Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

VASÁRNAP, 1973. DECEMBER X A cserebökényi csoda Már több mint tízéves történet. A vízügyi igazgatóság autójában öten igyekeztünk Cserebökény felé. Egy bizottság, amelynek feladata az volt, hogy egy érdekes jelenség körülményeit megvilágítsa, illetve magára a jelenségre magyarázatot találjon. A jelenség vagy tünemény pedig az volt, hogy az egyik, csatornaközeiben levő tanyában éjjelenként világít a padló nélküli szoba agyagtalaja. Az a hiedelem terjedi, hogy valami csoda történt. Hűvös, esős idő volt, tavaszra vártunk. Az úton néhányszor szóba jött ugyan feladatunk, de végig más-más témák adták a beszélgetés tárgyát. A tanya, ahova igyekeztünk, csak gyalogszerrel volt megközelíthető, egy magányos régi-régi épület volt. Kerítés nélkül, azaz pontosabban kapu volt, de hajdani kerítés vonalát csak néhány cölöp jelezte. Bementünk a szobába, rideg sivárság és szegénység. Az asztalnál egy idős, piros arcú parasztember babot fejtett. Fején egy kopott kucsma, rajta télikabát, lábán régimódi bőr lábszárvédő. A szobában olyan füstszag volt, amikor szeméttel tüzelnek, de meleg nincs. A kályhában már régen kialudt a tűz. Míg körülnézünk, és az öreggel ismerkedünk, egyre többem érkeztek a környező tanyákból. Van. akik köszön, van. aki nem, hangtalanul helyet szorít magának a fal mellett Mindnyájan hallgatnak, és bennünket figyelnek. Ekkor ismerem fel szorult helyzetemet. A bizottságban én vagyok a talajtanos, tehát a jelen esetben az a varázsló, aki a problémára feleletet kell, hogy adjon, a többiek csak mlnistránsok. Tehát mielőtt elmegyünk innen, nekem meg kell mondanom, mi a csoda oka, mitől világít éjjelenként a földes padló, mert ha ezt nem teszem, valóban csoda történt, a már szentembernek vélt öreg tanyájában. Kérdezgetni kezdtem, hogy volt, mint volt. Ö lassan adta a szót, de annál beszédesebbek lettek a fal mellett álló szomszédok. De ők is azt mondták, amit már eddig is tudtam, hallottam. A föld felszíne a sötétben világított, tehát pontosabban foszíoreszkált. — Ki látta? — kérdem. — Mindenki — mondták szinte kórusban. — Valóságos búcsújárás volt itt minden este. De a föld most már nem világíthatott. mert a szoba közepén egy jókora gödör tátongott. Nyilván az elásott kincset keresték. De honnan is lett volna itt kincs? Kinek a kincsét jelezte volna a világító, agyagos, talajfelszín? A társaim hallgattak, és engem figyeltek. Ügy éreztem, hogy most szakmai szöveget kell produkálnom. — A talajbiológia ismer néhány mikroorganizmust — mondom —, amelyek fénytünemény keltésére képesek. Azonkívül „lidércfény" is lehetett, de ahhoz nagy mennyiségű szerves eredetű foszforsav és levegőtlenségben bomló szerves anyag kellene. — A fénykeltő mikroorganizmusokat laboratóriumban ki lehet tenyészteni — mondom, és ehhez néhány üvegecskébe talajmintákat szedegetek. Foszfor, foszfor — mondogatom félhangosan, de hát honnan kerülhetett ide sárgafoszfor? A többiek is kizártnak tartják, hogy ilyen távoli tanyába sárgafoszfor kerüljön. Ebbe máris belenyugodtak, és rendezni kezdtem a visszavonúlást. — Majd a laboratóriumi vizsgálat bizonyára rá fog világítani a dologra — teszem az ígéretet. — Nem is lehet mindent megmagyarázni — mondta valaki. A megjegyzés körül kezdődött ideológiai vita levette rólam a figyelmet. Háttérbe kerültem, levegőhöz jutottam, ismét körülnézhettem. Közben bemelegítettük a szobát. Az öreget figyeltem. Rossz télikabátját kigombolta. Zakó nem volt rajta, csak mellény. Szürke, zsíros mellény, amelynek bal felső zsebe teljesen ki volt égve, úgy, hogy nem állt volna meg benne az aprópénz. — Még égve dugta bele a csikket? — kérdeztem, és a kiégett zsebet mutattam. — Nem, én pipálok, ha van mit — válaszolt. A zseb apró, fehér sódarabkáktól égett ki, amiket a kályha körül szedtem össze. Tehát foszfor, mégiscsak fosztor, mondtam magambun. — Mondja csak bátyám, nem irigylik magától ezt a tanyát? — Nem hiszem, hogy kellene valakinek, hiszen maholnap öszszedől. — Akkor bizonyosan útjában van valakinek, hogy fel akarta gyújtani. Egy közös cáfolat a fal mellől, ezt a feltételezésemet is kihúzta. De a diagnózis már kész: Sárgafoszfor került a szobába, amit az öreg széttaposott, lábbelije talpával széthordott a szobában, ós ez világított este, amikor sötét lett. A magyarázatot „ez van" — megnyugtató arckifejezéssel fogadták. De, hogy honnan került ide sárgafoszfor, erre még nincsen válasz. Tehát mégis vannak dolgok, amire nincs válasz. Megindulunk kifelé, a műúton hagyott kocsi felé. A nap közben kisütött. A friss levegő hidegen is élvezetet nyújtott a füstös, dohos tanya után. De ahol nagy a szükség, közel a segítség. Az égi erők segítsége most érkezett. Két vadászgép szelte át nagy robajjal felettünk a kék eget. — Szoktak ezek lövöldözni is? kérdem a csatornaőrt. — Igen, néha lövöldöznek. Ezzel megoldódott a foszfor eredete. Egy foszfornyomjelző lövedék, amely valami oknál fogva nem működött, és elszabotálta a nyomjelzést, az öreg udvarára esett, s a szeméttel együtt a szobába került. A többi már ismert. így nem lett búcsúhely Cserebökény. DR. VÁMOS REZSŐ Bényel József Elégia Karomra hullanak az ágak ősz van és sehol sem talállak Szemem arcom már üres tőled árnyékaim is egyre nőnek Szivembői is lassan kiejtem aki valaha voltál bennem csak dobog dobog üres ágya visszhangját belül nem találj.. Már elolvadt arcod varázsod Halló őszben egyedül állok Reggel, napsütés. Valósággal csábít a park: fuss egyet... fis ha a percmutató nem fenyeget, könnyed kocogással bekanyarodom a sétányra. Óvatosan körül lesek: kísér-e rosszalló pillantás, hogy „ugyan meghibbant, vagy valaki elől menekül ez az ember". S agyamban lüktet a népi bölcsesség biztató-gúnyoló igazsága: A futás szégyen, de hasznos! Valóban, ki elől menekülök? Egyedül kocogok a parkban, az utcák távolában a munkába sietők célegyenese. Mégis: mintha nyomomba szegődött volna valaki, valami. Az öregedés. Igen, az öregedés elől futok, hogy később érjen utol. Szégyen? Am legyen. Hasznos? Mindenképpen! S már kárörömmel nézek vissza azokra, akik ilyen kerülő út nélkül, mindig célegyenesben sietnek az öregségbe. Futok, tehát vagyok. Mert azt akarom, hogy tovább legyek az, ami vagyok. Fiatal (avagy fiatalos). Futni-tudó! A test követeli a maga jussát, a mozgást. A munka teremtette az embert. Hozzátehetjük: az izomzatot is! Gyermekkorunk futkározásai építették csontjainkra az izomerőt. Ha meg akarjuk őrizni az egyszer megszerzettet, akkor dolgoztatnunk kell az izmokat Tehát: a munka (a testmoz-. gás) őrzi meg a biológiai embert. Vgső fokon a természet gyermekei vagyunk, mozgással szerzett létfenntartásra teremtettünk; s a mozgást ma sem tagadhatjuk meg testünktől, habár ez egyre inkább luxus. A civilizált ember nagy gondja: vissza kell szereznie azt a képességét, amit az ősember nagyon jól tudott. A futás képességét! Valamikor nagy érték volt a testi erő. Az ember nem pazarolhatta másra, csupán kenyérkeresetre. Es ma arra biztatnak orvosok, sportszakemberek: kocogjunk, fussunk! Vagyis pazaroljuk testi erőnket azért, hogy erőben maradjunk. Mi is a cél? Mindössze annyi, hogy valamilyen testmozgást végezzünk. Miért? Hogy képesek legyünk testmozgásra. Megszületik az emberben a kétely; vajon nem lehetne ezt a sok testi energiát valami értelmes dologra. társadalmilag és emberileg hasznosra fordítanunk? Olyan munkára gondolok, ami nem hat a kényszer erejével (azaz kellemes). mégis látszatja-haszna van. Például; egyengethetnénk terepet kis sportpályák kialakítására, ahol majd a kocogásnál vonzóbb mozgás csábítana. Kislabdapályákat, futópályákat kubikolhatr nánk. Vagy: ha lennének „szabad asztalosműhelyek", faraghatnánk. gyalulhatnánk (persze kézzel!) hasznos dolgokat. Létrehozása — mozgás lenne az ember számára, ugyanakkor hasznos mozgás a társadalom (az ember) számára. A kocogás a legolcsóbb és legegyhangúbb, amit a társadalom kínál az emberi test épségben-frisseségben tartására. Ám, azzal az erővel, amit a kocogásra fordítunk (testi erőre gondolok), teremthetnénk pompás sportlehetőségeket. Nos. kocogok, míg mást nem tehetek. A felnőtt társadalomnak olyan testmozgást kell kínálni. ami „szirénhangjaival" valósággal csábítja az embert egy-egy játék, sport számára. A kocogás nem tartogatja a játék örömét, a belefeledkezés varázsát. A kocogás önmagában (különösen pálya vagy szép erdei-réti ösvény hiányában) amolyan önkínzás. Az elnehezedő embernek. akinek legnagyobb szüksége van erre. egyáltalán nem felüdülés! Mit a1ánl1unk helvette? A Játékot. Röolabda, tenisz, kézilabda, úszás, vízi sportok, turizmus. t£len szánkózás, korcsolyázás. M'ndenütt azt, amire a táj adottságai lehetőséget kínálnak. Persze, ez nem egy-két év munkája, de már most tervezni kell testmozgásunk holnapi lehetőségeit. A kocogás paradoxonja: azért futunk, hogy minél később érjünk (a nem kívánt) célba. Nevezetesen a test öregségéhez. Tehát a kocogás célja — kései célba érés! Nincs más serkentője csupán e félelemérzés. S ez kevés. Aligha kétséges, csak olyan mozgáskínálatnak lesz társadalmi kelendősége (és tartós fogyasztása) mely a játék, a mozgás örömét ls kínálja. Ezeket kellene hosszú távon megtervezniük a megyei. városi sportszakembereknek és más vezetőknek. Addig kocogunk. Mert mást nem tehetünk. És mert vagyunk, s lenni akarunk. BALOGH ÖDÖN i 4