Délmagyarország, 1974. május (64. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-19 / 115. szám

6 VASÁRNAP, 1974. MÁJUS 19. I DM ^iXJöOc Alcím akár az is lehetne: Ars poétika helyett, mert ha efelől érdeklődnek, az alábbi történettel szoktam válaszolni. Kútásás N

a, fiúk, gyertek — mondta apánk —, jóllaktatok, pihentetek, most aztán gyertek. Elkezdjük. Elindult. Mi, a négy fiú, utána, libasorban. Én mentem a sor végén, mert én voltam a legkisebbik, és tudtam a rendet. Mindegyikünk kezében szerszám, kinél ásó, kinél lapát, nekem ebből is a legkisebb jutott: háborúból hazamentett gyalogsági ásó, amivel a katonák a fronton, tűzvonalban beásták magukat a földbe. A legutóbbi háborúban már nem használtuk, kiment a divatból, de célszerűsége vitathatatlan. Apám a tanyaudvar felső végébe vezényelt bennünket, ezt szó szerint is kell érteni, mert ezen az enyhe emelkedésű partoldalon jelölte ki a leendő kút helyét. Volt már ugyan egy szűk, félig betömődött régi kút a tanyaudvar aljában, annak vize azonban ihatatlan volt, iszapos is, büdös is. és ronda zöld békák pislogtak ránk. ha beletekintettünk. Sárcsináláshoz még jó volt a vize, mert sárból, lóval alaposan kitapostatott szalmás sárból raktuk fel házunk falát — de inni nem. Űj kutat kell ásnunk, ez már rég eldöntődött, s az ideje is elérkezett, mert ősz van, a víz árja ilyenkor mélyen húzódik, kutat ősszel kell ásni. Ebből a célból vonultunk az udvar felső, partosabb végébe, leghátul én, a gyalogsági ásóval. Apám kezében nem volt szerszám, 6 a munka menetét irányította. Valami botot vagy lécdarabot csüngetve vezérelt bennünket. Nem sokáig tétovázott, hiszen jó régen kijelölte már a kút pontos helyét, apró cövek jelezte, hol lesz a kút közepe. A kis cövekre négyméternyi madzagot kötött, a madzag végét a magával hozott botra tekerte, kifeszítette, a cöveket körüljárva, a homokba kört karcolt. — Na fiúk — mondta —, ebből a körből először is kihányjátok a földet, majd én szólok, hogy milyen mélyre ássalok. A nagyobb fiúk nekiláttak, persze én is, a magam egyszerű és háborút járt szerszámommal, de az én munkálkodásom inkább csak lábatlankodásnak volt nevezhető. az általános szorgalomból mégsem vonhattam ki magamat. Bár igen keveset, valamit ért az én munkám is azért. A nagyobb fiúk persze annál hasznosabban ástak, dobálták ki a földet a megjelölt körből, szerencsére homokban dolgoztak, nem volt az olyan nehéz, ahogyan elképzelnénk, bár köszönöm én szépem valami nyolc méter átmérőjű körből jó másfél méternyit kidobálni, nem csekély dolog, próbálja meg bárki, akár homokban is! „Messzire hányjátok, minél messzebbre — irányított az egyre mélyülő gödör partjáról bennünket apám —, nehogy visszaperegjen." Amikor úgy másfél méterre lehaladtunk — én már ki sem látszottam a gödörből — megállította a munkát. Leguggolt a gödör szélére. — Eddig megvolnánk. Most te, Bandi — utasította legidősebb bátyámat —, az ásód élével kijelölsz egy kisebb kört, de szabályosat ám — s mutogatta, mekkora legyen az a kör. Ahá, most értettem meg, hogyan is megy a kútásás tulajdonképpen. A kisebbik körből is kidobáljuk a földet, méghozzá a felső, a már kiásott gödör peremére, így haladunk óvatosan, okosan, minél kisebb köröket vájva, lefelé a vízhez. Ez a munka már valamivel nehezebb volt, a hely szűkebb, a homok nehezebb — tömöttebb és nedvesebb —, de azért könnyen munkálható. A szerszámnyelek munka közben össze-össze koppantak, de testvéreim nem adtak rá sokat, megértették, hogy szűkebb helyen nehezebb kikerülni a kocódásokat. Engem persze a gödörnek mindig arra az oldalára küldtek, ahöl bántódás nélkül meghúzhattam magam, és nem voltam láb alatt. A munkát azonban én sem hagytam abba, de minél mélyebbre haladtunk, az én rövid nyelű szerszámommal bizony nehezen tudtam a felső gödörbe feldobálni a terhemet. Valamelyik bátyám meg is jegyezte: jobban tennéd, ha abbahagynád, mert csak kárt csinálsz, mind a mi nyakunkba hányod a homokot. „Miért? — kérdeztem sértődötten. — Nem is igaz, pont oda hányom, ahova kell." Hagyjátok a kicsit, ó is hadd dolgozzon, hiszen ő is iszik majd ennek a kútnak a vizéből — védelmezett apám. Nem mondhatom, hogy nem tetszett ez a munka: sohasem csináltam ilyet, s másokat sem láttam, hogy kutat ástak volna. Idelent már jó hűvös volt a föld, meztelen talpamat borzongósan csiklandozta a hűvös, puha mélység. Ebben a szűkebb körben is lehaladtunk vagy másfél métert, amikor apám leállított bennünket. Feltekintettem: a gödör fölé öreg akácfa messzire kinyúló ága rajzolt zöldleveles mintát, és izgalmasan messze magasba ugrott az ég kékje. Én még ilyen mélyen a föld belsejébe sohasem fiátfof Sándor papucsos Go* Jent kosárfonó Bogdán Márton szitakötő M

cstőrSfc. mcstörségök — így. ö-vel. ahogyan mondták-mondják. szűkebb liatriankban századok óta az iparos embereket, szakmájukat. Fogyóban vannak ezek a meslörtiégttk. Sok régit felfalt a technika. Iparosok haltak, velük együtt az ősi szakmák. Takácsok, tímárok, bognárok, kádárok, kefekötök. és még sokan hagyták abba iparjukat. Egyre kevésbé van ezükség kézműves termékeikre: többet gyárt a nagyipar. Néhányan azért még maradtak. Olyanok, akik évtizedek óta dolgoznak kis műhelyükben, s munkájuk összenőtt életükkel. Régi vevőik megmaradtak, zömében nekik termelnek. Amit csinálnak, iertékcs darabok. Kezük ügyességének termékei. Fotoi iporterünk. Ács S. Sándor, a lassan kihaló Szakmákat kutatta a városban s * környező falvakban. Bognárra és kádárra faluhelyen van még Bzükscg. kovács és lószerszám-készítő a városban is akad csakúgy, mint kefekötő. papucsos, kosárfonó, szitakötő és fazekas. ták, a felső gödör peremére felállították, ám mégis az volt a legnevezetesebb, amikor kipróbálták. A csigáról csüngő vödör pontosan a gödör közepére ereszkedett. Mi ketten a gödör faláj hoz lapultunk — puhán libbeni — huppant-zörrent lábunk elé a vödör. — Nem kéne a kicsit kihúzni? — kérdezte rám célozva odafent apámtól a legidősebb bátyám. Féltett talán, vagy úgy találta; a még szűkebb gödörben még inkább láb alatt leszek. Tetszett volna nekem is, beleülni a vödörbe, s lábammal kalimpálva felcsikorogni a kúp csúcsára, onnan meg valahogyan kilendülni a gödör napfényes partjára, de nem tudtam eldönteni, nem lenne-e izgalmasabb, ittmaradni a hűvös mélységben. Apám döntött: — Nem. A kicsi még nem jön fel. Te fogsz fennmaradni, hogy a kötelet kezeljük. Húzzuk. Így aztán hárman maradtunk a gödörben. Mondani sem kell talán, hogy még szűkebb kört vezényelt fentről apánk, ezután ebben a harmadik körben haladunk majd lefelé az ásással. Ahá! — így kell tehát kutat ásni! De aztán kiderült, mégsem pontosan így, mert apám úgy döntött, a kicsit, vagyis engem nem kell munkára fogni, én csak álljak meg ennek a legmélyebb gödörnek a felső peremén, és ne csináljak semmit. De akkor meg miért hagynak idelent? Nem bántam. Lekuporogtam, kis ásómat a térdem közé szorítottam, s néztem, hogyan dolgozik a másik kettő. Hát bizony, nehezen. Ez a gödör már annyira beszűkült, hogy alig fértek egymástól, s a kihányt földnek is kevés volt a hely, de azért ástak szorgalmasan. Néhány ásónyomnyi haladás után arra figyeltem fel — kissé megborzongott a hátam: —<• sárosan cuppogott talpunk alatt a föld. Elértük a vizet! Ha az ásást abbahagynák, ebben a mélységben már jócskán összeszivárogna a víz. Odafent apám nagyot rikkantott, talán buzdításul is, meg a jó munka dicséreteként is: „Ebből fiúk, már kút lesz, nem rókalyuk, a betyár hétszázát." S lám, e biztatásra a munka üteme meggyorsult, a két fiú szaporán dobálta felfelé a sáros, cuppogós sarat, mire apám úgy intézkedett, hogy egy percre le kell állni, mert leengedik a vödröt. Ezután már a vödörbe kell a sarat berakni, mert ha kidobálják, a víz vísszacsorog, sőt lemossa, leroggyantja a gödör falát is. Ez történt. „Na, még egy ásónyomot!" — kiáltotta apám. mire a két fiú szusszanás nélkül rakta tele a vödröt, odafent ketten megragadták a kötél végét, csikorogva röppent fel a vödör, ott kiborították, már ereszkedett is vissza. „Gyorsan, gyorsan — kiabált apám —, nagyon jön a víz!" Ebben igaza volt, a két fiú már bokáig zavaros, szürkés latyakban dolgozott. Én csak néztem. Abból, arai ezután történt, nem sokat értettem, ök tudták azonban, mikor, mi következik. Még ástak egy ásónyomnyit, akkor jutottam, mit mondjak: én már innen magamtól talán még kimászni sem tudnék. Apám a két idősebb bátyámat kiszólította a gödörből. Ez a kimászás is! Apám úgy rendelkezett: a legnagyobb pofájú ásót bele kell nyomni vízszintes tartással a gödör oldalába, amennyire csak lehet, mintegy lépcső gyanánt. Az ásó nyelének a végét eleinte hárnan, majd később ketten tartottuk, hogy a nyelet lépcsőként használva a másik kettő kimászhasson a gödörből. Megértettem: így kell a gödörből kimászni, ha azt akarja az ember, hogy ne roppanjon be a gödör meredek oldala. ök odakint mit csináltak, mit nem, csak annyi a lényeg, hogy akácgerendákból összerótt szerkezettel tértek vissza. Mi ketten odalent lekuporodtunk a gödör aljába, fel-feltekintettünk, nyúlósakat köpködtünk, ahogy a munkában megfáradt nagyoktól látni szoktuk. Odafent nem akármilyen munka folyt. Ügy képzeljük el, hogy három akácgerendából három lábú, kúpos állványt meresztettek, élesen pattogós vezényszavak kíséretében a gödör fölé. Láttam én az udvaron, az eperfa alatt ezt a jóelőre jól összedrótozott szerkezetet, de nem sokat töprengtem, mi célra készült, a játszással törődtem. Most értettem meg: az állvány csúcsáról csiga csüngött, a csigán átvetve kötél, a kötél végén vödör kolompol. Kezd a dolog komolyra fordulni! Kitekert nyakkal fölnézve csodáltam ügyességüket, ahogy hárman, előre tudva munkájuk célját, a szerkezet három lábát szétnyltotRÓZSA HO/NO/