Délmagyarország, 1974. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

VASÁRNAP, 1974. MÁRCIUS 3l> mlalglalz ANDRASSY LAJOS VERSEI Vers Tavasz elé Az olajfa árnyékában (Apám 70 éves) szeretlek mint az éjszakát mely meggyötör — vágtában áthajt álmaim közt mint szélvihar — szaggatva bekéin fátyolát de ad érte egy hajnalt Tavaszodik! — hiába tép a szél jeges fogával bárhogy is harap csontomba még — engem már nem ijeszt hajnalfelé hullott a hó kicsit s még megszeppenve visszabújt a rügy tavaszodik! — szivemben érzem ezt! ölelkezik bennem a múlt s jövő kendői cserél egy csókos szerelem a hárs alatt — már bennem zene szól az erkély fölött sürgő fecskepár rakom a fészkem én is rendbe már a fény kiránt a joghalál alól március volt hogy eltemették... nem tudott várni tétlen ülve kívánta volna már a fürdőt » gyógyvizet Is csendesülve szép gyöngybelűi görcsbe fúltak nótáját nyelve elfeledte kezéből szétfutott a szerszám távolba révedt estelente lábai inár hogy nem vihették vitetni magát nem akarta — „Szerbusz, fiacskám ..." szólt szelíden s szemét a földdel betakarta A

mikor 1933-ban megszökött a kis békési faluból, mór volt szakmája. Nem szerette, nem akarta, de az apja erőltette, hogy tanulja ki a mesterséget. Pedig az apja világéletében földtúró paraszt volt, bárami igaz, az igaz, nem a mindig korán megelégedő, az egyről kettőre jutni nem tudó, nem akaró paraszt. A semmiből akart valamit, s ennél nehezebb dolog nincs ebben a keserves világban. Hogy nem sikérült neki? Hogyan is sikerülhetett volna, hiszen az öt gyerek, meg a balszerencse mindig leszedte még a csizmát is a lábáról. Kertészkedni akart — nem volt hozzá tudósa, csak akarása. Nagyban akart hizlalni — elvitte a disznókat a vész, meg a hitelezők. A felesége meg közben sírt-rítt, mi lesz így velünk, neked miért nem jó úgy, ahogy a többinek, mert te mindig töröd a fejed valamin, aztán mindig csak a nyomor marad belőle. Asszony, hallgass! — volt a válasz. Ha nem hallgatott, s belül volt már pár pohárral, akkor kijutott a szíjból, a rúgásból ls. Hat évvel azután, hogy ő megszökött a faluból, egy szombaton, a placozókkal, Szegedre, a szekérderékban, el is váltak. Az anyjával maradt á legkisebb fiú, meg a sorban közvetlenül előtte levő húga, az öreg meg pór éve putriban halt meg, ahol vénségére együtt lakott a borjakkal. Miért is szökött ő akkor? Mitől szökött? A nyomortól, az akkurátus, soha semmire nem jutó apjától, a falutól? Mindtől. Megállt a hídon, meglátta jobb oldalon a timpanon alatt a felírást; A közművelődésnek — és fellélegzett. De mint utólag kiderült, túl korán. Előtte állt még hat nehéz, asztalossegédként eltöltött év, gyomron spórolt ruhák felett érzett öröm, a beleszokás a városi életbe. Akkor még nem tudta azt sem, hogv neki csak az esze kívánja, az értelme a várost, de parasztnak született mindenestől. Megnősült, azt hitte, úgy hitte, jól választott. Hogy így van-e, hogy kiderüljön, még át kellett vészelnie a világháborút, csavaros észszel haza kellett küldetnie magát 44 szeptemberében Galíciából szabadságra, és aztán nem visszamenni, katonaszökevénynek lenni két hétig. Nem volt ebben semmi hősiesség, semmi a ráción kívül, ami a józan paraszti ész adománya, s a négy polgári pallérozottsóga. ötvenig, ötvenkettőig csak tengett-lengett, kereste a helyét abban a világban, amiért ő nem harcolt, igaz, amint lehetett, ellene sem. Más koordináták között, más adottságok mellett, de azonos indíttatásból meg akarta építeni a maga kis világát, azt a világot, amelyet az apjának nem sikerült felépítenie. Tudta: meri, bírja, ha látja értelmét. S kell-e nagyobb, erősebb ösztöke, mintha a fiú ott sír a szoba sarkában, s a segítőnek, áldozatkésznek és bátornak tudott asszony hajol föléje? Aztán felemeli a fejét és azt mondja: a házigazda megint szólt, hogy ne terigessek az udvarra. Megint? Na, jó! Majd... És elindult, hogy kiharapja a részét ebből a világból. De már akkor azzal a gondolattal: akkor aztán, ha meglesz, oda senki be nem jön, ott senki nem parancsol. Száztizenhat négyszögöl, menynyi az? Falatka föld. De hozzájutott potom hatezer forintért. Ma tán a tízszereséért sem adnák. Kölcsönt kért, hogy építsen. Nem adtak. Na, jó! Majd... És elindult. És nem torpant meg akkor sem, amikor soványan, korán inasan-csontosan be kellett, hogy vallja magának: ez az asszony is csak olyan, mint szegény anyja. CSEMNICZKY ZOLTÁN RAJZA Nem fog sikerülni, majd meglátod, nem bírjuk mi ezt... Csak csinálta. Kirúgta a kőművest, mert ivott és görbe falat rakott. Csinálta ő. Egymaga, esőben, hóban, a fejére húzott zsákkal, hogy ne ázzon. Hetekig alig aludt, amikor a mész sebesre marta a kezét. S közben hallgatta éjjelenként, hogyan sír mellette az aszszony. Az ajtó. az ablak, a tetőszerkezet, minden, de minden, kivéve a villamos munkát, az ő keze nyomát hordja. A villanyhoz nem mert nyúlni: nem Ismerte, félt tőle mindig. Három év alatt kenyéren-vízen, de ház állt a íalatnyi földön. Ezerkilencszárötvenhat október nyolcadikán beköltöztek. Egy helyiség volt fehérre meszelve, betonos padlóval, az első éjszaka csak egy farostlemez volt az ajtótokba szögelve, ajtó, zár csuk aztán került. Eltelt tizenhat év, telik a tizenhetedik. A házban azóta van fürdőszoba, épült melléképület, benn van a víz, gáztűzhely, cserépkályha, kifestették. A kis kertben, ami helyet nem vett el a ház, gyümlöcsfák. Nyugalom lenne hát, lehetne. De ő még nem fejezte be. Még kellene valami. Mert a kihalt városszél közben beépült, uütók járnak, gépek dohognak. A nyugalom, az ősi paraszti nyugalom kijjebb költözött, vagy inkább szorult, s ó most mór tudja, hogy az esze, az értelme kívánta a várost, de a szíve földet akart birtokolni, a szeme földet akart látni, saját földet. Kinézett hót Szőreg halárában egy telket, kis kulipintyóval, rá is alkudott. Nem szólt otthon jó sokáig, tudta, a felesége, a kishitű csak elriasztani próbálná, lefékezni, mint oly sokszor. Csak amikor már biztos volt, hogy vétel lesz ebből, akkor jelentette be. A felesége meg a fia, a huszonnégy éves, tanult nagyfia szó nélkül hallgatták. Aztán is csak a fia szólalt meg. nem az asszony. — Minek ez, apám? Nem elég, ami van? Volt egy francia. Proudhonnak hívták, az azt mondta: a tulajdon — lopás. Apám nem veszi észre, hogy ez ma már így módosult: a tulajdon nyűg is? Mit lehet erre szólni? Hallgatott. Felépült a világ, amire feltette az életét, majdnem belerokkant, de megvan, és amikor feltenné rá a koronát, akkor az. akinek csinálta — hiszen kié lesz ez az egész, egy fia van, egyetlen — felrúgja, leköpi. Felállt az asztaltól, kiment a kert végére Azóta eltelt egy hét, és ő csak egyszer volt otthon. Akkor is ásóért, kapáért jött, mert állítólag nagyon elhanyagolt az a szőregi telek. HÓDI T. JÓZSEF I