Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-24 / 275. szám

6 VASÁRNAP, 1914. NOVEMBER VL Történelmi terepasztal V

ándorol az utókor Austerlitz mezejére turisták képében. Zsurán fölött két harsía árnyékában bronzból készült térkép hirdeti köasztalon. hogy azon a decemberi napon Napóleon fenséges lábaival, vagy szürke lovának négy lábával itt állt, és innen szikrázó császári akaratára sok ezer orosz, osztrák. — vagy osztrák tisztek szavára haptákot vágó, más — francia katona veszett el. A mezőt most Panetovice, Kobylnice. Szokolnice. ^Crenovice és Blazsovice fogja közre, és a térkép rajzolója szerint nagyjából a közepén Pnace falucska áll. Nagynevű kicsi falu. Répa terem most a mezőn, jó •ok répa, kukorica meg lucerna. Történészekkel nem jó vitába keveredni, mert a történészek nem szeretik kimondani ezt a szót: ha. Mégis erőt vesz az Itt bukdácsoló idegenen a történetietlen szemlélet, és mezítlábas észjárásával arra gondol, ha ezt a korzikait valaki arra tanította volna, hogy a dombról ne azt nézze, egy nap alatt hogyan lehet a legtöbb embert a föld alá dugni, azt inkább, mennyi burgundi répa tud itt megteremni, de sokan mentek volna haza békével. Tudom én. hogy nem Napóleon volt itt egyedül, akinek szavára nagyra tátotta feneketlen száját a halál; itt volt a másik két császár is. Itt. voltak a nemzetek, országok, kik rút kelepcében nyögtek. Itt voltak azok is, akik vigyázó szemüket pár évvel azelőtt még Párizsra vetették, de azóta rájöttek: némelyik«császár mind egyforma. A történelem kereke roppant itt egy nagyot, félig ködben, félig napsütésben. Kicsorbult életek hátán fordul leg szívesebben, ha van, aki alája teríti az emberszőnyeget. Volt. Azért fényes a nagy N. Történelmi terepasztal lett Austerlitz mezeje. Itt az a domb, ahonnan a franciák indultak, innen az osztrákok fújták a marsot. amonnan az oroszok. Ott mondhatta Sándor Kutuzovnak, hogy nem a Cárnő Rétjün vagyunk. Innen nézve utólag könnyen meg lehet tudni, ilyen meg ilyen helyzetben hogyan támad a nagyeszű főkatona. Lehet húzogatni a seregeket jobbra, balra, kl a ködből, be a füstbe, vékony szalagokban, döngő nagy oszlopokban Olyan engedelmesek, hogy apró intésünkre is hallgatnak. Aki ma itt van, ránézésre mind közönséges ember, úgy látszik, egy se járatja az eszét hadvezéri kerekeken. Jó messze, egy másik dombon, benn a múzeumban azt nézi inkább, hogy a világ összes bélyege itt látható, amire Napóleon képét rányomták, de tűi nagy bölcsesség egyikről se sugárzik. Erre az emberre mondhatta Mihail Larionovics Kutuzov, hogy megtanítja lóhúst enni? Megnézi a látogató azt is, hogy az orosz ló patkója mennyivel kisebb, mint a franciáé, és hozzágondolja, hogy a végén mégis emez tudott nagyobbat rúgni. Kiveszett a ma emberéből a nagy csaták romantikája? Arra gondol inkább: ha itt volt a három császár, a terepasztalból miért nem csináltak kerekasztalt? Vodka, vörös bor vagy francia itóka mellett nagyot diskurálhattak volna. Megint a ha meg a volna. Nincs igazuk a történészeknek. E nélkül a két szó nélkül magyarul nem lehet tanulságot szőni. Azt figyeli a sok idegen, mit beszél a múzeum őre. Együtt lépnek, egyszerre fordulnak vele, pedig nem hadvezér, csak gyönge nő. Mondja, mostanában is találnak még csontokat, öt katonáét ebbe a fakoporsóba tették bele, itt nyugszanak a kápolna oldalában, üvegfödél alatt, mert minden franciának nem emelhetik föl a történelmi békesség' nagy márványfödelét. Majd év végén beteszik őket is az osztrákok meg az oroszok közé. Úgy lehet, soha nem voltak ellenségek. Mondom, levett kalappal vagy kézben gyűrött sapkával a nagy csaták izgalma nem támad föl a ma emberében. Képes azon törni a fejét, az itt örök nyugodalmat talált majdnem 30 ezer emberből ugyan hányat nem fogott el akkor se a harci kedv. A kígyózó sorokban hányan mondták volna a szomszédjuknak, ha merik, vagy mondták is: hallod, én félek. Rosszat álmodtam az éjjel, a tűz mellett. Hányan remegtek meg — nem a decemberi hidegtől, hanem attól, hogy a haditerv szerint Itt még nem szabadna franciának lenni, mégis van? Nagy haditervek! Mindig ott világít a biztos győzelem lángja, aztán jön egy kis szellő, és elfújja/ mint álmos ember a gyertyát. Aki a kiállítást rendezte, ez sem volt Napóleon imádója. Sok képet összeszedett róla, de halotti maszkjának a másolatát jól betette a sarokba, és babérlevelet se tett mellé. Ide lépegei most a sok idegen, és azt mondja: de kicsi volt ez a fej. És mekkora akart lenni! Libben a keze valakinek a maszk előtt, tenyerével óvatosan, csak úgy találgatva, eltakarja az arc felét, és mindenkiben megáll a szó. De ismerős! Az a másik is így fésülte a haját. Mozdul a tenyér le is, föl is: homlokkal együtt is olyan. Az egész fej olyan, csak bajusza nincsen. Mintha Hitler lenne. Ne bántsanak a történészek, de megint botloK, és azt mondom: ha. Ha Napóleon csákóját három számmal nagyobbra kellett volna szabni, és ha a haja göndör lett volna, mint a suba szőre, vagy egyiknek, vagy másiknak — Szlavkov mellett, a régi Austerlitz mezején a sok látogató nem mondta volna ki most, és nem mondaná mindennap, hogy némely embereket akkor kellett volna répaszedésre fogni, amikor egy-két holddal még beérték volna. Amikor még nem fájt a foguk a fél világra. A szemmel belátható sok ezer holdas nagy terepasztal tanulsága egyetlen kéz tétova mozdulatára most ez lett. HORVÁTH DEZSŐ \^<söngettek. — Be ne engedd — mondta István Gabinak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát. István ásított. — Csak zajt ne csinálj valahogy, mert ránk törik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel? Gabi rácsodálkozott a választékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott. Csalódottan jött vissza. — Cgak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csipi jött helyettük. István a dívány elé lökte a könyvét. — Beszéltél vele? — Nem. Minek? Csipi megint hosszan csöngetett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondolkozva. — Senkit se szabad. — Csipit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet — mondta István. — Csak éppen félő, hogy el fogod mondani anyáéknak, és mind a ketten meglakolunk. Gabi esküre lendítette a kezét. — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte István ravaszul, s közben az ajtóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. ^ — Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéssel. — Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére. — Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bambult el István. — Mit tudhatna meg? Várj m£r, mingyárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. — Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az életedet. István gondolkodóba esett. — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül —, akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan. Érted? — Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csipi vadonatúj focival lépett, be. — Sziasztok! Ültetek a fületeken? — Üj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahová focizni? Csipi vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte, hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipinap van. Különben Szent Csipi nincsen, hallottam. Csipit Máriónak hívták, de ezt is igyekezett elködösíteni. — Szent... minek a születésnaphoz szent? — Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Hányadik? — Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István sokatmondóan. — Én meg még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi. A kisszobába somfordált. — Majd jövőre — szólt utana István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egy pár vetődésest, hogy érezzem? — Hova vetődsz? — kérdezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — A, a dívány felé dobd. A dívány, tökéletesen ruganyos. Falhoz taszítottál* az asztalt. Csipi előbb csak kézzel hajigált. István ívelt robinzönádokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat. — Unom — mondta Csipi. — így nem élvezet. — Rúghatod is — mondta némi gondolkodás után István. — Csak vigyázz az ablakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. Csipi az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csillárra. Hamarosan el is találta. Két bura bánatos pukkanással kimúlt. A kipirult arcú fiúk egyszeriben kijózanodtak. Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált. — Megyek — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kinyiffant. És meg se kapom. István nem tiltakozott. Tudta, Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Neki se lett volna szabad kinyitni a2 ajtót.' Senki előtt. Csipi kitakarodott. István a riglit is az ajtóra fordította. — Mit tettetek? — rémüldözött a kislány. — Most ezzel a nyomorult csillárral mi lett? — Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jó előre. — Hamisan nem esküdhettél. És kinyírnád az életemet. — De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak? István töprengett. — Leesett — mondta egyszerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtették a csillárt. — Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi. — Nem is esküszöm meg rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos. — Gyere,, toljuk vissza az asztalt. — Miért? — Miért? Hát, hogy a csillár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla. * — Le kell szakítani? — kérdezte a kislány. — így nem jó? — Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük. Visszatolták az asztalt. — Na most, vigyázz innen — mondta István. — Most leverem valamivel. — Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi. — Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat, és dobálj kapura — mondta István belelkesedve. — Nem hozom — makacsolt* meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt* is kilukasszad. — Jó — mondta István. — Akkor mivel dobjam le? — Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket, és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett. — Mondjuk rá — egyezett bele István. — Az asztalra szórták a cserepeket. István kis távolságból, hunyorítva szemlelte az eredményt — Még le kell verni legalább egyet. így nagyon látszik, hogy nem Homoláék miatt esett le. Hirtelen fölkapott egy párnát. A csillárhoz vágta. Egy meglazult bura levált. Éles csörrenéssel esett a kristály hamutartóba. Kintről csengetés hallatszott. István Gabira meredt. — Rablók — dilizett a kislány. — Én ugyan még egyszer meg nem nézem őket! István legyintett. Megpiszkálta a burát a hamutartóban: el se repedt. A kémlelőlyukhoz settenkedett. Az ajtó előtt az anyjáék álltak. — Apáék — súgta. — Menj a kisszobába. — Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökönyödve. — Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit. Megesküdtél! — figyelmeztette fölemelt ujjal. — Megesküdtem — visszhangozta Gabi szilárdan és meggyőződés nélkül. István a nappaliba futott. Fölkapott az asztalról egy buracserepet, és kétszer jó erősen a saját arcába vágott. Mielőtt elhúzta volna a reteszt, ellenőrizte az előszobatükörben, hogy eléggé vérzik-e? — Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az apja. — Volt itt valaki? — Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát. — Jesszusom, te mit csináltál? — sikoltott fel Martinná. — Semmi — legyintett István. — Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék megint a fát vágták. És a fejemre esett. Gabi résnyire kinyitotta a kisszoba ajtaját. — A hamutartó nem tört el — mondta megnyugtatóan. ISZLAI ZOLTÁN S

okszor esik szó mostanában a közlekedésbiztonságról. Természetesen nem ok nélkül: bár a gépjármüvek száma Igen gyors ütemben növekszik, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a balesetek száma ls vele arányosan növekedjék. A közlekedés biztonságát szolgálják a városban a forgalomirányító jelzőlámpák ls. Valaha, hosszú évekig, csak a Kossuth Lajos sugárút és a Lenin körút sarkán villogott egyetlen lámpa, most mind több helyen működnek már. Ha a járművezetők és a gyalogosok egyaránt betartják jelzéseiket, gyorsabbá, egyszerűbbé válik a közlekedés. A Kozuti híd szegedi hidíoje A Széchenyi tér sarka, a postánál