutatója. Csak sokkal gyorsabban. Beléesett a kergekór. Csak nagy nehezen sikerült hazakísérnie. — De azért — fűzi hózzá — egy héttel később elhajtottam a vásárba. Alkuszom éppen egy bőgatyás paraszttal, már a pénzt nyálazza kifelé a bugvellárisából, amikor elrontja a birka az üzletet Ott kezdett el keringőzni. Pont a vevő előtt! — Hát régen sokszor becsapták egymást az emberek — szóltam. Útitársam bólogat s kis idő múltán megjegyzi: — Mert hát altkor olyan volt a világ. Később azt fejtegeti, milyen is a drótosipar becsülete. — Tudja, én már hintón ls ültem. Megyek az úton, kerülgetem a pocsétákat — esett akkor az eső —, egyszer csak megáll mellettem egy hintó. Rugós, féderes, amilyenen régen az urak szoktak járni. Leszól aztán róla olyan állami gazdasági ember, hogy „üljön föl öregapám, gyalogosan soká ér a faluba". Fölkászálódtam, melléje telepedtem. Ott fönn aztán kihúztam magamat, mint valami igazi úr. Megkínáltam az igazgatót szivarral, mert mi más lehetett volna az illető, legalábbis igazgató. A kocsisnak meg odamondtam: a tanácsháza elé. — Mert ha én valamelyik faluba megyek, mindig a tanácsházára térek be. Bejelentem magamat az elnöknek, az meg leültet. Egyszer hallja, találkoztam egy nagyon finom elnökkel. Így szólt: „Ülés bácsi! A mi falunk az olyan falu, hogy még kiabálással sem kell fárasztani magát". — És mikrofonba mondta, hogy megérkeztem a faluba drótozni, ablakot csinálni. Dicsekszik még sokáig, milyen szépen keresett a mikrofonos faluban. — Általában mennyit keres, Illés bácsi? — tudakozódom. — Hát... — húzza el a szót — az változó. Egyszer többet, másszor kevesebbet. Tudja, az úgy van, hogy én potom pénzért nem dolgozom. Még azt hinnék, kontár vagyok. Kérem! Amire én fölteszem a foltot, föl van téve... — és beszél, beszél, csupán azt nem mondja, mennyit keres voltaképpen. Űjra próbálkozom. — Mondjuk egy vödör megfenekeléséért mennyit kér? — Mennyit, mennyit? — mormog, s úgy tesz, mintha erősen gondolkozna, majd hirtelen kivágja: — Legelőször azt nézem meg, milyen háza van az illetőnek. Ha olyan gyenge ház, akkor kevesebbet kérek. Olyan falukba szeretek járni, ahol sok az új ház. Ott vannak ám a gazdag emberek ! Téeszesek laknak ott — emeli fel a mutatóujját, mintha valami titkot árulna el. — De azért — folytatja — a szövetkezetes asszonyokkal is akad bajom. Némelyik sokallja az árat Sajnálja szegény drótostól azt a kis pénzt. Pedig azoknak ősszel csak úgy viszik haza szekerekkel a sok árpát, kukoricát, krumplit, meg mindent. — Ügy hiszem, Illés bácsi, hogy ezt az ipart sem könnyű megtanulni. Ezt hallva, az öreg hirtelen megáll, vállamra teszi a kezét, s mint az első bemutatkozásnál, hosszan néz a szemebe és kijelenti: — De maga meg tudná tanulni! Magából jó drótos lenne! És ezt olyan őszintén, szívből mondta, hogy nagyon, de nagyon jólesett hallani Szinte kedvem támadt, hogv beálljak az öreg mellé inasnak. Ma talán m°lléie szegődnék .. VARGA NÁNDOR Leonardo műszaki kódexe OJSAGKfRi Egy évtizede találtak rá véletlenül a madridi Nemzeti Könyvtárban Leonardo da Vinci addig Ismeretlen Jegyzetfüzetére Lelőhelye nyomán. Madridi kódexnek nevezett kéziratot nyomtatásban megjelentették. (Newsweek.) L

eonardo da Vinci eredetileg hallatlanul nagy tömegű, és a korabeli technika minden ágát érintő feljegyzései csak azért maradtak fenn, mert a kísérő rajzok művészi értékét becsülték bennük. Az ütőkor a gyönyörködésen túl nem jutott Technikatörténészek régen kimutatták, hogy Leonardo da Vinci mellett műszaki érzékű tanítvány nem élt, Jegyzeteit mérnöki felkészültségű szakemberek sohasem forgatták. Az is tény, hogy a temérdek felvetett ötlet zöme egyáltalán nem, vagy csak évszázadok múltán valósult meg. Ennek ellenére érdekes és kissé nyugtalanító a nagy mester műszaki hagyatékának sorsáról olvasni. Ehhez nagymértékben hozzájárul a magyar televízió által is bemutatott olasz tévéfilmsorozat. A technikatörténészek feltevése szerint 20 ezer lapra tehető a természettudományos és műszaki feljegyzések eredeti terjedelme. Ebből 1964-ig kb. ötezer lap volt Ismert a világ különböző könyvtárainak állományában. Minden bizonnyal véglegesen elveszettnek kell elfogadnunk több, általa is említett munkáját, mint a Könyv a mozgásról. Könyv a nehézségről vagy a Könyv a gépelemekről című műveit. Leonardo da Vinci hagyatékának pusztulása tanítványa, Frencesco Melzi 1570-ben bekövetkezett halálával kezdődött Nem meglepő, hogy először a Festészeti értekezés című tanulmányát nyomtatták ki Párizsban, 1651ben. Csak 1826-ban publikálták első műszaki vonatkozású munkáját, a Viz mozgásáról címűt. A múlt század végén jelentették meg a Codex Atlanticus-t és néhány francia magántulajdonban volt füzetét. Az Angliában levő több száz oldalas anyag mindmáig hozzáférhetetlenül őrzött hagyaték. A madridi Nemzeti Könyvtár évszázadok óta 700 oldal Leonardo da Vinci-kéziratot nevezett magáénak. A felismerés történetét még 1967-ben Madrid nevezetességeit bemutató idegenvezetőnk így mesélte el: Amikor egy román nyelveket tanulmányozó amerikai tudós kikért néhány meg nem jelölt katalógusszámon levő anyagot, a remélt katalán balladák helyett olvashatalan szöveggel kísért műszaki vázlatokat kapott. Az amerikai értesítette a könyvtárban dolgozó brazil kutatót, Rezit, aki mint a renaissance technika kitűnő Ismerője, azonnal rájött Leonardo da Vinci jellegzetes, bal kézzel irt tükörírásáról a jeltelen anyag páratlan értékére. A lapokban megjelent hírek nyomán, az amerikai massachusettsi egyetem 200 ezer dolláros szerződést ajánlott fel a spanyoloknak a közzététel engedélyezéséért A könyvtár igazgatója akkor mereven elzárkózott de később a Madridi Kódex mégis megjelenhetett A most kiadott anyagból még a legjobb technikatörténészek is elcsodálkozhatnak azon, hogy Leonardo da Vinci ötletei menynyire túlmutatnak kora technikai színvonalán. Kiderül, hogy a nagy mester már foglalkozott a menetvágó géppel, a kardánfüggesztéssel, a differenciál-hajtóművel, az exkavátorral, a több csöves ágyúval, a helikopterrel, a szélerőművel, a higromáterrel, a szárnyas fonógépekkel, a kerékpárral, a csapággyal és hajtó-vezérlő berendezésekkel. A forgó mozgásnak váltakozó irányú, egyenes vonalú mozgássá való átalakítása már a 16. században is tipikus automatizálási törekvés volt. A két fö erőgép a vízikerék és a lovasjárgány volt Leonardo több fogaslécmegoldást ad. Igen modernül hat a hasított dob excentere, amely ebben a formában csak a 19. század elején valósult meg, és még ma is működik textilgyárainkban. Hasonlöan forradalminak számítanak az emelőhöz szerkesztett csigakerék meghajtásai. A korszak, amelyben Leonardo da Vinci élt jellegzetes transzmissziós rendszere a zsinór-, illetve a kötélhajtás volt Leonardo ehelyett hétféle hajtólánctípust vázol fel, és adja meg ezek technikai kivitelezési eljárásait A becses kultúr- és technikatörténeti érték kései megjelentetése azért azt is eszébe juttatja az embernek, hogy a magányos lángész korának és környezete társadalmának fejletlensége miatt mennyire meddőségre volt ítélve. Jegyzeteiben azonban nyoma sincs csüggedésnek, mindenütt derűlátóan beszel mérnöki és matematikusi munkájáról. Ennek bizonyítására álljon itt egy, most megjelent aforizmája: >P4 mechanika (a technikát kell rajta értenünk) a matematikai tudományok paradicsoma: benne érnek meg s matematika gyilmö'csei." ' BÁTYAI JENŐ Fekete Pál műlakatos cégére a Római körút és Csaba utca sarkán Lakatoscégér a Batthyány utcában Ablakvédö rács a Lenin körűt és a Honvéd tér sarkán álló házon A tanárképző főiskola gondnoki lakásának ajtóbetétrácsa a Semmelweis utcában