Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

14 HÉTFŐ, 1973. DECEMBER Sfc Az alkotás bilincsei Se levél, se kopogtatás Vázlat; anya két gyermekévei. Stilizált virágok, halvány színek. Középütt egy szárnyaszegett madaralak. Kivárni nem lehet, míg egyegy zománckép megszületik. Minden szín és forma új és új tűzben ég a lemezre. Maga a művelet olyan varázslatos, hogy — mint minden alkotó ember munkájának bámulása közben — meditációba hajt: tudnám-e Ilyen véghetetlen türelemmel, az anyag titkaiba hatolva, tűzben formálva a művész portréját megalkotni? Akartam vagy nem: úgy sikerült, hogy több beszélgetésben formáltuk Stefániay Edit portréját Folyton új szinekkel gazdagodott „festéktáram", de lehet-e a szavakat 850 fokon hevíteni, mint a zománcot lefolyatni róluk a hétköznapit, hogy ami az izzás után kikristályosodik belőlük, az csak Igaz és igazanszép legyen? A képzőművész viaskodik a kővel. a festékkel, a tűzben olvosztott-égetett kristályokkal. És tiszteli az anyagot és társává avatja, amely öntörvényei szerint ellenáll, küzd —• és végül engedelmeskedik. Többet beszélgettünk Stefániay Edittel a családról, a gyerekekről, sorsáról, mint az alkotás folyamatáról. „Ha szavakkal tudnám kifejezni, amit az embereknek mondani szeretnék a világról, írnék. Munkáim beszélnek helyettem. Mit mondhatnék többet, őszintébbet az életemről, mint amit munkámban adtam? Hozzátennivaló talán csak annyi, mi váltotta ki belőlem a kifejezés kényszerét, azt a törekvést, hogy valaki a külvilág minden benyomását magában egyesítse, és ebből a szintézisből valami újat, de önmagéval azonosat, saját testéből valót — szinte mint gyermekét — hozza létre a maga világát saját képére és hasonlatosságára? Az Indíték ehhez nem több és nem kevesebb, mint az életnek és minden megnyilvánulásának szeretete, a természet rendjének csodálata, a munka gyönyörűsége." Ki hogy tudja ezt kifejezni művészetében? Stefániay Edit kristályokban és fémlemezek felületén olvasztja valósággá álmait Miniatűr képei harmonikusak, gyönyörködtetőek, derűt árasztók. „Talán nem megoldás, mind. össze lehetőség a teljességből, egy gzerény részfeladat vállalása a rendelkezésre álló körülmények felmérésével, a jelenlegi erők határai között" Ha írna és nem tűzzománcképekben fejezné ki magát, hanem regényben, novellában — akkor sem mutatná meg a féligkész művet. S ha egy-két év után újra olvasná, úgy érezné, másképp kellett volna. Mindig önmagát akarja felülmúlni, s a maihoz méri tegnapi énjét. Körülmények felmérése és a jelenlegi erő — minden alkotás bilincse. Adós vagyok az adatokkal: Stefániay Edit 1962-ben végezte az iparművészeti főiskola szobrász-szakát, Borsos Miklós, majd Illés Gyula növendéke volt. Ezer szál fűzi Szegedhez: itt kezdett dolgozni, az építőipari vállalat díszítő szobrászaként, keze alól került ki többek között a kedves, játékos újszegedi ivókút Tanított a tanárképző főiskolán és a Tömörkény gimnáziumban. Sok művészbarátja van a városban, festők, építészek, és Szeged is tartja kapcsolatát a művésszel: a most épülő CSOMITERV-székháztaa kértek tőle tűzzománcmunkát A Derkovits-teremben 1973. áprilisában nyüt kiállításán a tévé galériája nézői a képernyőn is gyönyörködhettek munkáiban. őt magát is megismerhették. Zománcképeivel 1966 óta szerepel hazai és külföldi kiállításokon, egyéni kiállítása Kecskeméten és 1968-ban Budapesten volt majd 1969-ben Salgótarjánban, az I. Országos Zománcművészeti Kiállításon és 1970-ben, a Fiatal Művészek Stúdiója pályázatán nyert díjat A II. salgótarjáni biennálé is szép eredményt hozott ezúttal már a Kiss Éva. ötvösművésszel készített, zománcképekkel ékes modern ékszerek hoztak kettejük számára sikert A szép kollekcióból az idén múzeumok számára is vásároltak. A szegediek a nyári tárlatokon találkozhattak munkáival. Szobrászból lett a festői tűzzománc egyik legismertebb magyar mestere. Festett ls, és egy fél év, amelyet 1966-ban a kecskeméti művésztelepen töltött módosította pályáját: a zománcipari művektől kapott lehetőséget, hogy kipróbálja tehetségét, mégkeresse a technikai megoldásokat * A tűzzománc művészete 15 évszázados, a fáraók Egyiptoméban született majd Asszíriában és Bizáncban virágzott Bizáncból származik Géza fejedelmünk királyi koronája is, amelyet I. István Rómából származó koronájával összedolgoztak. Az ősi módszer — amely szerint a felhevített zománcport gondosan elválasztott fémrekeszekbe öntötték — 1500 körűiig virágzott, mig a franciaországi Llrhogesben feltalálták a fémhez jól kötődő, festhető zománcot amelynek műhelytitkát sikerről őrizték csaknem kétszáz évig. A milliméternyi vastag acéllemezt 600 fokra hevítik, majd savas és lúgos fürdőben kezelik. Ezután égetik rá az alapzománcot. A zománc 800—850 Celsiusfokon olvad, valóban szépre, szó szerint tüzesre, az egyes színek felrakása után újra és újra ismétlődik az égetés. * — Már a főiskolán: izgatott a tűzzománc. Valahogy az ember, ha alkotni akar, kutatja kifejezési formáját. Én magam például nagyon szeretem a grafikát — a tűzzománcolást is rézlemezeken kezdtem, egyrészt, mert nem kell alapzománcolni. másrészt a réz oxidjaival sajátos grafikai hatásokat lehet elérni. A Zománckép — már bonyodalmas megszületése miatt is — igen drága. Megcsodáljuk a képcsarnokban, de nehezen tudnánk megfizetni. — Most újat kezdtem. Nem tudom magam, legalábbis most úgy érzem, ugyanúgy kifejezni Feszít, hogy valami hasznosat szeretnék alkotni, amit mindenki megszerezhet, ami nem a ke. veseké: a szép nőket még szebbé varázsoló modern ékszerek izgatnak. Nagy álmom egy északi tanulmányút — Svédország és Finnország. Ez azért is fontos lenne számomra, mert Finnországban már jártam, művészbarátaim élnek ott, finomkerámiáik az egész világ csodálatát kivívták. Nos, hogy ne is részletezzem: sokat várok ettől a tanulmányűttól, amely nyáron talán sikerűi Használni, örömet okozni, ba. rátaival és művésztársaival együtt örülni — ez ad neki erőt most, amikor élete csupa sötét színnel festhető szakaszába érkezett. Egyedül maradt, kicsi gyermekei még alig-alig sejtik a tragikus valót: édesanyjuknak egyedül kell az ő jövőjüket is formálni. „A küzdelemben megméretik az erő. Míg dolgozom, erős vagyok." Elete embert próbáló szakaszában saját világát ' kell újra formálnia, gyermekeiét építeni-alakftaní — egész embert, kívánó feladat. Művészi álmait megvalósítani, s örömet > szerző programját véghezvinni — úgyszintén. S a kettő összefügg, ezzel teljes az élete, amely nem könnyű, állandó versenyfutás az idővel: kitől raboljon magának órákat, az alkotástól, vagy gyermekeitől? Művésztársai, barátai vannak, akik úgy örülnek sikereinek. ahogy ő erőt tud meríteni mások öröméből is. Vázlat: anya két gyermekével. stilizált virágok tört arany alapozással, halvány színekkel. Középütt szárnyaszegett szimbolikus madáralak. Minden színt külön-külön kel) mélytüzűvé, ragyogóvá égetni. Magas hőfokon. SZÓKÉ MAKI A Van, aki öreg korára azért marad egyedül, mert ifjabb éveiben eltékozolta életét, önzőén csak önmagát szerette. Mások pedig azért maradnak egy szál magukban öregségükre, mert minden áldozatukkal és jóságukkal sem kellenek a gyerekeiknek, akik kirepültek a szülők teremtette fészekből. Boros Lajos, a szegedi petőfitelepi szociális otthon 70 éven felüli lakója nem tartozik egyedüllétében az előbbi életsorsúak közé, de korosztályában nem is kivétel. Az ő egyedülmaradása nem ma kezdődött, csak mára tetőződött be. Gyerek volt, amikor az első világháború éveiben őt küldték el otthonról sorba állni boltok, hatósági üzletek elé kenyérért, húsért, krumpliért, mikor mit osztottak. — Nagy telek jártak akkoriban — emlékszik most vissza —, fújt. csikorgott A sorba állók között megfagytam én ls. A háború elmúlt a lábam megmaradt, de nézze csak a jobbat — kel föl a székről, és tesz néhány lépést bicegve, görbe nyelű botra támaszkodva, amely hűségesen kitartott mellette. Zavarában rágyújt Munkás cigarettát szív. Nézem a kezét arcjátékát, s látom, érzem, amíg a füstöt kifújja és lepöccinti a cigaretta hamuját, visszanéz, kutat emlékezetében. — Ilyen lábbal lettem én szabó, látja-e, mert nagyon az akartam lenni, semmi más, semmi több. Méghozzá nadrágszabó voltam negyven évig, az ám, éspedig jó munkás! Gyerekes hévvel, szinte izgalommal újságolja emlékeit, s ón, a számára idegen csak azt érzékelön, hogy nap mint nap hajtotta-tekerte rossz lábával a varrógépet, szabott varrt, fölé hajolt a szövetnek és belegörnyedt a munkába, ha volt. Az ínséges világot is felemlegeti, amikor a munkanélküliség űzte, hajtotta egyik mestertől, vállalkozótól a másikig, mert kinek kellett akkor ruha, amikor betevő falatra sem telt a nyomorú népnek. A boldogság kék madara nemigen ült meg Boros Lajos mellett, avagy ő kerülte ki ennek a mesebeli madárnak az útját? — Tudom mire gondol most — találja ki gondolatomat — Hát Igen. Későn nősültem, nem elég korán ahhoz, hogy most mellettem lennének a gyerekeim meg az unokák. Tudja-e, hogy mi a félelem a létbizonytalanságtól? — szegezi nekem kérdését, és feleletet sem várva folytatja: — Nem tudja, de szívből kívánom, hogy ne is tudja meg soha. fin átéltem. Ott voltak a barátaim szintén mesteremberek, seprűkötők, molnárok, asztalosok, szobafestők, akik családot alapítottak, ós jöttek a gyerekek, sorakoztak egymás mellett. Akkoriban a nyomorúság szította a civakodást, a veszekedést, a hangoskodást. összevesztek a semmin, szegénységükben tépték egymást Ismertem családokat, sok apró gyerekkel. Napjában csak egyszer ettek. En sajnáltam a sovány, vézna, sápadt porontyokat Hát ennek tettem volna kl én is az enyéimet, Ilyen bizonytalanságnak? — tépelődtem, aztán meg eljárt felettem az Idő. Amikor pedig, közel a hatvanhoz, megnősültem, csak társra vágytam, de ő is itthagyott korán. Pár év után elment előttem Szent Mihály lován — csuklik el a hangja. Valaki rokon azért csak van,' testvér, unokatestvér, vagy annak a gyereke, aki Idelátogat Lajos bácsihoz, vagy olykor levelet ir neki, küld egy kicsi csomagot, benne cigaretta, egy új zsebkendő, egy szelet csokoládé, gyümölcs, mogyoró, gesztenye. — Voltak, csak voltak — húzza el a száját keserűen. — Amelyik többre vitte nálam, az máskor sem nyitott rám ajtót, nemhogy most, amikor semmiben sem lehetek már a hasznara. Se levél, se kopogtatás... Kicsit elérzékenyül, fényesebben csillog a szeme, s aztán mintha új sorsfordulatra érezne fel, mondja: — Azért persze vannak nekem itt barátaim. Itt van a Nagy Laci, a Kempel Anti. Egyik pincér volt, a másik meg szabó. Velük jól megvagyok, meg mindenkivel itt, azzal is, akit a gyerekei, rokonai látogatnak, és azokkal is, akik gyereket szültek, nemzettek, de azok feléjük se néznek, vagy csak kurtán-furcsán, sietősen nyitnak be, mintha valaki zavarná őket Lajos bácsi mostani barátai mind Idősebbek nála, egyik közel a nyolcvanhoz, a másik pedig túl van már a nyolc ikszen. Egy harmadik barátja sokkal fiatalabb nála, mindössze negyvenöt éves, és kőműves volt, amig tragédia nem érte. leesett az állványról, a frissen fölrakott fal pedig rádőlt, nyomorókká zúzta. Szép nyugdíja mellett sem kellett a feleségének, mert az otthagyta. Boros Lajos bácsi barátságát örömmel elfogadta és viszonozta, pedig csak néhány hétig laktak együtt A kőműves barát Harkányból érkezett vendégségbe a petőfitelepi otthonba, onnan pedig mások mentek Harkányba, környezetváltozásra. A tél, a hideg a fűtött szobákba kényszeríti az öregeket akik nagyon számon tartják tavaszig, a napsugarak nyiladozásáig a napokat: most volt Mikulás, itt a karácsony, aztán beköszönt az üj esztendő, utána pedig január, február, én itt a nyár, a kicsi öregek kisietnek, kocognak új otthonuk kertjébe, ahol nekik nyílik a virág, és nekik dalolnak a madarak. LÖDIFERENC