Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-24 / 275. szám

VASÁRNAP, 1974. NOVEMBER 84. Gyorsuló idő i • m KERTI KAROLY:ALMODOZÖ Népművelni a jelenben S

zázadunkban alapvető változás történt az egyén és a társadalmi környezetének viszonyában. Korábban még nemzedékek élhettek azonos, vagy nagyon hasonló körülmények között. Ugyanaz a mesterségbeli tudás szállt apáról fiúra. A jövő nem követelt különösebb változást, mintegy természetszerűleg következett a múltból. A hagyományok és szokások, az erkölcsi-magatartásbeli elvárások nemzedékeken keresztül változatlannak és megdönthetetlennek tűntek. Az utolsó száz év azonban az életvitelnek ezt a folyamatosságát — és éppen ezért természetességét — alaposan megváltoztatta. Ma nemcsak hogy a fiú nem folytathatja változatlanul apja mesterségét, de még az idősebb generáció tagjainak is egyre gyakrabban kell átképezniük magukat. A feleslegessé váló szakmákkal és munkamódokkal szemben csak így tarthatják meg egyszer már kivívott helyüket a társadalmi munkamegosztás változó rendszerében. Az iskola előtt pedig már eleve az a feladat áll, hogy messzemenően számoljon ezekkel a változásokkal. A változások átfogó jellege Egy híres közgazdász írja; „A mai világ éppoly mértékben különbözik attól a világtól, amelyben születtem, mint amaz különbözött a Julius Caesarétól." E szubjektív benyomás valószínű túlzásait komoly tényezők látszanak alátámasztani. Ha az emberi történelem utolsó 50 ezer évét 80o egyéni élettartamra osztjuk — egy élettartamot 62 évnek véve — 650-nek az ideje még a barlangkorszakra esik. Csak az utolsó 70 esetében vált lehetségessé az írásbeli kapcsolatteremtés, míg az utolsó hatban juthatott szélesebb tömegek számára is hozzáférhetővé a nyomtatott szó. Alig kétszázötven éve tudjuk mérni tetszőleges pontosággal az időt, s csak az utolsó két élettartam alatt vált lehetségessé az elektromos motor általános használata. S végül: manapság használt anyagi javaink túlnyomó többségét a jelen időszakban, a 800. élettartam időszakában fejlesztettük ki. Eszköztárunk és tudásunk gyorsuló gyarapodása nem hagyta változatlanul a társadalom tevékenységi keretét és szerkezetét sem. A mezőgazdaság, amely korabban még a civilizáció bázisa volt, fokozatosan elveszíti vezető szerepét az egyes nemzetgazdaságokban. Ma már tucatra tehető azoknak az országoknak a száma, ahol a mezőgazdaság a gazdaságilag aktív népességnek kevesebb mint 15 százalékát foglalkoztatja. Az Egyesült Államokban ez az arany alig haladja túl az 5 százalékot. (Mi jelenleg 24 százalék körül tartunk.) Mi több: míg korábban ez a csökkenés az ipari foglalkoztatottság növekedését eredményezte, ma a legfejlettebb országokban már új tendencia érvényesül. Az ipari foglalkoztatottságot is messze meghaladó mértékben ne a szolgáltatások területén foglalkoztatottak száma. (Arányuk az Egyesült Államokban már meghaladja a 60 százalékot.) Ez a növekedés mindenekelőtt annak köszönhető, hogy egyre nagyobb arányokat ölt a tudományos kutatásban, az oktatásban és az egészségügy területén dolgozók száma. A fejlődés tudományos-technikai forrásai Marx már a múlt században világosan látta, hogy a gépi nagyipar kialakulásával új folyamat veszi kezdetét, a tudomány közvetlen termelőerővé válásának a folyamata. Korábban a termelés technikai fejlődése és az elméleti-tudományos munka csak véletlenszerűen kapcsolódott egymáshoz. Napjainkra azonban szoros, intézményes-szervezeti viszony alakult ki a kettő között. Egyrészt a tudományos kutatás párosul a technikai hasznosítással és a gazdasági kihasználtsággal, másrészt viszont maguk a technikai-technológiai tapasztalatok is visszaáramlanak és feldolgozást nyernek a tudományos kutatás területén. A határozott célkitűzésekkel, s egyre nagyobb és koncentráltabb intézetekben folytatott kutatói munka tehát tudatosan vállalja magára a technika és technológia fejlesztésének feladatát. Ennek következménye, hogy ma már egészen leszűkült az az időrés, amely egy-egy elméleti felfedezés és ennek technikai hasznosítása között található. Tudósok, szakemberek és kutatók milliói működtetik ma azt a tudományos gépezetet, amely a tudományos-technikai fejlődés belső logikájából eredően minden elért szintet csupán átmenetinek tekint egy még magasabb szint felé. E gépezet bűvölésével, a termelés tudományos alapokra helyezésével egyre nagyobb mértékben van szükség képzett, a termelési folyamatokat áttekinteni és ellenőrizni képes munkaerőre. Ugyanakkor az is világossá válik, hogy a folyamat dinamikája, a fejlődés lehetséges üteme nagy mértékben függ a munkaerő kezdeményező kedvétől és aktivitásától. Az ember ezzel az iparosítási korszak további tendenciájával szemben a termelés döntő fontosságú elemévé válik. Azonban az elmondottakból világos, hogy a termelési tényezők közül döntővé váló emberi munkaerő korántsem azonos a korábbi korszakok munkaerejével. Szakképzettségében nagy teret foglalnak el a tudományos elemek. Értékek és célok A tudomány és a technika eszköz az ember kezében, hogy jövőjét messze a múltat meghaladó színvonalon formálja és alakítsa. Korántsem az a rossz szellem tehát, amely — kijutván a palackból — uralja a világot. Ugyanakkor Hirosima és Nagasaki példája figyelmeztet, hogy a tudomány vívmányait nem csupán az emberiség javára lehet felhasználni. Ez azonban nem a technika ellen szól, inkább arra figyelmeztet, hogy az említett gépezet életre hívása és működtetése elsőként a tőkés árutermelés belső követelményei alapján történt meg, s részben még ma is ennek a rendszernek a szolgálatában áll. Ezért azután a tudomány és a technika nagyon is racionális és értelmes világát állandóan körüllengi egyfajta képtelenség, valamiféle irracionalitás. Persze, ott, ahol az emberiség legnagyobb vívmányai szembe kerülnek az alapvető emberi értékekkel, a széles tömegek érdekeivel — ez a hangulat szükségszerűen fellép. De éppen ez az ellentmondás cáfolja azt a polgári nézetet, hogy a tudományos-technikai forradalom idejétmúlttá teszi a marxizmus és a szocializmus kérdését. Valójában ezek az eszmék a nagy horderejű változások révén új, korszerű tartalommal telítődnek. Azt a világot jelentik, amelyben az emberiség vívmányai ténylegesen a társadalom egyéneinek a szolgálatában állanak, amelyben megtörténik ezeknek az „emberi lényegi erőknek" (Marx) az értelmes és teljes emberi élet követelménye szerinti működtetése. Ekkor mindenki számára megmutatkozik majd, hogy a technika és a tudomány „rettenete" egy olyan világ és társadalmi rend rettenete volt, amelyből éppen ezek az egyetemes emberi célkitűzések hiányoztak. HÜLVELY ISTVXN K

özművelődési feladataink között hallatlanul fontós szerep vár népművelőinkre a falu kulturális színvonalának emelésében. A népművelő a pedagógus egyenrangú segítőtársa. Sót bizonyos szempontból annál is több. Találkoztam már rosszul fizetett, túlhajtott, magányos harcosként küzdő népművelőkkel az ország különböző részein, akik gondjaikról szólva mégis az értetlenséget említették első helyen. A fal, mely mereven útjukban állt, ha bátran kezdeményezni, kísérletezni, egyszóval tenni akartak. Szamukra ennél csak egy rosszabb érzés létezik: az érdektelenség, munkájuk lebecsülése. Pedig az igazán jó népművelőt nagyon de nagyon meg kellene becsülni. Már csak azért is, mert a jó népművelő, aki hivatása magaslatán áll, ritka, mint a mesebeli fehér holló. De becsülni kellene azért is, mert feladatai ellátásához olykor nem elegendő a nap huszonnégy órája. A népművelésnek nincsenek napszakai. „A népművelés teljes embert követel — fogalmazta meg számomra egy ízben egyikük. S a magánéletet is a cél szolgálatába kell állítani." Erre az emberre sokan azt mondták, nem kevés gúnnyal, hogy megszállott! Az volt. Megszállott. Sajnos ez a típus ritka. Azért akadnak szép számmal olyanok, akik sokat tesznek az ügyért. Olyanok, akik rendkívül tudatosan vállalják teendőiket a közösségért. „A népművelőnek egy kicsit mindenhez értenie kell, de még jobb, ha jól ért minél több dologhoz" — mondta egy alkalommal a balástyai kultúrház igazgatója. Egyetértettem vele. Kicsit fotózni, filmezni, táncolni, énekelni, beszélni, színházat játszani. Egyetértettem vele mert hogyan is lehet megszerettetni bármit másokkal, amihez magunk semmit sem konyítunk. Pedig éppen ebből az alapból táplálkozik a falusi ember bizalmatlansága is. Hogyan lehet — szerinte — hasznos ember az, aki ebbe is belenyúl, meg abba is belenyúl? S nem csak egyhez ért! Fülem hallatára is támadtak már ezért népművelőket, mintegy alattomban kikezdve nehezen szerzett tekintélyüket. Szerencsére ma már sok olyan helyi vezető található az országban, aki képes felmérni a népművelők áldozatos és áldásos tevékenységét. Munkájukhoz igyekeznek megadni minél több segítséget. Manapság, mint mondják, ugyancsak nehéz jól képzett népművelőt kapni a falusi kultúrházakba. Az új népművelők már diplomával kerülnek ki az egyetemről. Sajnos, még mindig kevesen. S azok sem feltétlenül kötik le magukat a falvakban, ahol leginkább szükség lenne rájuk. A pesti bölcsészkaron az idén hatan végeztek népművelési szakon. Közülük csak egy ment le vidékre. A többi Pesten maradt. Ez az egy viszont tudatosan vállalja — ha szorongásokkal is — a népművelői hivatást. A falu, ahová ment, még tamáskodik. Nem pedagógus — mondják —, csak népművelő. Hát miféle szakma az? Besorolható-e az értelmiség sórai közé. A falu vezetői viszont bizalommal és örömmel fogadták a képzett népművelőt. S ez bizony sokat lendíthet munkáján. S ami biztató jel: anyagilag is megbecsültnek érzi magát. Bizonyára nincs messze az idő, amikor a népművelő tiszte rangos, megbecsült, értékes foglalkozás lesz minden községben. Addig azonban még hosszú utat kell bejárniok. Az elmúlt évtizedek alatt igaz, sok helyütt sikerült kellő megbecsülést, tiszteletet kivívniuk. De gyakori az olyan tapasztalat is, hogy többnyire nehéz helyzetben végzik országos jelentőségű munkájukat. Ezért egyik feltétele a falun élők kulturális emelkedésének, hogy a munkafeltéleleket, az életkörülményeket tegyük mindinkább elfogadhatóvá a népművelők számára. SZEMANN BÉLA A Lenin körúti rendorlampákná) A Magyar Tanacs Köztarsaság útján