Délmagyarország, 1974. január (64. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-20 / 16. szám

VASÁRNAP, mi JANUÁR M. 7 I Száműzetés A kietlen Bakony kellős közepén, a pápai úton szedtem fel kocsimra Mahorkát. — Mit szólózol itt a szeretet ünnepén, ahol ilyenkor egy tisztességes agancsú gímszarvas se Jár!? — kérdeztem a zúzmarás orrú embert. Jó húsz kilométert robogtunk s.z úton, mire nagy krákogás után megszólalt — Én az ünnepek áldozata vagyok ... Hangja átszellemült, és olyan megtört volt mint a magukat ártatlannak tartó vádlottaké, az utolsó, szó jogán. — A díszes karácsony — folytatta Mahorka — mindig is óriási anyagi terhet jelentett számomra, de az utóbbi már egyenesen anyagi katasztrófával fenyegetett. A közel-keleti olajválság kiskutya az én súlyos problémámhoz képest Az első, útszéli betérőnél egy köcsög forralt bort rendeltem ré' szére. Hátha nyelve ettől mégJobban megered. — Vegye tudomásul mindenki — nyüszített felpaprikázva, amikor már a köcsög fenekén járt —, hogy én nem vagyok máriás huncot, és semmi kedvem aszalt szilván élni, csak azért, hogy úgynevezett „szeretteimnek" horribilis ajándékokat vegyek! — Kikről beszélsz? — meredtem rá csodálkozva. — Magyarázd meg értelmesen, ml a bajod! Tudtommal egy éve elváltál, utódot nem nemzettél, se kutya, se macska nem néz a tájékodra. Éled a második agglegényéletedet. Kiket kellett volna tömnöd ajándékokkal? — Kiket?! — nyerített fel Idegesen Mahorka, s arca hirtelen céklavörössé vált — Egyetlen volt nejem, semleges életem sárbatiprója két hete erőszakkal be akar költözni hozzám, mert a lakásában földgázt szerel a gázművek. Vagy ne is említsem gyönyörű, hűtlen barátnőmet, Ruthot, akinek szerelmére már szüretkor áment mondtam, mert ostoba csalásait kezemen, lábamon meg nem tudom számolni. Ez a szemérmetlen, majd megmondom kicsoda, karácsony előtt két nappal, éjjel kettőkor felcsengetett legszendébb álmomból, a küszöbön a lábam elé borult, s könyörgött, hogy tegyek próbát vele, fo«adiam vissza. Ígéri, hogy olyan hűséges lesz, hogy bottal se tudom toobé elkergetni... — Mit akart a nő? — Konyhabútort láncostól... De ez még nem minden. A házmesterem, aki azelőtt az orrom előtt csukta be a kaput, és rázta ki a porrongyot, egy hét óta alázatosan köszöngetett, és nagyúrnak titulált, s jelentőségteljesen váltig azt hajtogatta: „Remélem, az idén jó karácsonyunk lesz!" Kolléganőm, a bűbájos Ludmilla, aki azelőtt tekintetével könnyedén átsiklott kopasz fejemen, karácsony előtti napon elkapott a mosdó előtt, behúzott egy sarokba, és fojtott hangon azt súgta: „Legyen meg végre a sors akarata! Édes Teodor én magánál akarom fogadni a Télapót!" Ez már aztán több volt a soknál. Batyut kötöttem a hátamra, és elmenekültem otthonról... A jótékony Bakony befogadott ... — S mivel töltötted itt az idődet? — Hajnali pitymallatkor már a kisnyulakkal kergetődztem, aztán a menedékházban pihentem egy cseppet, ebéd után pedig néhány őzikével játszottam ipiapacsot... Sőt. tegnapelőtt egy •zelid tekintetű vaddisznó kocával is barátságot kötöttem ... Tudod, az állatok nagyon hálásak, és nem csapják be az embert ... — Nem iössz velem haza? Medrijo szá-v'ékozol még száműzetésben élni? — Szabadságot vettem ki. Holnap este indulok vissza — szólt határozottan. — De szilveszterkor útra itt a helyem. Hja. kérlek, én anyagilag nem bírom azt a nagy flancot, amit az emberek ilyenkor megengednek maguknak. ZOLTAI Z. ANDRÁS új formák Már-már mozgalom jelleget ölt a törekvés: új, célravezetőbb és hasznosabb formákat találni a tömegek művelésére. Mozgalmon nem kampányt értünk, amely bizonyos eredmények elérése — esetleg csak megközelítése — után lezárul, hogy aztán, talán csak sokára, ismét életre keljen vagy elfelejtődjék Az évekkel korábbi felismerés, hogy a felszabadulás után kialakult, majd az ötvenes években meghonosodott — akkor még népművelésinek nevezett — formákat kinőtte az élet, gondolkodásra késztetett mindenkit, akinek e rendkívül fontos társadalmi tevékenységben szerepe és szava van. Milyen kezdeti eredményeket mutathatnak fel a közművelődés munkásai — erről szólnánk most. „Mérleg" készítésére, természetesen még nincs lehetőség. A művelődési munkában ez nem is veszélytelen dolog: az adatok lehetnek imponálóak, s mégsem fedik mindig a valóságot (Korábban, egy-két évtizeddel ezelőtt, nemegyszer áldozatul is estünk látványos statisztikáknak, például a könyvforgalom tekintetében. Hogy mást ne említsünk: nem vettük észre, hogy egyes falvakban ugyanazok a könyvek találhatók a könyvtárak polcain, amelyeket húsz évvel azelőtt szereztek be, mert az összesítések nem részié* teztek, és így nem volt mód különbséget tenni, mennyit vásárolt — mondjuk — egy főiskola, vagy egyetem és mennyit egy községi könyvtár.) Mérleg tehát nincs, de vannak tapasztalatok és információk, amelyeknek értékük van. A frissen megtelt „kis formákról" mindenekelőtt. A nyári programok szervezésénél dolgozták ki. vezették be, s alkalmazzák mind több megyében siKeresen'a — jobb szó híján — rétegműsornak nevezett közművelődési módszert. Annyit jelent ez, hogy egy-egy, a körzetét, faluját, nagyközségét jól ismerő pedagógus, vagy hivatásos népművelő javaslatára — nemritkán saját szervezésében — olvan műsorokat ismeretterjesztési formákat kísérleteznek ki, amelyek a közönsegnek egy-egy kisebb csoportját érintik és érdeklik elsősorban. Két-háromtagú előadói gárda hirdet (heg estét, amelyen — például — a régi magyar költészetből mutatnak be metszetet. Rövid előadás, jellemző részletek, esetleg zenés kísérettel. Klubokban rendezik, s nem várnak tizenöt-húsz főnél népe-, sebb közönséget. Veszprém és Békés megyében kezdték; az országos rendező szervek habozás nél* kül ugyan, de bizonyos kétséget fenntartva segítették a vállalkozást; attól tartottak, nem lesz átütő sikere, túlságosan kicsi a kör, amelyet érint. Kellemes csalódás volt tapasztalni, hogy a gyakorlat mást mutat; ezek a „kis körre" méretezett műsorok elérik céljukat. Elsősorban ott, ahol a művelődési ház igazgatóját — s már mind több helyen fgy van nem „szorongatják" a gyors bevételért. Mert ezek a műsorok nem hoznak nyomban kimutatható anyagi fellendülést. Az elszámolásokban talán később sem lesz nagy súlyuk. De annál töbtl az emberek tudatában. Vagy itt vannak az ismeretterjesztés „speciálkollégiumai". Helybeli — rendszerint a megyeszékhelyek múzeumaiban dolgozó etimográfusok előadássorozata a tájegység néprajzáról, Az előadások kompozíciója olyan, hogy nemcsak azokat érdekli, akik a szűkebb értelemben vett néprajzról akarnak hallani, érinti az irodalmi, történelmi, helytörténeti tág mákat és összefüggéseket Megemlíthetjük azt a nagyszerűen bevált népfront-kezdeményezést is, hogy felkérnek távoli országokban — vagy közeli, európai országok turistái által nemigen látogatott városaiban, tájain — megfordult embereket, számoljanak be élményeikről. Nem előadások ezek, a szó megszokott értelmében. Beszélgetések a helybeli népfrontklubban, esetleg az illető munkahelyén, mesélés, felvételek közreadása. Olykor csah egy tucat ember a hallgató. De ennek a tucat embernek valami Iránt megnyílik az érdeklődése, — utána könyveket vásárol, könyvtárban válogat, esetleg maga is hasonló utazást határoz el, beszél róla ismeretségi körében, családjában. S máris széthullámzik, szertegyűrűzik egy értékes élmény. Ugyancsak kezdeti lépés, de ángyon fontos, amit a Baranya és a Zala megyei tanács próbált ki, sikerrel. Szakembereket — művészettörténészeket — alkalmaztak* képzőművészeti ügyek intézésére. Felismerték, hogy bár a tanácsoknál dolgozó munkatársak tárgyismerete, képzettsége alaposabb és elmélyültebb lett, a hatósági teendők oly mértékben lefoglalják őket, hogy nem minden esetben tudnak hatásosan és eredményesen végezni ízlésneveld munkát, közvetlen módon. Egyes helyeken — hogy Isméi más példát említsünk — bekapcsolták a közművelődési munkába a környék főiskolai, egyetemi hallgatóit is. Vitákat vezetnek, előadásokat tartanak, tárlatlátogatóknak szolgálnak magyarázatlaL Veszprém, Csongrád, Somogy és Borsod megyében — a megyeszékhelyeken megnyílt őszi képzőművészeti kiállítások alkalmából — több tucat egyetemi hallgató vezet tárlatlfitogatást Nem valamennyien szakértők. Nem művészeti szakelőadásokat tartanak; egyszerűen csak beszélgetnek a látogatókkal arról, hogy a bemutatott alkotások nyomán milyen — esetleg kritikai — gondolatok keltek életre bennük, hogyan nézik a képeket mi a benyomásuk a kiállító művészek tevékenységéről, művész] előrehaladásáról, előadásmódjáról, stílusáról. Alig múlik el nap, hogy ne kapnánk hírt valahonnan egy-egy új közművelődési forma megvalósításáról, esetleg csak próbálkozásról, kísérletről. Nagyon jó dolog ez. TAMÁS IS TV AH M

artlncs&k nttí a barátom. Ez már biztos. Miért ne lehetne az embernek egy ötéves barátja?.' Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jóbarát arról beszél, ami az eszébe ötlik. Ami a szívébe ötlik. — Te meséket írsz? — kérdezte Illés. — Igen — mondtam. — Hát az jó, nagyon jó — örült Illés —, ugye írsz nekem egy mesét. — Kettőt is — mondtam nagyképűen. — Csak egy kell. Egyetlenegy — mondta illés. Mert megkérdezte a nagymamáját: — Mondd, nagymama, te meghalsz? — Meg. Egyszer meghalok — mondta a nagymama. — És én? — kérdezte Illés — in is? — Te is — mondta a nagymama —, egyszer mindenki meghal. — A nagypapa is? — Az is. Történet — Anyu is1 — Igen. — Es a Nyuszi? — Milyen nyuszi? — Aki a piros tojásokat hozza. — Az... az nem hal meg — mondta a nagymama. — És a Télapó? — A Télapó se. — És miért? Ha te is, meg én is, anyu is, meg a nagypapa is, akkor ők miért nem? — Mert... azért mert ők a mesében vannak — mondta a nagymama. — Nagyszerű, hogy te meséket irsz — mondta nekem Illés. — Miért nagyszerű? — Mert most beleírsz engem egy mesébe. Jó? — Jó. — És a nagymamát is. — JA. — És a nagypapát, anyut, aput, a Svml kutyát* Sumi kutyát is bele tudod írni a mesébe? — Bele. — Meg a Nánit is? — A Nánit is. — És ezt a söprűt, meg ezt a széket, a kéményt, a házat, a füstöt is, a füstöt is írd bele, az se haljon meg, és a felhőket meg a Budapestet, meg a Tamásit, meg ezt a hangyát, jó7 Bele tudod írni ezt a hangyát? — Bele. — És magadat is írd bele. — Persze, magamat is beleirom. És beleírtam mindenkit, az apját, az anyját, a nagymamát, a nagypapit, Nánit és a Sumi kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket is, is magamat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bár az a gyanúm, Illés.., na de minek mondjam, két jóbarát szavak nélkül is megérti egymást. LÁZÁR ERVIN 4 I t