Délmagyarország, 1974. január (64. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

VASÁRNAP, 1974. JANUÁR 2% EjCDEÍOÜ Emlékek a hóban műtét, vagy baleset nyoma. Megpróbált kilesni a nó mellett, közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás. — Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nő. Kint egy kalauz1 és néhány munkásember törtetett előre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füttyögött kérte a segítséget az állomásból. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára. A nő fölhajtotta a gallérját, fogta a bőröndjét, és elszántan kinyitotta az ajtót — Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi. — Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte nő. — Ha megengedi, magával megyek. A nő már az alsó lépcsőn állt s ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén. — Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban. — Nem számít, nem vagyok kényes. A szél rögtön rájukcsapott és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte. — Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot. — Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem. A nő odaadta a bőröndöt, azután elindult a vonat mellett. Hátrakiabált a süvítő szélben: — Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen! Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman szénlapátokkal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, amerre a síneket sejtette. Valaki azt mondta a hátuk mögött: — Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni. A szél oldalról vágta őket. Csikorogva süppedt alattuk a hordott hó, s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott, míg elérték a síneket keresztező országutat — Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman beugrott egy széles keréknyomba. A férfi amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat Addig a nő háttal fordult a szélnek, és egyhelyben toporgott Innen már egymás mellett mentek tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült fejüket előre kellett szegniük, hogy az aprószemű hó ne vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi: — Maga idevalósi? — Igen — szólt a nő a fölhajtott gallér mögüL — Könyvelő vagyok a szövetkezetben. — Én is jártam itt talán tizenöt éve. Gyermekkoromban itt szoktam nyaralni, a rokonaimnál. — Most is hozzájuk megy? — Oda. Holnap lesz az unokahúgom esküvője. Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat Ruhájukat már egészen belepte a hó, s a keréknyomokat is kezdte befújni előttük. Nemsokára elértek a falu alatti réthez. Már erősen szürkült az égbolt, s falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykörte. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit azután megállt egy helyen. — Valahol itt állt régen egy terebélyes, öreg fúria... A nő is megállt, s mindkét kezével a fölhajtott gallért szorongatta az arcára. — Két, vagy három éve kifordította egy erős vihar. — Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi. — Gyermekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerekcsapat gyűlt itt össze napról napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét választunk magunk közüL A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pedig maga választhatja ki magának. Pesti gyerek voltam, nem értettem - úgy, a famászáshoz. mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl anynyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam, és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen fölhasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom. A gyerekek ijedten körülálltak és bajtársiasságból, meg hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká. A szélnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább: — Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját, és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon. A nő nem szólt, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallér között. Viszszaemlékezett a bevérezett fehér szalagra. Nem merte hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten. GYIMESI FERENC A kis vicinális nagy prüszköléssel igyekezett előrefúrni magát a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdony, mégis csak lépésben haladt az emelkedőn. Tömör, fekete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány méternyire fölszállt a jajgató gőzzel, azután szétterült a késő délutáni égbolt alatt, és elenyészett az apró szemű, sűrű havazásban. Sikítva fújt, fújt a szél a hegyek felől, hordta a sínekre a havat, temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket. Az ütközőkön, a kampókon, lépcsőkön is percről percre vastagodott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fehér ölelés. A befújt ablakok közepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gördülés zaja belefulladt a hóba. Bundába öltözött, kucsmás, hócsizmás fiatal nő lépett kl az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, aztán odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az üvegen és kinézett a hófúvásba. Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s érezni lehetett a mozdony erőlködését. A tempó lépésről lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig már percek teltek el. A kis gép prüszkölése néhány pillanatra kétségbeesetten fölcsapott, mintha az utolsó roham következne. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlködést. A szétfeszült ütközők fáradtan egymáshoz ütődtek, a kocsikon végigremegett a mozdony egyhelyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, aztán egy pillanat alatt az is megszűnt, és nem hallatszott más, csak a gép kimerült, megadó lihegése. — Elakadtunk? — állt oda a nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábán félcipő. Jobb arcán egy régi sebhely; valamilyen Herceg Árpád rp rr Tuznéző lovak rohannak felem szilaj harmadfű csikók bctöretlcnek lobog tűz-sörényük pataik alatt megriad álmos földem és házam remeg csörömpöléssel kihullnak ablakai rohannak felém a lovak magukkal ragadnak szikrázó sörényükbe kapaszkodom és együtt vágtatok velük ifjabb csikókat elragadni már együtt vágtatunk mindhalálig ledöntve arany mívű kapukat ledöntvc léckerítést és sövényt és elragadjuk a lányokat is Igaz szerelemre tanítjuk ökel órök-tuz-ölü lányok lesznek igazszivű szeretök kik mindig önmagukat adják nemesek lesznek szabadok és nyughatatlanok mint a lovak szilaj harmadfű csikók. I

degenvezetőinknek újra akadt tanulni való városunkban: a Dóm tér kollégiumi oldalán városaink új címerei sorakoznak. Huszonnégy került mostanáig a helyére, de jó néhány ezután készül még el a Tömörkény Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola szobrásztanulóinak műhelyében. Az első érdeklődők természetesen nem a hozzánk látogató idegenek, az arra járó szegediek gyakran állnak meg számba venni, ami eddig elkészült Milyenek az új címerek? Van városunk, amelyik őrzi a régit ragaszkodik százados hagyományaihoz, és semmit nem változtatott a jelvényén. Ilyen például Hódmezővásárhely. Van olyan ls, arfielyik a „föltupírozott" mellékleteket hi gyta el a régiről, mert fölöslegesnek érezte. Legyen rá éppen Szeged a példa! A többség újra szerkesztette meg a pajzs alak belső rajzát sokszor teljesen új szimbólumokból összerakva — mint Dunaújváros —, vagy ötvözte a régi és az új motívumait a történetiség és a megújulás jelképeit a szombathelyihez hasonlóan. A kőfaragó diákok nem először vállalnak föladatot városunk szépészeti öltöztetésében, e címereket akár munkájuk köztérre helyezett bizonyítványának is tekinthetjük.