Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

IO HÉTFŐ, 1973. DECEMBER 31. Az öreg vívómester Már senkinek sem számított, senki sem keresete, nem kapott meghívókat, ajtaja előtt senki sem ment el, a folyosó végén lakott. Hetvenkét éves volt, magas, hajlott termetű, szikár, csontos, borotvált arcú, valami régi bricseszt viselt, fehér pamutharisnyát, vastag talpú marhabörcipőt, rövid karimájú, zöld kalapot. Avítt volt rajta minden, bőre, a posztó színe, tekintete, s mindez valahogy egészségesen sugározta a tiszta, magános öregséget. Egyenletesen járt, kemény tekintettel nézett meg mindent, magában számon tartott új és legújabb változásokat, rágódottá múlton, nem fájdalmasan, nem önkínzóan, csak úgy emlékezően és egyeztetően. Megmagyarázta utólag magának, mit miért tett, mit miért nem tett. Általában azt hitték róla, hogy mogorva, nem érdekli semmi, rozoga vénség, a múlt kétlábon járó emléke. Vívómester volt Pesten, nyugdíja előtt került ide le, már raktárosként. Izületei megmerevedtek, de azért mindennap fél órát kínozta magát, szíve, tüdeje rendben volt, és megtette a napi két óra sétát a folyóparton. Szerette az új épületeket, a friss forgalmat, mindig megnézte az új kirakatokat, újságját gondosan elolvasta, és magában kiegyezett mindennel. Néha fájt, hogy egyedül van, szeretett volna valakivel beszélgetni, de nem szólíthat meg senkit, ez furcsa, és nem neki való. Tudta, hogy a házban, ahol lakott, vén szivarnak csúfolják, a bakancsos, ezt is hallotta, és más egyebeket, sokkal sértőbbeket. A fiatalok el sem tudták képzelni, hogy helyesli mindazt, amit a fiatalság jelent, az erőfeszítést, a mást akarását, a lázas tanulást, a lázadást a régi ellen, a gyűlöletet a volt urak ellen, sok mindent helyeselt bennük, és tudta, hogy ez az ő életük, most csinálják meg életüket, jól akarják csinálni, nem baj az, hogy néhá rosszul csinálják. A java kiforr, céltudatos ember lesz, selejt mindig akad. Sok tehetséges tanítványa elkallódott nők miatt, kezdeti sikerek miatt, vagy egyszerűen ivott. Ismerte a fiatalságot. Ó, a fiatalság! Mennyi erő van egv kitörésben, a ka-d hegyén szikrázik az összpontosított erő és szellem, s nem csak a vívásban van ez így, de ahogy lapátolnak itt szenet, mocskosak a szénportól, gépszerűen jár a karjuk, ezt már nem tudná megcsinálni. Viccelnek. Sok a felesleg, tréfában sül ki a belső erőfelesleg. Villanypóznák mellett halad el. fent egy kölyök babrál, kölyök, komoly és fontos munkát végez. Italbolt előtt lépked most, itt szokott visszafordulni, ez a végállomás sok érdekességet tartogatott. * Lassanként meggyőződésévé vált, hogy akik idejárnak, pusztán unalomból, butaságból isznak, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ha egy óriási tornatermet adnának neki, felállítaná ezeket a tántorgókat, fecsegőket, mosdatlanokat, káromkodókat, felesleges idejükkel pazarlókat, és megtanítana őket tornázni, vívni. Utána zuhany, aztán ki a friss levegőre, és haza. Ezt csak játékosan gondolta, tisztában volt azzal, hogy az embernek nem elég az egészséges testmozgás, feltétlenül szükséges az egészséges agymozgás is. De az embereket nem lehet erre kényszeríteni — tessék, nyitva a színház, a könyvtár, nyitva a csapszék, te a csapszékbe mentél, nem tehetek ellene semmit. Ezek a gondolatok többféle variációban forogtak agyában, miközben elért a sarokig, megfordult, télen-nyáron a sarkon fordult meg, és ment vissza a parton, ahonnan látta a sleppeket, amik megint másféle gondolatokat sugalltak. Most is elhaladt az italbolt előtt, a párás, mocskos ablakok idegen világot hirdettek, rápillantott, majd futólag ránézett egy gyerekre, vékony ruhában, nagykabát nélkül várakozott az ajtónál. A vívómester megállt, arcába nézett, a gyerek okos szemében ' bizalom fénylett, majd kópé fény gyulladt ki, szája kicsit csúfondárosan görbült. „Vén szivar" — gondolta a vívómester, ismerte ezt a mosolyt, nem bánta, egyenletes léptekkel tovább indult, belül mosolygott — „szegény kis srác, az apját várja" — gondolta, és lenézett a folyóra, ahol a szürke, hömpölygő víz hátán két parthoz kötött slepp állt, alaposan elmerülve. Egy ember állt az első slepp orrában, és felfelé nézett. Ekkor hallotta, hogy az italbolt ajtaja kivágódik, valakit erővel kilöktek, a valaki szörnyen káromkodik, alaposan, kiadósan, alföldi, ocsmány módra, aztán hallotta a gyerek sikítását Megfordult, bal kezéből áttette botját a jobba, és várt. A gyerek az úttestre repült, elnyúlt, mintha nem is élne. Az ember zihálva bámulta, nem tántorgott, testes, erős férfi volt, kék zubbonyban, vattás nadrágban, bakancsosan. Lelépett a gyerekhez, kifeszítette ujjait, melyek görcsösen markoltak egy halom gyűrött pénzt, amit az előbb sebtében kirántott a zubbony oltjalzsebéből. Nemegyszer megtette. Megtette, mert muszáj volt. Néha sikerült eltűnni, sokszor nem. Most kábultan feküdt a hideg, sáros aszfalton, gyomra émelygett, feje dobként dübörgött, és keserves bánattal érezte, hogy ujjai szétmállnak, nincs pénz, nincs, és alig rándult meg, mikor az ember belerúgott. A vívómester állt, erőlködve próbálta megérteni a dolgot. Ügy látszik, a gyerek lopott, lopott? Honnan tudta, hogy lopott? Nem, ezt nem tudta, talán sejtette — a gyerek megrándult a rúgásra, nem kelt fel, feküdt, mint a rongy. Szemügyre vette az embert, az visszalépett a járdára, szétnyitotta markát, és kabultan próbálta megszámolni, mennyi a pénze. Aztán nekiindult, de ott állt egy magas öreg, aki nézte. Ingerülten bámult az arcába, nem volt szándékában megbántani, de valahogy kifordult belőle a gyűlölet. Köpött, megvetően, pontosan ráköpött a vívómester cipőjére. Groteszk látvány volt, ahogy az öreg hátraugrott, alapallásba, botját kinyújtotta, kitört, és a bot fekete gumivége csattant a másik homlokán. A zubbonyos csodálatos könnyűséggel bukott hanyatt, a vívómester a gyerekhez lépett, felemelte, karjába vette, a gyerek lélegzett, ettől megnyugodott. Csuklója pokolian sajgott, talán eltörte az ízületet. A gyerek mindent tudott, kábultan és világosan látta apját a földön, látta az öreg szivar botját előre szökni, de nem érzett semmi örömet. Szeretett volna elszaladni, de nem volt ereje. A vívómester tovább vitte, ment egyenletesen, a gyerek feje vállara billent, érezte az öreg bőréhek tiszta szagát. — Epgedjen le — kérte az öreget hirtelen feléledve, mert meghallotta, hogy apja felkelt, és megindult feléjük. Az öreg rozogát lesepri a fater — gondolta, és valami gyűlöletfélét érzett az öreg iránt. Erőszakosan kiugrott kezeiből, és talpra állt. De csak egy pillanatig, mert újra rettenetesen dobolt a feje, és hátul mintha kést dugtak volna agyába. Nekidőlt a falnak. Nagyon mérges volt az öregre, mit avatkozik bele! Apa a rárontott az öregre, de az ügyesen oldalt lépett, nem is vette észre, hogyan csinálta. Már megint kezében volt a botja, ap-* ja újra ugrott, de a bot vége újra a homlokán csattant, ezúttal gyengébben, mint az előbb, az ember csak megingott, és mintha kijózanodott volna. — Kitaposom a beledet, ven csirkefogó — kiáltotta, és hirtelen fordulattal oldalról sózott egyet az öreg képébe. A gyerek riadtan látta, hogy apja megint nem talált, az öreg újra ellépett, csuda tudja, hogy csinálta. Most egyet ugrott hátra, egyet előre, a bot csattant szegény fater fején, és most elesett A gyerek most már nem habozott összeszedte magát, nekiugrott az öregnek, elkapta egyik lábát és felrántotta. Az öreg beleavatkozó nem fordult fel, megfordult tengelye körül, és a forgás kicsavarta a srác kezéből a harisnyás lábat. Vékony csont volt ez a láb — vén ganyé, szikirázott a gyerek fejében —, mint a hulla, olyan vékony, sírba való vén hÖlye, reakciós, egy tábornok. szerette volna kiszúrni a >

szemét Ráhasalt az öreg lábaira, átfonta, és fejét lehúzta. Apja feltápászkodott, teljesen józan volt. Homlokát nyomkodta, tenyerével simogatta, nézte a gyereket, de nem mozdult Az öreg lassan leengedte botját, csuklója nem bírta tovább. Készen volt. Várta, hogy az ember legázolja Nem mozdult, lábai erősek voltak, félre rúghatta volna ezt a könnyű gyerektestet, de nem tette. Várta az ember rohamát, szemét rászegezte, és cseppet sem felt Arra gondolt, hogy félreértik. Üjra félreértik, mint annyiszor az életben. Minek avatkozott családi ügyekbe. Vén hülye vagyok, de sajnáltam a kis srácot és azt hittem, hogy megöli ez az ember. Es az apja. Hallatlan. Az apa megmozdult lenézett a gyerekre, rászólt. — Hagyd abba, hallod? Eredj haza. A gyerek felkelt várt valamire, de nem történt semmi, nem szóltak hozzá, úgy látszik a fater egyedül akar Jenni a vén szarossal. De azért valahogy sajnálta az öreget, és most utálta apját, és tudta, hogy otthon megveri. Anya pedig hiába lesi a pénzt, ma sem sikerült. Eltűnt az utcából. Az öreg vívómester áttett* botját bal kezébe, bal kézzel is meg lehet még próbálni, bár a bal csuklója alig mozdul. Az ember mintha elvigyorodott volna Közel lépett, és ezt mondta: — Valamikor bokszoltam. Maga fene jó vívó lehetett, a maga idejében. Az öreg felocsúdott, mintha kiengedett volna benne egy túltöltött tartály, és most sebesen ömlik ki ereiből a lé. Megingott. A másik karon fogta. — Na, gyerünk, elég volt ebből, szerencse, hogy a gyerek megúszta. Tudja, ilyenkor nem tudom mit csinálok. Néha hagyom, hogy elvigyen a pénzből, de ha nagy a nyomás bennem, akkor megjárja. Mentek, a vívómester csuklóját tapogatta, nem tört el. ennek nagyon megörült Érdeklődve hallgatta az embert — Ne igyon, semmit sem lehet ezzel elintézni. — Tudom, ne is prédikáljon. Nincs olyan nagy baj. Az aszszony a hibás. Kap elég pénzt, mi köze, hogy a többivel mit csinálok? Az öreg fáradtan pillantott a sleppekre, az az ember már nem állt a horgonynál, eltűnt, ideje hazaindulni neki is. Nagyon messzire távolodott most tőle ez az ember, aki nyomorúságát meséli, igaz, vagy sem, nem érdekli, mert jól tudja, hogy semmit sem tehet. — Vegyen egy télikabátot .a fiának — mondja búcsúzóul, fellép a töltésre, egyenesen lépked, távolodik, nem látja, hogy a másik néz utána, majd kiköp, aztán bemegy a mellékutcába, ahol egy vénasszony kofabort mér, lent a pincében. Mindig vannak ott. VINCZE ANDRÁS L V* , • W