Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

IO HÉTFŐ, 1973. DECEMBER 31. Az a jő nálunk, hogy úgyszólván mindenen nevetnek az emberek, kivéve persze az eredményeket, mert azokat nem illik kinevetni. Így aztán eléggé jókedvűen élünk ebben a kis országban, gyakrabban fakadunk kacajra, mint más, többnyire humortalanabb nemzetek fiai. Sót. még az sem biztos, hogy a látszólag komor emberek belül nem kacagnak, a főváros centenáriuma alkalmából erről is van egy százesztendős pesti vicc. A lóvasút peronján utazik a házaspár, és egy kanyarban kizuhan a feleség az utcára. Elszörnyedt moraj a korabeli tömegközlekedési jármű utasai körében, többen felugrálnak helyükről, nagy az izgalom. Egyedül a férj nem jön ki a sodrából. továbbra is rezzenéstelen arccal áll a peronon. Mellette egy utas nem állja meg szó nélkül és megkérdezi: „Kérem, uram, miképpen lehet, hogy az ön felesége épp most esett ki a lóvasútból, s önnek egy arcizma sem rándul?" Mire a férfi fájdalmasan feleli: „Ugyan, uram, bizonyára ön sem kacagna, ha így fájna a foga..." Száz évvel ezelőtt ilyesmiken nevettek az emberek, nem azért mondom, de ez jellemző az akkori Időkre, amikor még sehol sem voltok a mai nővédelmi intézkedések. Feltehetőleg ennek tulajdonítható. hogy a viccek többsége a nejekről meg az anyósokról szólt. A mai korszerű viccek viszont a megvalósuló egyenjogúság szellemében egyaránt kacagásra késztetik a férfiakat és a nőket. Hirtelenjében eszembe jut például a százéves Budapest, a centenáriumi ünnepségek sorozata. Ne tessék félreérteni, ez nem vicc. nekem is rémlik, hogy mintha valamivel idősebb volna ez a város, tudnának erről beszélni a régi rómaiak, törökök, németek. Azért a legjobban mégis mi tudunk róla beszélni, ha jól emlékszem, most már második éve egyebet sem teszünk. Sok szónak is száz év a vége, engem határozotton szórakoztat hogy ez a centenárium már több mint egy esztendeje tart. és csak nem akar véget érni. Mert az ünnepi záró tanácsülés ugyan lezajlott, de több más jel arra mutat, hogy lesz még folytatása a dolognak, így például bizonyos centenáriumi létesítmények egyelőre nem készültek el. Hogy csak egyet említsek. Budapest legforgalmasabb pontján, a József körút és a Népszínház utca sarkán korábban állt egy postahivatal, amelyet egy éjszakai mulató helyére költöztettek, s az üresen maradt helyiségben palackozott italokat kezdtek árusítani. természetesen csak Ideiglenes jelleggel. Mindennap arra felé visz az utam, és azt olvashatom a bejáratnál, hogy ezen a helyen a centenárium évében hatalmas önkiszolgáló étterembisztró kombinátot nyitnak meg. Tekintve, hogy a sivár hodályban változatlanul kövidinkát és egyéb üveges szeszt kínál két bánatos eladó, a centenáriumi év még nyilvánvalóan tart. különben már megnyitották volna a tiszteletére megígért önkiszolgáló kombinátot. Másutt is akadnak olyan tünetek, amelyek azt sejtetik, hogy esetleg még évekre prolongálják a főváros századik születésnapját, annyira szeretik a mi Budapestünket, hogy öt év múlva is hajlandók kitenni az emléktáblát egy-egy új épületre, miszerint készült a centenárium esztendejében. Ha csak közben le nem omlik, mint ősszel az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt épülő új székháza, amely egyébként a híresztelésekkel ellentétben nem azért rendült meg alapjaiban, mert éppen rá akarták helyezni a márványtáblát, miszerint készült a centenárium esztendeiében. Aztán nem is gondolná az ember, hogy milyen vidámságot tudnak kelteni bizonyos árpolitikai intézkedések. Soha nem felejtem el azt a szép napot, amikor már túl voltunk a tej és tejtermékek, a cigaretta és más dohányáru, valamint a gépkocsik adójának a felemelésén, hogy akkor menynyi jókedvű állampolgárral lehetett találkozni úton-útfélen. Csöndes derűvel jártak-keltek mindazok, akik utálták a tejet, még nem tudtak volna inni belőle egy kortyot sem. Fülig ért a szájuk a nem dohányzóknak, akik elvből nem vettek cigarettát a szájukba, valamint akiket az orvos tiltott el a nikotintól. S akik nem itták a tejet, nem dohányoztak, ráadásul autójuk sem volt. azokkal meg egyenesen madarat lehetett volna fogatni. Lám, nálunk ilyen látszólag népszerűtlen Intézkedésekkel is milyen jókedvre lehet deríteni az embereket, aki nem ismer bennünket, talán el sem hiszi. Igaz, akadnak, akik annyira túlzásba viszik a humorizálást, hogy még ott is viccet keresnek, ahol pedig nincs. A minap is valaki kuncogva újságolta, hogy sikerült megfejtenie a tej áremelésének valódi okát. Eszerint az illetékesek már előre tudták, hogy az ötforintos tejet kevesebben fogják vermi, mint korábban az olcsóbbat, s tulajdonképpen azért emelték fel az árát, hogy legyen elég pénz hirdetésre, reklámra, amely több tej és tejtermék fogyasztására buzdítja a népet. A magam részéről persze ebből egy szót sem hiszek el. mivel a bennünket naponta bombázó tejreklámokban még nagy rosszindulattal sem lehet szellemességet felfedezni, tehát ez esetben nincs szó viccelődésről. Viszont egész éven át szándé. kosán és fáradhatatlanul kacagtattak bennünket a. mi kocogó labdarúgóink, ezért nem lehetünk nekik eléggé hálásak. Ebben is óriási a fejlődés, már ki sem kell menni a mérkőzésekre, az ember csak bekapcsolja a televíziós készülékét. és kilencven percen át egyfolytában kacaghat a család apraja-nagyja, hosszabbítás esetén még tovább. Élvonalbeli 'játékosaink olyan magas fokra fejlesztették képességeiket, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül kitűnő paródiát tudnak nyújtani, amely látszólag hasonlít ugyan a labdarúgásra, ténylegesen azonban kész kabaré. Az igazsághoz tartozik, hogy ennek a kitűnő teljesítménynek vannak káros következményei ls. A nevetés köztudottan hizlal, ezért a labdarúgó-mérkőzések gyakori közvetítése rendszerint semmivé lette a „Megmérettünk és nehéznek találtattunk" címmel zajlott fogyókúrás klub jótékony hatását A hangos kacagás különben nemcsak hizlal, hanem fárasztó is, feltehetőleg ezért mondott le az év végén a Magyar Labdarúgók Szövetségének főtitkára. A szövetségi kapitánynak, a jelek szerint, erősebb lehet a szervezete. mert ő még bírja. Már ennyiből is látható, hogy az elmúlt esztendő különösen vicces volt, olyannyira, hogy néha még a könnyünk is kicsordult Ha jól meggondolom, tulajdonképpen talán csak egy valami volt, amin soha senki sem nevetett: a televízió kabarészinházár nak ismétlődő műsorain. De hát minden még ebben a humoros országban sem lehet vicces, időnként szükség van a komolyságra is. ÁRKUS JOZSEF Kiss Dénes Téli hazatérés Csffiagplhéken gyerekkor száll Hófehér mezőn messze kószál agysejtek dombján völgyén az emlék csipkeruhát szó rá a hó Hahó! Hahó! Szánkózni Jó de hol vagy már nagyapó?! Hol a barátok a dombról kiáltásból hol van a hang? Nem lehet már hazatérnem régi derűs hófehérben Bár a múlt is velem kószál csillagaikén gyerekkor száll!