Délmagyarország, 1973. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
VASÁRNAP, 1913. OKTÓBER 1. a Mögöttem a domb Andrpssy Lajos Még játszani egyet... Temetőkertben két gyermek játszott — hol társra várva merengőn néztem őket én: konok magányos nyárfa... kezdtem egy szép világot rakni körénk körébük voltam-e én is gyermek? — a szorongás belém üt játszani kéne egyet még egyet tán utolsót!... gumikeréken tolják társam: a halk koporsót örökös harc az élet s íme fegyverek nélkül szorítják deszka-présbe szelíd gerincünk végül botozva azt a vádat amivel kibotoztak cifrázva érdemünket mi élni volt okos csak kezdek valamit újra — gondoltam míg a hantok dobbannak — még egy férfit magamból kiszakajtok: kudarc kudarcot ér most fuldokiik már a lelkem ugyan mi bűnömért kell folyvást így vezekelnem? kezdtem egy szép világot rakni körénk körében olyan volt mint az álom és mégsem a mesékben csodák csodákat értek, s ahogy pirult az arcom úgy sokasodtunk vígan — hittem: mint Atlasz tartom ezt a szent terhet váltig füttyösen ernyedetlen aztán a társak fogytak s egyszerre gyenge lettem abogy nevüket sorban rideg sírkőbe véstük: a bánat forró ólmot öntött szívembe értük!... törtem tovább az utat dúdolva — bárha félek: kudarc kudarcra jön most s fuldokiik benn a lélek: amibe kezdek széthull mielőtt összeállna — mint megvert lázas gyermek lopott lidérces álma szemem megpattan: mégse látok betűnyi tárgyat kezem ügyetlen mint a bódultan vaksi bánat érzékeim mint húrok hegedűn ám de mintha süket őrültek ráznák vonóját nyögve-riva dicsérni tréfás szóval kilép a hang a számon: kötéltáncos ha indul — s már csak zuhanva szánom ... szerelmem csókom véres sebet tép mint az akna... kiáltom tolvajomnak ki önmagából adna!... fordítom arcom fénynek: hát mégis csókoljátok megváltó vad viharral mosolygósabbá lányok! — Atlasz ha mégse voltam se Herkules se Dávid: dalolva-sírva érjek egy méltó halk halálig... (Játszani kéne egyet — még egyet tán utolsót: kitépni koszorú-ráf-gyűrűkből egy koporsót!) Igaza lett a fiúnak. Nem fogott egy fia halat sem aznap. S egy hangfoszlánnyi nevetést sem öt éven át. Egy asszonnyal sétált a dombon a hatodik évben. Vitte átölelve, a fűbe teríteni, hogy ölelje, pmíg kicsalja belőle a gyűlöletet vagy a nevetést. Akkor az asszony felsikoltott: nézd csak egy gyík! — Hol van — futtatta tekintetét a fűben, de csak zöldet, békéltető zöldet látott, mozdulatlan zöldet. Nyugalmat. — Ott! — sikoltott az asszony —. aztán felnevetett. — Nem is gyík, hanem egy kisfiú. Most már látta. A csillogó, csúfondáros nevetést kitündöklő sze. meket látta, a fűben hasaló ismerőst. — Szervusz Gábor — csúszott ki a száján a köszöntés. Mj van a harcsakirállyal? — Hahaha-harcsakirály iránt tetszik érdeklődni, megvan parancsára, tekintetes uram — ugrott föl a fűből a fiú. — Csak éppen nem harcsakirály, hanem kukackirály, ezer személyben. Csattant a pofon. A fiú megrázta fejét. — Kármagáért — mondta. — Nem tudja lemosni többet a kezéről. — Várj Gábor! — kiáltott a futó gyerek után a férfi. — Nem Gábor a nevem, hanem János — nevetett vissza eltűnőben egy hang. Már csak a hang. Tíz évig egy hangot sem hallott a férfi. Csak a motor zúgott. Tíz év múlva a dombnál megállította az autót. — Maga, János, valamikor nagyon tudott nevetni? Ugye? — Tessék? — hangzott a válasz. — Nem emlékszik a gyíkra, a harcsaklrályra. a pofonra? — Engem Péternek hívnak, nem Jánosnak. És a ml családunkban sohasem nevettek. Én se nevettem sohasem. Valakivel összetéveszt. ; Igen, biztosan összetéveszt valakivel — mondtam a férfinak, és lementem a folyóhoz, hogy megnézzem az arcom. Vártam, hogy mögöttem csattan az autó ajtaja, beindul a motor. De nem hallatszott semmi. Csak az arc, az arc a folyóban. A nevetésért könyörgő arc, amely visszanézett rám, amikor a vízbe néztem. És mögöttem a domb. Zúgtak a füvek a szélben. A szél zúgott a füvekben. VERESS MIKLÓS Á gyík volt ismét az ügyesebb Csak nézett utána, de már a fű sem mozgott, már a föld sem, csak az a göröngy iramodott a dombon lefelé, amelyet cipőjével félrerúgott. — Mi a neved? — kérdezte a Urti— Fühögöbögő — nevetett vissza kajánul a fiú. — De a bácsinak csak Péter. Mert a bácsi nem tud tündérül. Azért fut el a gyík is. Én is elfutok. Csak a nevetés maradt nyomában. Az ötödik nyáron a férfi horgászni ment. A domb tövébe ment horgászni, maga se tudta mit, halat vagy nevetést. Mindkettőre szüksége lett volna. De csak napfény akadt horogra. A bokor mögül vad kiáltás harsant: megvan. Odament, és meglátta a fiút. aki maga csinálta horgászbotjával félkarnyi harcsát vonszolt ki a fövényre. Megvagy harcsakirály — ordította. Nem állta meg, hogy ne szóiIon. — Péter! A harcsakirály sokkal nagyobb, az van egy mázsa is. — Eredj harcsakirály — kiáltotta a kisfiú, és visszagörgette a horogtól megszabadított halat a folyóba. Aztán végignézett a férfin, és fölnevetett. — Honnan ismerné maga a harcsakirályt, még a koronát sem vette észre a fején! És különben sem Péternek hívnak, hanem Gábornak. Akusz-nékusz-varabékusz, nem fog halat sohasem! S okan azt' hiszik, menyasszonyt öltöztetni a legnehezebb. Mert ott minden ráncnak, fátyolon és ruhán, alul és fölül helyén kell lennie. Elég egyszer végignézni, hogyan öltözik a búvár. Királyokat koronázásra nem öltöztettek annyian, ahányan Körősi István körül szorgoskodtak a napokban Algyőn, az épülő új híd pillére tövében. Gumiruháját legalább öten húzták fölfelé, kesztyűjénél ketten erőlködtek, mire sikerült fölhúzni, „koronáját", a nagy rézgömböt hárman csavarozták össze.»Fémből talpalt nagy cipője külön embert kívánt fűzésnél, és legalább két segítőtárs kellett, hogy az avatatlanok előtt kitüntetésnek látszó szép nagy ólomszívet a nyakába akasszák. Huszonöt éve keresi a kenyerét víz alatt Körösi István. Szabadalmaztatott szerszámát is maga tervezte, maga készítette: olyan lángvágóval dolgozik, amellyel víz alatt többsoros szerkezeteket ls vágni lehet. A régi Erzsébet-híd roncsait is ezzel aprította, a bajai hídét is, most Algyő íölött a pilléreket építéskor védő hatalmas szádfallemezeket vágja el. Somogyi Károlyné a „látványos" öltöztetés egy-egy mozzanatát örökítette meg képsorában. 1