Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
VASÁRNAP, 1973. DECEMBER S. alz m A hetedik kiskrajcár Amikor a feleségemnek udvaroltam — 1947 telén —. s úgy éreztük, hogy életünk már elválaszthatatlanul közös, azt mondtam: hozzám se gyere, ha legalább hat gyereket nem szülsz. Nevetett, s inkább csak érezte, mint értette, hogy én halálos komolyan gondoltam a hat gyermeket. Arcomba is vágta hajdani hősködésem. amikor három fiunk, után azt mondta a középső egy vasárnapi ebédelés közben: fgy a hugi, meg úgy a hugi.., — Ugyan, miféle hugi? — néztem a három legénykére, s édesanyjukra. nem kis megütközéssel, hiszen mint később kiderült, ők hamarabb tudtak mindent, mint én. — Lesz hugi — zúgták a fiúk kórusban, én meg: lesz ám a keresztanyátok térde kalácsa. Dörgésom, villámlásaim közben ő csak annyit szóit: mit akarsz, hisz ez még csak a negyedik — s kihasználva döbbenetem csendjét, halkan hozzátette: lány lesz. Ennek a — megfellebbezhetetlen, csodálatos anyai megérzésének — örülnöm kellett volna, hiszen úgy hiányzott már a kamaszodó fiúk közé egy picurka kis tündér, mint elnémult szájra az ének. De hát, hogy a... jó istenbe énekelhet az ember, amikor ezernyi kis napi nyomorúság tátogatta ránk undok pofáját. Már eddig is erőnkön felül vállaltuk a magunk, s a nemzet, fenntartásának gondját. Ráadásul én meg olyan konzervatív voltam a gyerekek ellátását, nevelését illetően, hogy az első gyerek után kivettem az asszonyt a munkából; ha szegények vagyunk is, nekem otthon rend legyen, s a gyerekek se bitangoljanak az utcán. No persze a fejemhez verték százszor — még jó barátaim is — minek kellett ennvi gyerek? Hogy okos ember manapság így meg úgy... Nagy árat fizettünk — mondogatjuk nem kis öniróniával néha az egygyerekesek. vagy a gyermek nélküliek anyagi gyarapodását. fennhéjázó polgári jólétét látva. Tőlük — a jó módot illetően — legalább tíz, vagy tizenöt évvel vagyunk lemaradva. De lehet-e a boldogságnak ára? Lehet-e a kétségtelenül keserves lemondásokat a tiszta örömökkel egy párhuzamba vonni? A móriczi hétkrajcáros ház volt a mi házunk, ahol mindig „hibádzott" egy krajcár ahhoz, hogy legyen elegendő kis cipő. füzet, vagy meleg takaró. De ha keservesen, izzadva is. mindig nevetve kerestük, mókázva kutattuk a hiányzó kis krajcárokat. Nincs itt helyem azokról a csodálatos gyönyörűségekről írni, amikben gyermekeink fürdetik tisztára nap mint nap szívünket már huszonöt éve. És ebbe a napi szívfürdőbe már belepezsdíti harmatos rózsaillatát hároméves tündér kisunokánk is. A vakarcs, a kilencéves csöpp lányom — a család „hercegkisasszonya'*. akit íélő, hogy egyszer megzabálnak a bátyusok — persze még nem érti, hogyan lehet ő ilyen kicsinyen nagy is. meg néni is, vagyis a 25 éves bátyja fiának a nagynénikéje. Ezen mi is nagyokat kacagtunk, de hát nincs mese: Ágnes nagynéni, akinek van egy Tamás nevű unokaöccse. Hogy mi mehet végbe egy ilyen csöpp kis tündér érzésvilágában, az öcsi babusgatása. pnjtáskodásn. szeretgetése közben, én azt csak sejtem. S talán nem mondok szamárságot, ha azt gondólom, hogy már itt, ebben a korban elkezdődik — a ma oly sokat emlegetett — családtervezés. Az olvasó azt gondolhatná, hogy panaszkodom, vagy Irigykedem azokra, akik az anyagi javak birtoklásában — mar beérhetetlenül — előttünk járnak. Szó sincs erről. Sőt. éppenséggel dicsekszem. Meggyőződésem — különösen, mert a négyből három gyerek már felnőtt —, hogy én vagyok a boldog — g velem együtt a három-, négy-, ötcsaládosok — az Irigylésre méltó emberek. Az idő, a mi szép. nagy emberi akarásunkat, igazolta. Lassan a társadalom is belátja már. hogy a jövőt ringató bölcsőket féltő, segítő kezekkel kell körülvenni. Erős « mi hazánk. Erősebb. mint történelme során barmikor. Bizonyítja ezt az a roppant anyagi áldozat, amit most már meghozhatott a nemzet fenntartásáért. a holnapért. De"... A többgyermekes családok rendszeres és minden eddiginél nagyobb anyagi támogatása szerintem csak arra jó, hogv kevesebb keserűség cseppenjen a gyermekáldás édes örömeibe, hogy ne „hibádzon" ezután az a bizonyos hetedik krajcár, és hogy a harmadik gyermek is olyan szép ruhában mehessen az iskolába, mint ahol csak egyecske van. Vállalni nem azért „érdemes", most már a több gyereket, mert íelneveltetésük kevesebb gonddal jár, hanem mert öröm, a legtisztább, a legboldogítóbb öröm. Mert erre az örömtörekvésre van berendezkedve — a természet törvényei szerint — minden porcikánk. E nélkül minden rüás öröm. gyönyörűség csak olyan, mint a csiklandozással előidézett nevetés... Valamiféle közgazdasági „okoskodással" azt is kifejthetném, hogy a gyermekeink közül három már részt vesz a termelőmunkában. Tehát társadalmi értékeket hoznak létre. S bármenynyire igazságos is nálunk a javak társadalmi elosztása, lehet, hogy nekem a fiaim által létrehozott javakból kevesebb jut, mint azoknak, akik csak addig vállalták a szocializmus építését, amíg élnek, illetve amíg dolgozni tudnak. De nem okoskodom. Inkább egy kis történettel szeretném a mondandóm befejezni: Volt idő, amikor egy szelet csokit négy darabra kellett aprítani. Persze az osztozkodás rendszerint így is sértődésekkel zárult, amin később ügy próbáltunk segíteni, hogy számozott cédulákat raktunk egy kalapba, s mindenki egyformán húzhatott. A szerencsétől függően az egyes számú nyertes nyúlhatott először a négy darabra vágott csoki egyikéhez és így tovább. De kiderült. hogy a szerencsére gem lehet bízni a javak igazságos elosztását, mert például a legkisebb fiú háromszor egymás után csak azt kaphatta a szájába, ami utolsónak maradi, mivel a szerencse neki csak a négyes számot juttatta. El is pilyeredett a sikertelenségen. Mi az asszonynyal tehetetlenül álltunk, de nagy boldogságunkra, végre kibuggyant gyermekeinkből, amit addig sohasem tapasztaltunk: a legtisztább közösségi érzelem, az egymás javára való lemondás erénye. Mert az történt, hogy a legnagyobbik kezdeményezésére mind a hármnn letették részüket az asztalra, azzal a felkiáltással; az már nem igazság, hogy az öcsi harmadszor se tud választani. Legyen 6 most aa első. Mire Zoli tiltakozott: hogyisne. Hugi a legkisebb, meg ő lány is, legyen az övé az elsőség. És a továbbiakban — amig nem került mindegyiknek különkülön szelet csoki — a választásban a legkisebb kezdte a sort, s nagyság szerint a többiek. Gyerekmese? Lehet. De nekem jogom van ezt komolyan venni, s legalább olyan nagyrabecsülnl, mint a felnőttek egymás iránti tiszteletét. S a nagyobb család, a társadalom érdekeiért vállalt lemondani tudását . DÁVID JÓZSEF November A tarlék borotválatlan férfiarcán nyári káprázatok kilőtt félszemét takarja sár, fekete banditakötés. S mit rövid napsütésben árnyék kiformált; elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető [asszonya. összegyűjti kóbor fia, a szél, a holt lovak farához ütődik, •song, zenél az egész vidék. B ányászok, a föld alatti aknák sötét mélysége — legtöbbünk számára furcsa és Idegen világ. Csak hallomásból tudunk róla. vagy az ország távolabbi tájairól származó képeket láttuk. És ezek a képek mégis itt, Szegeden készültek. Acs S. Sándor itt. szűkebb pátriánkban kereste fel a föld alatti világot, örökítette meg a szegedi bányászok munkájának mozzanatait. Igaz, itt nem sok száz méter mélységben dolgoznak a Bányászati Aknamélyítő Vállalat emberei, hanem közel a felszínhez, a főgyűjtőcsatorna építésén. Am a képek mégis hasonlóságról árulkodnak, a valódi bányák mélyét Idézik. Mint ahogyan az építkezésen dolgozók is valódi bányászok, lényegük az. amin több száz méterre a föld mélyében a? élet múlik: a fegyelem. Vérükben van, pedig itt nem kényszeríti rájuk n veszély. S a fegyelmezett, pontos munka eredménye a pontos teljesítés, sosem maradnak e! attól, umit elvállalnak. Gépek között dolgoznak a felszín alatti sötétben, a fúrópajzs dübörgésében, amint fúrja előre magát n város földjében, vágja a földet, rakja a csillékbe, amiket kis villanymozdony vontat. Am a gépek közt, kilenc méterre a föld alatt, valahol a Csongrádi sugárút környékén, a gépek közt is szükség van karjuk ercjere. Igaz. most csuk csatornát építenek, pontosan és fegyelmezetten.