Délmagyarország, 1973. november (63. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-07 / 261. szám

SZERDA, 1973. NOVEMBER X 52 Oravec János: VIRÁG AZ ANGARÁNAK Orsovai Emil: LENIN Az alkotás — a világ vállalása, Nem vérszegény elidegenülés, hanem mikor már ráismer magára az ember a múltja mély tükrébe néz, gondolata nem öncélú mennyország sem egyszemélyes balga vízió, hanem avult tények megtámadása, a változás, mi változtatva jó. És tudni kell a tagadást tagadni, kisajátítva kisajátítót, kétkézre fogni, hévvel megragadni szerszámot, gépet, számítást, a szót, s kimodani, mi történelmi mondat; a tudatossá emelt létezést Még akkor is. ha végül önmagad vagy kit meg kell alkoss, bármily nehéz. Besze Imre: ACÉLSISAK, B. VJOITETT t És akkor, negyvennégyben, — Radnóti még írta levelét — föld-vágyó öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szeletre ünnep volt. Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverekre, és csillogott kerek acélsisak. Elmúlt pillanat-ragyogás! , élő emléke földnek, vérnek. Emléké^ bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedékek! Kiss Attila rajza öt esztendeje hallottam első világháborút és szibériai hadifogságot szenvedett magyar hadifoglyoktól. Az Angarára gondoltam, amelyen megépült az első szibériai vizierőmű, s amelynek zabolátlan gazdaságát most már az ember használja fel nemcsak Irkutszkban és Bratszkban, hanem nemsokára Uszty-Ilimszkben is. Ezek az erőművek Szibéria elektromos Napjai. . Az erő, a gazdagság, a civilizált élet, a beláthatatlan, űrutazásszerű emberi ugrás forrásai. És ekkor hirtelen feldíszített autósor törte darabokra a szabad szombat délutánjának díszes jégvirágait. Az első Volga tetején két virággal koszorúzott kör — mint két jegygyűrű — fonódott egymásba. Felette színes luft ballonok sokasága vitorlázott a nagy folyó felől fújó szélben. Ifjú pár szállt ki 'belőle. A lány szibériai hónál fehérebb menyasszonyi ruhában és körömcipőben, a fiú alkalmi feketében és csokornyakkendőben. A többi kocsiból a násznép, rokonok, hozzátartozók, munkatársak özönlöttek nyomukban. De ekkor már életre kelt a park és a sétány csendesen pihenő közönsége is. Mindenki odatódult a lépcsőhöz, amelv majdnem egy telies körívet leírva fut le a folyóhoz. Ott tolongtunk az ifjú pár mögött. akik egymáshoz igazított vállakkal és Iéntekkel haladtak le a folvóhoz. A legalsó lépcsőfokon megálltak. A vőlegény lehúzta a celofán borítót a vörös szegfűcsokorról. A halálosan néma csendben csak a nagy ritkán befagyó Angara állandó vándorlásának susogása, egy eltévelyedett sirály furcsa rikoltása hallatszott. Én a hidegtől reszketve hallani véltem, hogy a celofánburkától megfosztott élő virág sisteregve megpörkölődik a fagytóL Az alkalmi feketébe öltözött ifjú a talpig hófehérbe öltözött menyasszonynak nyújtotta- a csokrot. A lány az arcához emelte. Jól láttam, nem megszagolta, hanem megcsókolta a meleg virágszirmokat, aztán határozott mozdulattal a folyóba vetette. A sebes Angara azonnal magával ragadta. Szürkéskék vizétől rövidesen mélyvörös színt kaptak a piros szegfűk. A ceremóniát mindenki szótlanul nézte végig. Csak akkor mozdultak el helyükről az emberek, amikor az ifjú pár ismét felért a lépcsősoron. Itt aztán ünnepi fogadtatásban volt részük. Gratuláltak, sok boldogságot és sok gyereket kívántak nekik. Kivétel nélkül mindenki. Az egyszerű járókelők, sétálók, parkban pihenők, s mi, külföldiek is. Szertartásos és tiszteletteljes, kölcsönös hajlongás után az ifjú pár és a násznép visszabújt a fűtött személygépkocsikba, aztán elhajtattak. Ismét csendes lett a tér és a sétány. Keleten, a folyón túl már teljesen sötét volt az égbolt. Nyugaton színt nem, csak valami kevés világosságot adott a nap. Szibéria első meghódítóinak obeliszktűje mozdulatlanul mutatott az égre, ahol Gagarin, az űr első hódítója járt. Mellettem a padon tüzet kért egy ősz szakállú, hosszú, fekete kabátos, prémsapkás, halinacsizmás öreg. Gyufát gyújtottam és odatartottam. Megköszönte, aztán a füsttel kifújva csendesen ezt mondta: — Az út a boldogsághoz nem mindig felfelé vezet. A tisztességes és tiszteletteljes emlékezés lépcsőfokai még akkor is a magasba emelnek, ha lefelé lépkedünk rajtuk. Ismerem a lányt, azaz a menyasszonyt. Valamikor, gyerekkorában a térdemen ült. Most végezte el a főiskolát. Ismertem az apját is, munkatársam volt. Az Angarában lelte halálát, amikor az erőművet építettük. Nem is találtuk meg. Helyes, hogy a fiatalok megnézték a folyót, amely atyjukat örökre elrabolta. És helyes, hogy a fiatalok megmutatták magukat az ősi folyónak. Putyilovisták sereglenek — ki futva, ki lopakodva — ide. És most a szerszám helyett kezük a puskát markolja. Október! Készül a végső csata, az ököl csapósra lendül. Tettre vur: sok ezred baka, s a néma telefon végül. Ot várja'mind: a fáknak árnya, rezgő csillag, hullámtaréj. Gatcsina őszbe szürkült tája, ösztövér nép, s a búvó éj. Október. Szó, hang álomba zuhanva. De ott: a Szmolnij tűzben eg, és a világba szétágyúzza a Dekrétum szent szövegét. A tömeg fölött az [égbe csap, csattog a tetők ormán, [s bárhol viv és rohamoz a had, repül, küzd — a vörös zászló. Ferencz Győző fordítása Szőnyi Cyula: Forradalom Mostanában a mínusz harminc foKos, egüuzsegesen száraz szibériai teü napoKrol álmodom. Pontosan emieKszem arra a délutanra, amikor hétezer kilométerre és hét órára otthonomtól — ennyi az időeltolódás — a Kínába, Mongóliába vezető út mentén épült legnevezetesebb orosz város, Irkutszk egyik terén ültem a padon, mint a város pihenni vágyó szibirjákjai. Hideg, csendes délután volt. A Szibéria meghódítóinak tiszteletére emelt magas márvány obeliszk körül, a Uagarin-sétányon sokan töltötték szabad szombatjukat olvasással, sétával, csendes beszélgetéssel. Legalább annyi gyerekkocsi volt a hótól megtakarított aszfalt járdán, mint ahány kényelmes pad, amelynek négy öntött medvetalpa mélyen belenyomódott a park porhavába. Kelet felől, a ritkán befagyó csodálatos Angara folyón túl már sötétszürkére vált az ég. Nyugaton élénkpiros csíkokat, foltokat festett a felhők között az égre a lenyugvó Nap. Fáradtnak és álmosnak éreztem magam. Legszívesebben ledőltem volna a pad egyik hullámos ülőkéjébe, mint valami bölcsőbe. Az Angarára gondoltam, a Bajkál tó legendába illő engedelmességű. egyetlen lányára. Az Angarára gondoltam, amely a monda szerint megszökött az öreg Bajkáltól, atyjától, hogy távoli ifjú daliájával, a Jenyiszejjel összeölelkezzen Az Angarara gondoltam, amiről legelőször vagy harmincEduard Bagrickij: FELSZABADULÁS