Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

HÉTFŐ, Um. DECEMBER SC va Ferkónak. 1958-ban a Zolinak A 60-as évek elejére maradt a Vince — a Vinciké — utána a Jenő és 1966-ban Anna — a Pan:si. Újra kipipálok minden nevet, kl ne maradjon valaki. Szép sor, megvan mind a kilenc. Szorosan egymás mellett, mint a nagy orgona sípjai — Hogyan éltek? — Elég jól. Nem volt semmi baj. Ha eddig nem volt, talán ezután sem lesz. — Miből éltek? — Dolgozott az uram. Bent Szegeden, a hangszergyárban Portás volt, mert az ujjait eldarabolta a gép. — A sok pénz ls kevés lett volna ide. A portások nem a fizetésükről híresek. — 1400-at keresett, most meni nyugdíjba. Kilenc gyerek, ket felnőtt — mennyi ls jut egy emberre? — Es a családi pótlék. Megéltünk belőle. Közbeszólnék, hogy ne szépítsük a világot, ha nem tudnám, hogy söprűvel csak a szobátkonyhát lehet szépíteni. Ritkán mondanak onnan kirakatba való szép szavakat — Ruhát ls vettem belőle. Egyszer az 'egyiknek, másszor a másiknak. — A ház? — Már a miénk. Összedűlt amelyikbe azelőtt laktunk. Vettünk föl kölcsönt, megvettük. Tizenötezer forint. Minden fillér el van intézve belőle. Túl vannak a nehezén Tombéczék. A Feriig bezárólag mind dolgozik már. A három lány aszszony, a két fiú hazahozza a fizetést. Jön éppen a Géza— Hol dolgozik? — A textilben. Kapkodom, hozom-viszem az orsót. — Fizetség? — Kétezer forint — Mi lesz vele? — Mi lenne? Hozom haza. Hangosan gondolom, hány egyívású gyerekkel dolgozhat, aki mind ura a pénzének. — Inkább ók Irigykednek énrám. Ott a fizetés, két napig, háromig van is pénzük. Aztán kérnék a kölcsönt. En nem tudom, hova lehet annyi pénzt olyan hamar elkölteni. Amennyi nekem kell, annyi még mindig volt. — Szpkma kellett volna. Miért nem tanult? — A pénz jobban kellett. — Merre járt az országban? — Az ásotthalmi erdő van legmesszebb. Ott voltam. A kis Vince az első, aki Pécsre is eljutott. Szokatlan volt a vonat, beteg lett tőle egy hétig. — Gézal Ha sok pénz lenne, mit venne? — Építenék egy olyan szép házat, de olyant, hogy a világ olyant még nem látott — Autó? — Még hamarabb lenne. Megnézném, milyen a világ közelebbről nézve. Megszólal az anyjuk: — Mondják már, rakjunk össze egy kocsira. Ha abból vágni ls lehetne, meg harapni is, össze ls raknánk Van a szomszédban egy eladó disznó, 350 kilós, azt akarjuk megvenni. Kettejüknek talán kabátra is futja karácsonykor — Villany? — Jár már kint a tanyán, egykét szegényembert került csak el — Ha ideér? — Csak megkérjük, nézzen be hozzánk is. Géza tüsténkedik megint az anyja csöndesebbre fogja: —- Az a kérdés, ád-e rá pénzt a Veronka nénéd. «— Valami jótevő? — A bankos. Pénztáros a banknál. Vettük á házat, oda mentünk. Mentek férjhez a lányok, oda mentünk. Jön a villany, megint oda megyünk De adósok nem vagyunk. Mondom, nincsen panasz. Pedig lehetne. Nyugdíjba ment az ember, kezdi az orvoshoz menő utat járni. Kilenc szép ágat hajtott Tombáczné, most mondja az orvos: — Ne féljen, Tombácz néni, én meggyógyítom. Csak sokáig tart, igen sokáig. — Tombácz néni! Melyik gyerek a legkedvesebb? — A kilencből kilenc. A kicsiknek jobb, mert őket már a nagyobbak is szeretik. Jön valamelyik, cukrot mindig hoz. Minálunk csak egy törvény van. Aki szépen akar járni, aki meg akar élni, annak dolgozni kell. öt kilométerrel arrébb hallom: — A Tombácz gyerektót? Nagyon szeretik a munkát Bent a városban senki nem mondaná se Gézára, se Ferkóra, hogy kilencen álltak sorba ruháért Tegyünk hozzá még egy-ket szót! Annyira minden jó egy nagycsaládban, hogy rózsaszínűre lehet fösteni vele az eget? Akinek a második gyereke jött, az mondja: nem igaz, hogy kétszer annyi a gond. Sokszor annyi. Hát a kilenc? Őket ne próbálta volna meg az élet? Van annyi öröm. nevetés, harsogó kacagás egy családban, mint amennyi sóhajtás. Ez a család egyensúlya. Kényeskedés? Ezt a fogalmat itt magyarázni kéne Nem ismerik. Nem akarom? Nem Ismerik. Ez az élet — ezt ismerik. Megnőnek a gyerekek, a panasz elszáll. Legföljebb a doktor szava marad. Kemény az élet. Adassék tisztelet a családnak. A nagy családnak nagy tisztelet. HORVÁTH DEZSŐ Orgonasípok Ott meg azért nem tartunk, hogy nagy család lakik a nagy házban, kis család a kicsiben. Aki Tombáczékat keresi Domaazéken, bátran induljon neki a kisvasút mellett a nagy határnak, nem fog eltévedni. Megyünk, csak megyünk — jó fenne már kérdezni! De felel a tanya kérdés nélkül is. Most húzzák föl a redőnyt az- egyik oldalán. Ha a Tombácz famíliának faredőnyös háza lenne, nem likőr húznák föl: menjünk tovább! Ez talán? Nagy ház, nagy kutyával, be ae nézzünk! Emez? Autó járja az udvarát, tele van csapással Miből vennék ott a kocsit, ahol kilenc gyerek kéri — vagy kérte — a reggelit, ebédet, vacsorát, kis ruhát, nagy ruhát, kereső kéz meg csak annyi, amenynyi egy kabátba belefér. Hanem ott, a szőlő között van egy ház. Fehér a fala, öreg is, az ereszet aljét meg úgy nyújtották meg, mintha szárnya nőtt volna. Itt álljunk meg! Van már két hónapja, vagy •óbb is, hogy ilyen . nagy családnál jártam. Annyi ivódott belém azóta — tudtam róla azelőtt i» —s hogy akinek kicsi a baja, nagy a panasza annak. Kicsi tűznek nagy a füstje. Hogy most így, hogy most úgy. Emberi joga mindenkinek. hogy annyit panaszkodjon, amennyire hallgatót talál, különben is mindenki maga érzi a baját., Várom, csak várom, mikor sóhajtja el magát Tombácz Vincéné. Elrágód hatnánk rajta újévig, mekkora sóhajtás jöhet kilenc gyerek után, de várni ne várjunk addig. Kérdeztem én mindent, kaptam is rá választ, csak panasszal nem sózták meg .egyiket sem, * Itt megint oldalra kell fordulnunk egy-két mondatra. Milyen lehet az, aki nem panaszkodik? Odaül az újságíró elé, és mondja, megállás nélkül, hogy neki milyen Jól megy a sora? Dehogy ül. Most locsolta tele karlkával a szoba földjét — fenékbe ütött konzervdobozból lehet csak ilyen szép karikákkal beszentelni — azt muszáj söpörni. Ha megszárad, fölszáll a por. Ennélfogva azt mondja Tombáczné, ott a személyi igazolványa, írjam ki abból, mikor született. Annál szebben ő se tudná elmondani. Hát akkor kezdjük! Íren az első. 1950-ben született. 1952-ben jött a Rózsi, 1953-ban a Piroska. 1956-ban Gézának kellett nevet keresni a naptárból, egy év múlMottó. Ezt a pályát szeretni kell, rettenetesen szeretni. Máskülönben szenvedés a színész élete. Szereposztás. Gémesi Imre és Tóth Irén 1951-ben kötöttek házasságot Szegeden. Messziről érkeztek. Tóth Irén Pestről került ide első férjével, akit színészként szerződtettek 1945-ben az országban először talpraállt vidéki társulathoz. A főváros romokban hevert, Szeged a temérdek gond dacára oázist ígért a háborút túlélőknek, a munka, a játék lehetősége olyan ráadás volt, hogy önfeledt lelkese? déssel csinálták. Ennivalóért ügyeskedve, petróleumlámpa fényénél próbálták az operát, Tóth Irén a kórusban. Gémesi Imre pár évvel később, 1949-ben, a vidéki színházak államosításakor telepedett le a városban. Már 1941-ben ideszerződött Marosvásárhelyről, közbeszólt a katonaság, a háború, a hadifogság, budapesti és vidéki társulatoknál játszott, rendezett Amikor leszerződött Szegedre, éppen feloszlott az Opera. Tóth Irén és néhány lelkes énekes azonban nem tágított: Rajz János rendezésével, Paulusz Elemér dirigálásával összehoztak egy Offenbach-operettet, ezzel járták az ötvenes évek elején a környező falvakat. Csak a szépre... Ez volt a legnehezebb időszak. Albérletben született az első gyerek, hat év alatt hatszor költöztek, közben megszületett a második. Az anya hat hetet töltött otthon a szülés előtt, hatot utána Két házinénit fogadtak, egyet nappalra, egyet estére, tíz évig ráment az asszony teljes keresete. Amiért csak a szépre emlékeznek: a státusrendszer bevezetésével megszűnt a létbizonytalanság. A legutolsó társbérlet másfél évtizedre nyúlt, baráti légkörben, segítőkész emberek között. Két éve kaptak lakást, de a gyerekek már nincsenek otthon. — A gyerekeket nem kényeztettük el, fiam érettségire kapta aa első öltönyét De azt a szellemi táplálékot, amit szinészcsalád adhat, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, megkapták. Család és színház. Nem a legsimulékonyabb fogalmak, a színész családi fészke: tűzfészek. Thália papjai és papnői sorsát csak ritkán fűzik tartósan össze a párkák. Ezért aztán a közvélemény úgy köny-' veli el a huzamosabb színészházasságokat: példás családi életűek. Előfordul, hogy tényleg így van. Tóth Irén érvei meggyőzően hangzanak: — Fiatal, pályakezdő színésznőnek luxus a család. Ha színészhes megy, nehezebben mozdulnak, gyereket szülni pedig egyenlő a művészi célok, álmok kockáztatásával. Kicentiző logikával érthetetlen mégis, hogy egy'asszony, aki fölvállalta és eljátszotta színpadi szerepei mellett a feleségét és családanyáét, úgy él-hal a közösségért (amire ugyan rátette az életét), hogy marad ereje odaállni a társadalmi posztok egész garmadára. Tóth Irén 25 éve dolgozik a színház szakszervezeti bizottságának vezetőségében (társadalmi munkával parkettázták annak idején a társalgót ls), a gyerekek iskolájában szülői munkaközösségi elnök, odahaza a környék háztömb-lakóblzottságának elnökhelyettese. Bő másfél évtizede párttag. Együtt léptek be férjével, 1957-ben. A színház is agitáció, de a közvetlenebb politikai munka sem idegen Gémesi Imrétől. Eljárt ő a falvakba versekkel ls, jó szóval ls segíteni a téeszszervezéskor, még az ötvenes években. Ám, ahogy fordult ' az idő, s a színháziak brigádot alakítottak, hogy Tóth Béla műsoraival a kultúra, a művészet misszionáriusai munkásszállásokon, tanyákon teremtsenek pódiumot — velük tartott ő is. Kétszer kapta meg érte a szakszervezet Juhász Gyula-díját A munka öli az időt. Úgy elszaladt ez a negyedszazad, mintha tegnap kezdődött volna. A temérdek munka, a napi gürcölés helyén ma az emlékképek csak a küzdelem szépségéről, romantikájáról vallanak. Gémesi Imre öt-hat szerepet játszott el húsz-huszonötszűr évente. Ha ezt beszorozzuk az évek számával, több mint háromezer este, jelmezbe öltözötten. Feleségének repertoárja vagy hatvan opera — huszonkilencedik szezonját tölti Szegeden, megszakítás nélkül. Gémesi Imre a próza-, Tóth Irén az operai kórus legrégebbi tagja. Az egyetlen művészházaspár a színházban. Nem fárasztó ennyi időt ismerős arcok között tölteni, a szüntelen megújulás színésznek kötelező izgalmával? A költői kérdésre prózai választ ad Gémesi Imre: — Ha elmegyek valahová, nem biztos, kell az asszony is ott, ha az asszony megy, én lehetek fölösleges, de a költöző? is egy év, meg aztán — már nem aktuális. Nagyon jó itt nekünk. Ahhoz, hogy ideöregedtünk, jókora szerencse segített bennünket, és a színészetben kevés fontosabb van a szerencsénél. MKOLLiWl Ibi VAN Az egyeztetés művészete V