Délmagyarország, 1973. november (63. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

VASÁRNAP, 1973. NOVEMBER 18. II Késő őszi szikrázó napsütés csillog a folyosón álló hatalmas pálma levelein, a tükörfényes ablakokon, az állványon sorakozó kémcsöveken. Fény, fény mindenütt. A nyitott vagy félig behajtott ajtókon át halk zümmögés: itt biztosan nem károsít senkit munka közben zajártalom. A Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetének igazgatói szobájában dr. Alföldi Lajos, a biologiai tudományok doktora mosolyogva tiltakozik, mikor meghallja, hogy mint szegedi tudóst kerestem föl. Hogyan nevezzük hát azt. aki tudománnyal foglalkozik? A magyar szóhasználatban a tudós szónak valami fenséges, megállapodott, megfellebbezhetetlen jelentése, de legalábbis mellékzöngéje van. Aki ma tudományt művel, tudja: csak ilyennek nem szabad lenni. Maradjunk talán a kutató megjelölésnél. # Mit jelent tehát a kutatónak egy ekkora intézet (70 dolgozó, ebből 30 tudományos kutató) szakmai igazgatása, irányítása? Intenzív és sokoldalú munkát, amely sajnos — időlegesen legalábbis — a saját kutatási területemtől von el. Bár a szervezeti forma lehetővé teszi, hogy a szakmai igazgatónak ne kelljen adminisztrációs ügyekkel foglalkoznia — a családom mégis csodálkozik. ha este hétkor már hazaérek. Magamnak mégis alig marad néhány perc naponta, hogy a saját laboromban folyó munkát figyelemmel kísérjem. Amikor két évvel ezelőtt megbíztak az intézet munkájának megszervezésével, üres falak köz^ költöztünk be. A kutatási feladatokat!, az elkövetkező négy év programját nekem kellett meghatároznom. Nálunk a genetika fiatal tudomány, s alaposan el is voltunk maradva a nemzetközi szinttől. hiszen az ötvenes, hatvanas években még nem lehetett ezzel nálunk komolyan foglalkozni. Az intézet kutatói gárdája fiatalokból alakult, a munka hat különböző területen, hat munkacsoporttal indult. Kn eddig baktériummal foglalkoztam, most el kellett sajátítanom legalább az áttekintéshez szükséges ismereteket, például a rovargenetiga, növénysejt-genetika, az emlőssejtgenetika területén. Ezek úgynevezett hiányszakmák az országban, ezt a vonalat eddig senki nem művelte. Nagy volt hát a kockázat, mit tudunk elérni? Szerencsénk volt: az elmúlt két év alatt olyan eredményeket sikerült a munkatársaimnak produkálniuk, hogy ma már jegyzik őket a nemzetközi piacon. # Nem tudom, illik-e megkérdezni, hogy minek lehet tulajdonítani a sikeres indulást. Nyilván sok eredő szerencsés találkozásából születnek az eredmények, s nem kis szerep jut a jól felszerelt munkahelyeknek, a jó munkaszellemnek — s az egyéni tehetségnek is. A tudomány embereit nálunk sokan úgy tekintik, mint egy külön kaszt tagjait. A tudomány emberei valamilyen módon mopomániások Fölszerelés és tehetség mellett pluszként erre is szükség van. Erre a pályára az alkalmas, aki képes a nap huszonnégy órájában ugyanarra a kérdésre koncentrálni, intenzíven élni és gondolkodni. Biztosan így van ez más szakmákban is, ha valaki jól akarja csinálni a dolgát Az igazgatás is szakma, ez is teljes embert kíván. Hiába gondolom én, hogy az az ideális intézet, ahol nincs szükség igazgatóra, ha még egyelőre nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Mindenesetre, addig is törekszem rá. hogy a kutatóknak minden lehetőséget biztosítsunk. A tévedés szabadságát is. Megpróbálom megtörni a feudális tradíciókat, ahol a vezetőnek hivatalból igaza van. Itt mindenki mindent megvitathat. Reggel és délután egy-egy félórát együtt töltünk kávé. tea mellett. Ez jó alkalom véleménycserékre, vitákra. Akinek nem jut máshol hely. a földre ül. Földön ülve pedig nehéz „tekintélyt tisztelni". Ezt a fajta munkastílust különben a párizsi Pasteur Intézetben tapasztaltam meg, ahol 1956-ban egy évet töltöttem ösztöndíjjal az azóta Nobel-díjjal kitüntetett André Lwoffnál. Amikor először álltam sorba ebéd után a csapnál, hogy a tányéromat elmossam, előre akartam engedni a mögöttem várakozó professzort, aki ezen módfelett csodálkozott, s nem is értette, mit akarok. Ez persze apró példa, de jellemzőnek érzem. Azt szeretném, ha nálunk is Ilyen demokratikus lenne a légkör. # Hogyan tartják a ma már egyre fontosabb, s az eredményes munka szempontjából nélkülözhetetlen nemzetközi kapcsolatokat? Melyek a leghasznosabb formák? Indokoltnak tűnik ez a kérdés, hiszen tudjuk, hogy szinte nem múlik el hét az SZBK életében anélkül, hogy ne fogadnának külföldi vendéget. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a forgalom kétoldali!. Az Akadémia külügyi vezetése maximálisan támogatja és megkönynyíti külföldi útjainkat Az ENSZ-támogatásból is van erre keret; jelen pillanatban is hatan tartózkodnak egyéves ösztöndíjjal külföldön: ketten az NSZKban, ketten Angliában, ketten a Szovjetunióban. Szinte nem is lehet fölmérni ennek a jelentőségét, hiszen a mi szakmánkban a személyes kontaktusoknak óriási a szerepe. Ha információinkat a tudományos élet eseményeiről csupán a szakirodalomból szereznénk, állandóan egy-két évvel lennénk lemaradva (ennyi idő telik el általában egy kísérletsor befejezése és az eredmény publikálása között). De nemcsak mi utazunk, hozzánk is szívesen jönnek a világ legkülönbözőbb részeiről. S mint ahogy engem az Ivánovics-iskola segített annak idején, kezdő kutatókoromban, hogy külföldi intézetben is megálljam a helyem, úgy remélem, hogy a fiataljaink is az intézet jóhírét növelik és kapcsolatait bővítik. # Ennek persze alapvető feltétele a nyelvtudás. Igen, fiatal kutatóink hároméves szerződését csak akkor újítjuk meg, ha sikeresen levizsgázlak angol nyelvből. Elengedhetetlen az orosz nyelvtudás is. # A kutatónak a külföldi utazás tehát nem azt jelenti, amit más emberfiának, nem szórakoztató kikapcsolódást, hanem nagyon is koncentrált szellemi gyűjtőmunkát Mikor pihen hát az igazgató, mikor és hogyan lázit? Néhány éve kerttulajdonos vagyok. Falun nőttem föl, hozzám közel áll a föld és a természet Ha esik, ha fúj, a hétvégéket fizikai munkával, ásással, fametszéssel töltöm. Hétfőnként sajog ugyan a hátam, de jókedvem van. Nekem ez a kikapcsolódás jelent felüdülést, ez tart egyensúlyban. Ha éppen tetszik, közben is lehet gondolkodni. Bár a jó levegőn még a problémák is könnyebben megoldhatónak látszanak.,. KITLKA ESZTER Tasnddí Varga Éva; Alföldi Lajos a Biológiai Központban tősgyökeres szegedinek számit, hiszen « az egyetlen, aki az egyetem befejezése óta. egyfolytában Szegeden dolgozik. Ma — kétéves tudományos szervezői munka után — úgy érzi, a saját laboratóriumában, saját munkatársai többet tudnak saját kutatási témájáról, mint 6 maga. Ez jó is. rossz |s. .16, mert büszke a „tanítványokra", s rossz, mert joggal érzi, hogy még nem „öregedett ki". Egy angol mondás szerint: specialista az az amber, aki egyre többet tud egyre kevesebbről. Az 6 gvakorlnta ennek az ellenkezője, neki egyre több dologról kell egyre többet tudnia. Szekerek járnak Már többé nem Engem őrizne Szekerek Járnak az úton, s a szivem daltól árad, és nekimennek az éjnek, deresedő határnak, s mint kölyökkoromban tettem, gallyat dobnék a tűzre, és nézném, hogy leng a fényben az asszonyok gyűszúje. Szekerek járnak az úton, — bizony, hogy ösz van újra. és bizony, hogy már mögöttem maradt az evek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar izét. érzem a tiszta bornak. Angusztns vége. Darázs táncol a fényben, és lukas hálót dobott a nap hajamra, fényrácsok között nézek reád a hegyről életem hétköznapja. Toll. Tinta. Papír. íróasztallá váltak. -•Vasbeton. Láda. Kőbányai szerelmek. Tőrt cigaretta egy piros csónakházban. Már többé nem kereslek. Tapasztalat. Pénz. Szemlélődő vasárnap. Egyhúszas fagylalt, jaj nem Jön [többé vissza! Szép sötétzöld fák a sárga homok mentén, nem vár engem a hinta. « Füstszűrő. ÜJság. Napszemüveg prizmaJa, s a hétköznapok rendje [játéksorokban táncol. Augusztus vége. És egy ág levéldíszben fejest ugrik a fáról. Ha újra tudnék bármit is kérni, mint valamikor a gyermekkorban, talán szakállas bádogmanóktól, vagy tündérlánytól, ki táncra dobban, csak Hévízgyörköt kívánnám újra. —• Járnék a tiszta, birsszagú csendben, bólintó mályvák közt szaladgálnék, szélvésznél, tűznél sebesebben. Rákokat néznék hűvös pincében, csalánnal töltött a vödör mélye... hold ügyelne a jegenyefákra, a jánosbogarak halk életére. S újra járnám a susogó kertet, sorra megráznám a szilvafákat, s apró pocsolyák törött tükrében kiabálnám, hogy nem vagyok fáradt. S biztosan tudnám, nem bánthat senki, lefeküdnék a megvetett ágyra, s engem őrizne barna gerendán az esti lepkék áttetsző szárnya. < t