Délmagyarország, 1974. április (64. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-14 / 87. szám

90 VASÁRNAP, 1974. ÁPRILIS 14. ma alz T

elünk se volt, mégis a tavaszt vártuk. Amikor vetettük volna le a kabátot január derekán, februárban, akkor is az igazi tavaszt emlegettük. Nem elég a meleg, a nap, a könnyű séta, a csöndesre fogott kályha, kell hozzá zöld bokor — akkora levéllel legalább, mint az egér füle —, elültetett csemete, virágos fa. hazajött gólya, költő galamb az utcai ágon. szántás fölött himbálódzó madár, totyogó kacsa, húsvéti bárány, sajnos, korán kezdett öntözés is kell a földeken — de az igazi tavaszhoz sok munka is kell. Nagy parancsoló a tavasz; a szántást, vetést, szőlőnyitást, permetezést, barackmetszést mind egyszerre parancsolta most. Olyan parancssal. amit nem lehetett hamarabb teljesíteni, és nem lehetett későbbre elhúzni. Jóslás is minden tavasz. Ha sok a virág, sok gyümölcsöt várunk. És ha sok a dolgos ember, akkor is bátrabban jósolunk. A sok munka erőszakkal is elveszi a természettől — íukarságát messze hajtva —. amire az embernek szüksége van. Ha sikerül. akkor mondjuk, szép a tavasz. Ez a témája Horváth Dezső képsorának. A

zongoratanárnővel az utcán akadtam össze, s mert úgyis elfeledtem megmondani. hogy nem jövök pénteken órára, megálltam, s elhadartam gyorsan; nem tudok jönni délutón, mert..., mert rosszul vagyok, vagy inkább: elutazunk, mert Magdi néninek megmondhatom. hogy dehogy is vagyok rosszul, csak elutazunk a nagymamához, és most... S ahogy Magdi néni nézett rám, összezavartam mindent. Magdi néni haragudott rám, meg sajnált is. Sajnált, mert nem szerettem zongoraórára járni, és mégis mennem kellett, haragudott, mert azt hitte, tiszta haszontalanság, hogy sose tudom rendesen eljátszani a gyakorlatokat, vagyis hiába dobják ki a pénzt szüleim a zongoraórára, az egész legfeljebb arra jó, hogy azt mondhatják: ők ezt is megadták nekem. Igaz, én nem kértem. De ők mindent meg akartak adni nekem. Ha Magdi néni tudta volna, miért nem tudom végigjátszani Chovánt, még ha gyakoroltam is! összeszorítottam a fogam, megpróbáltam, de nem tudtam én életemben semmit se csinálni — ma már tudom —,. ha nem hittek bennem. Magdi néni sose hitte el, hogy el tudom játszani. Én se hittem végül. Hiszen a zongora tetején ott volt a mogyorópálca. Heti kétszer egy óra tortúra — ezt jelentette nekem Magdi néni. Én csak alítani előtte, azon gondolkozva: miért is neki böktem most ki az igazat? Mikor az előbb becsaptam Anci nénit, a tanárnőmet, akit annyira szeretek. Az egésznek a nagypéntek az oka. Nagypénteken nem lehetett hiányozni az iskolából. Nagypénteken lehetett rosszul lenni, elkéretőzni, hazamenni — és nyakig a hazugságban ülni. Nyakig, mert most meg jön Sándor bácsi, az igazgató. Tíz lépés még legalább. El kellene szaladni. Hátatfordítani már nem lehet. Késő. Ügyis meglátott. Most majd megkérdezi, és akkor Magdi néni előtt is megint mást mondani — vagyis ugyanazt. Vagy mit is? — Igazgató bácsi, én ... — Tudom, jól van. Eredj, fiam, hazafelé — vágja el. És megáll beszélgetni Magdi nénivel, én meg nyökögök valamit és elszaladok. Tudja is (de mit?), és jól van (de mi?), az ördög se érti ezt az egészet. Azért mégiscsak meg kellene érteni. Leülök a járda szélére, taskúm az ölemben, ég azon töprengek : Anci néni se kérdezte, mi bajom, lázas vagyok-e, fáj-e valamim, csak azt mondta: fuss haza, fiam. Mintha tudná: anyám is éppen ezt mondta, fussak, mert a vonat 11-kor indul. És honnét tudta az igazgató bácsi? Kati egylóbon ugrálva ér utói. „Hát te?" — kérdezte, és lehajolt. „Te.... te igazán rosszul vagy?" Nézek ró. „Mi az, hogy igazán?" „Halálra röhögtük magunkat a szünetben, úgy túljátszottad. Most meg itt ülsz. Nem tudsz hazamenni?" Szóval röhögtek. Vagyis túljátszottam. Vagyis, tudják, hogy én is... Nem csoda, hogy sápadt vagyok. — Mert minek a sok duma? Én csak mondtam, hogy nem vagyok jól, és elengedtek. Nem ívnak be hiányzónak a naplóba, Aztán kész. Na, eredj — s ahogy jött, fél lábon ugrálva eltűnt. Reménytelenül buta vagyok. Nincs ezen mit gondolkodni. Feltápászkodom, most mór futni kell, hajjaj, de mennyire, szedhetem a lábam, mert még elkéssük a tizenegyest... Magdi néni áll • mellettem. ..Rosszul vagy?" „A, dehogy." „Azt hittem, mert ide leültél." Elfog a keserűség. Most kellene valami olyat mondani neki, hogy soha többet ki ne nyissa nekem az ajtaját, akármennyit is fizet neki anyám a zongoraóráért, hogy sose lássam többet a ronda fekete pianínót, a mogyorópólcót... Érzem a tekintetét. S ha akarom, ha nem, rá kell néznem, a hideg kék szemébe. Es mert nem szól, nekem kell megszólalni: — Magdi néni, hót mindenki hazudik? Most miért tőle kérdezem? Mert szatyor, teletömött szatyor van kezében, s nem letöredezett körmeit piszkálja mellettem ülve? Egyszer nem türelmét vesztette el, amikor harmadszor kezdtem neki a feladott gyakorlatnak, hanem felállított a zongoraszékről, üljek oda mellé, és eljátszotta a Cserny—Chovánból, do olyan szépen, amit én pötyögni sem tudtam, de úgy, mintha egy hangversenyen játszana, csak éppen az egyik futamnál akadt el u jobb keze, is néztem: milyen dagadt. milyen megerőltetett, ráncos bőrű a keze. El is feledte, hogy ott vagyok. Felállt és az ablakhoz ment. akkor fordult meg, amikor a hosszú csendben halkan, mintha egy szürke kis egér cincogna, megszólaltam: „Tessék nekem még valamit játszani!." „Milyen náthás vagy!" — felelte, és: „Szaladj haza. fiam, keddre ugyanez a feladat" — és kidobott. És az ablak alatt hallottam. hogy visszaült és játszott, míg megérkezett a következő tanítványa. Lekuporogtam, hallgattam — szinte sírt a zongora —, és akkor tényleg nagyon beteg lettem, mert megfáztam. Miért is ne kérdeznék tőle, mégha azt hitte is, hogy kedden elcsavarogtam zongoraóra helyett? Hát jött valaki elém? És ki jött utánam, hogy megkérdezze: mi bajom? Most meg a fejemet simogatja. — Buksi gyerek vagy te még, nem érted ezt meg ... Na, siess... Csöndesen ültem még délutón is u vonaton, mondták is. milyen jó ma ez a lány, és egymásra néztek, és nem mondhattam, hogy jó ám a csudát, mert akkor már tényleg nem is lettem volna jó. A nagymamára akartam gondolni, meg arra. hogy azért is húsvét lesz, piros tojás, meg cukor ... A gyereket először megtanítják beszélni, aztán meg arra, hogy hallgasson. Régen volt az a húsvét, néni tudom persze, hogy miért nem kérdeztem meg soha szüleimtől, miért így történt. Talán mert mindig azt mondogatták: hazudni nem szabad. Azért nagyanyám valamit megértett. Tréfásan kérdeztek, mikor megérkeztünk hozzá: aztán roszszul vagy-e még? — s én nem feleltem. Akkor elkomolyodott, és cukrot dugott a kezembe. Tőle sem kérdeztem semmit, csak bekaptam a cukrot. SZŐKE MARIA Csemniczky Zoltán rajza \