Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

CSÜTÖRTÖK, 1974. NOVEMBER 7. 7 forradalom poétája A

Wjltőtárs, Pável Antokolszkij gyászoló emlékezésében már kimondotta róla a legfontosabbat, amit csak magyarázni lehet — hozzátenni semmit. Egyetlen félmondatban utánozhatatlan tömörséggel jellemzi a szovjet-orosz költészet egyik legsajátosabb, rendkívül egyéni színét, Lugovszkoj poézisét. „Vlagyimir Lugovszkoj közöttünk maradt, tűnt ifjúságunk szputnyikjaként.. Valóban, az ifjúság énekese volt, és ebbe a keretbea hangok mérhetetlen skálája, a világnak tengernyi jelensége fér bele. Az alapvető élmény: a költő tizenhét esztendős mindössze a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmekor, 1918-ban a Vörös Hadsereg katonája lesz. és csaknem hat évet tölt állandó harcban, életveszélyben. Ifjúságának legszebb idejét: a romantikus fellobbanások korát. És ekkor szerzett élményei érlelik költővé. S ahogyan mindenki számára — neki is drága a fiatalkori emlék. A forradalom pedig nemzedékek életét formálta. Mindennél szigorúbb parancs Lug'vszkoj költészetében: minden percben érzékelnie kell, hogy egy nagy történelmi mozgás részese. S bár még sokáig élt és alkotott — 1957-ben halt meg —, s bár témáit ezeriéle színben bortotta ki — mindvégig megmaradt a forradalom költőjének, a forradalmi napok megidézőjének. Programját, ars poet'cáját'így fogalmazta meg: „Egészen egyszerű szavakkal akarok betzélni, csak sz tgy&zerűség tüze erősít és „yújt segítséget..." Versei közül méltatlanul kevés jelent meg magyar nyelven. Az alábbi sorok is elsőként látnak magyarul napvilágot, velük is tisztelegve a forradalom emléke előtt. A Vlagyimir Lugovszkoj Tábortüzek (Részlet) Mintha lovak horkantanának, Mintha fekete árnyak Kelnének, S rekedt torkokból A kommunizmusról Szállna az ének. Barna bársonyként Űszik a tűznél Hallgatva a bánat, Halott katonák Zászlóit bontják Október Szavának. S ím, Frunze Átnyújtja őket Az elfeledett ezredeknek, A fekete-tenger szelei A katonaarcokon Végigperegnek. S a halottak vérétől Mint a seb, megalszik Az este. Tengerig szöknek Az égő pipacsok Vörösbe lengve. Vidd szívemet E százszor riadozott Örök hazába, Hol megcsókoltam őt, Az egyetlent, Arcom fényekbe mártva — Miként a kósza felhő, Vagy szél, az ágra Szálló, Az új ifjúság világát — A pipacsot, A vérvörös virágot. S a tűzzel szemben Nyílik Egy még nagyobb virág, Az éj vállára Fölszáll A büszke harci-láng. Oh, ez már Az öregség? A zaporozsjei álom? Nem! Ezek — a forradalom álmai. A halhatatlanságom. Lovasszázad Páráző, halvány ég alatt Csönddel telik az árok. Tavaszi dallal lengenek A füvek és virágok. Omük a fény és szétterül, Eltűnődik a titkán. Könnyű-subájú köd feszül A lilaszárnyú nyírfán. Lovak sörényén szél hevül, Borzolgatja a fákat, A falvak alatt így halad A porköpenyes- század. Mézlátta Illat kódorog, Vizeknek hangja loccsan, Hurráz a század, s a völgybe [vág Kardfényű oszlopokban. Majd újra csend és hallgatag Árnyéka nő a földnek, S nem hallani, hogy távoli Fegyverek feldörögnek. írta és a verseket fordította: Havas Ervin JuriJ Nagibin Az elhagyott út V

alóban létezett, vagy csak álmodtam ezt a különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint-Exupery kis hercegét? Nem tudom hogy létezett, akár az a köves országút, melyet útilapu, bojtorján, bogáncs, vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik, hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgyteknóben megbúvó égererdő telis-tele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgásbarna színű mezőket alkotva hívogattak. A kifordított ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsér formájú l?alapoc6ka a hajnali harmat egy-egy cseppét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavittem, majd visszatértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdag a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már nem örvendeztem a nagy, pöffedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas, kemény példányokat szakítottam lé. Finynyásan kutatgatva egyre beljebb kerültem az erdőben. Magával ragadott a bolyongás. A kis völgy teknő dombba hajlott, lábam szilárdabb talajra lépeti, a mocsári füveket páfrányok és zsurlók váltották fel. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt, s tejfehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, alattuk sűrű, selymes, rövid szárú iűszőnyeg terület el, az erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd gomolygott. A zsákmányt kiszórva magamra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam. Örömteli izgalom fogott el; tudtam, alig távoztam el házunktól, s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vápdoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa- és nyárfaliget az égererdő kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól ismertem a környéket, a dmitrovszkojei' országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt egererdő húzódott. Minél tovább haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. Egyre nehezebben jutottam előre. Kissé besötétedett, a gomolygó kékes napsugarak aligalig törték át a fák lombkoronáját. Itt bukkantam rá erre a fiúcskára, s megtörtént a nap igazi csodája. A fiú alacsony termetű volt, sovány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes szemüveg takarta. Az ördög tudja honnan idekerült fűvel benőtt köves utat gyomlálta. — Jó napot — mondta felém fordulva, s szemüvegének sima és kerek ablaka mögül jóindulatúan rám pillantott nagy barna szemével. — Jó napot — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út porzik, nekem pedig kötőhártya-gyulladásom van — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom... Nem akar segíteni? Vállat vontam. Lehajoltam, s kitéptem a földből egy sötét vörös virágokkal es szúrós tüskékkel borított bogáncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire kitéptem. — Figyelj csak ide, minek csinálod ezt? — kérdeztem. — Hiszen látja, benőtte az utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt, s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat. — De hát miért? — makacskodtam. — Hogyhogy miért?... — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt. — A virágok és füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám most már mekkora rések vannak közöttük!... — Nem erről van szó!-Miért nem hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magának nézni azt az embert, aki » ilyen értelmetlen kérdéseket tesz fel neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a „kötőhártya-gyulladás" nyoma. — Ha az út elpusztul, senki sem tudja meg, hogy egykor itt húzódott. — Na és, ott egye meg a fene! — feleltem ingerülten. — Hiszen sehová sem vezet! — Minden út vezet valahová — mondta röviden, meggyőződéssel, visszaültette orrára szem. üvegét, és 'ismét munkához látott. — Gondolja csak meg, ha sehova nem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs rá többé szükség. A fiú elgondolkodott, sovány arcát elfintorította, sőt még a •virágok és füvek tépdesését is abbahagyta. Barna szemében fájdalom bújkált. De nehéz is idegen szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — Vajon tudjuk, miért hagyták így elvadulni?... Lehetséges, hogy valaki a másik végén hozzáfogott, hogy szabaddá tegye? Valaki felém tart, és én találkozom vele. Nem szabad, hogy fű nője be utainkat — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd. — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki... talán már túl van a felén is... — Minek ez az út neked? — Az utak nagyon fontosak, utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. Bizonytalan sejtés futott végig rajtam. — Valaki elutazott a tieid köaül? Elfordult, nem válaszolt. — Segíteni fogok! — tört Id belőlem számomra is váratlanuL — Köszönöm — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Gyere el holnap reggel, ma már későre jár, ideje hazamenni. — Hol laksz? — Arra... — a liget felé mutatott, majd felállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebre dugta, és én még egyszer belepillanthattam jóságosan csillogó barna szemébe. S aztán otthagyott ez a maszatos, törékeny, fáradt, de hajthatatlan kis munkás — eltűnt a bokrok mögött. Másnap még fel sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak in, dult; megnyúlt, sötétebb színbe váltott a csorbóka s a gombák, mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyre-másra dugták ki a fűből sárgás kalapjukat. Miközben keresztül vágtam az égererdőn, tetőtől-talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval, a fűvel benőtt kövesútnál — hite már az én hitemmé is vált. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ráakadok, hiszen minden olyan egyszerű volt, előre, mindig csak előre, át az égererdőn, át a ritkás nyírfáson, nyárfaligetecskén egy másik, szél verte törzsekkel eltorlaszolt nyíresbe, s ott majd előbukkan a kékes, rózsaszín kockákkal' borított országút megtisztított csíkja. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint tegnap; a szél döntötte fák, a bogáncs indái, a hosszú szárú virágok rózsaszín gyertyácskái, csak éppen az út nem volt, s a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben; elfáradtam, megéheztem, lábamat fű és száraz gallyak karcolták össze, de hiába ... Soha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dűlőútra. vagy legalább ösvényre, melynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évek folyamán azonban más értelmet nyertek a fiú kioktató szavai. Szívem,bői sok út szakadt ki, s mind vezetett valahová, közeli és távoli, elfeledett és elfeledhetetlen barátokhoz. Nos, ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam, segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt, irtottam ami szennyes, nem engedtem, hogy a gaz m°gfojtsa. szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csunán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg. hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megmentsem. Talán azért, mert senki nem mozdult, hogy felém induljon. Fordította: FÖLDEÁK IVAN