Délmagyarország, 1973. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-07 / 235. szám

I VASÁRNAP, 1973. OKTÓBER X A II. Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé két év után ismét felsorakoztatja a Műcsarnok termeiben a világ különféle nemzetiségű művészeinek legkülönfélébb stílustörekvéseit, kísérleteit. Két évvel ezelőtt, az első nemzetközi kiállítás alkalmával az első teremben Ferenczy Béni életművének legszebb darabjaival találkozott a látogató. A mostani seregszemle „figyelmeztető" művésze a XX. századi magyar szobrászat másik kiemelkedő egyénisége. Medgyessy Ferenc. Az a szobrász, akiről éppen Ferenczy Béni írta: „Medgyessy az első magyar szobrász, akinek életműve egyetemes, az egész emberiséghez szól." S lehet-e találóbb belépő egy mai nemzetközi kiállításhoz, mint éppen a Medgyessy-életmű bemutatása. A hetvenkét szobor, dombormű, rajz és vázlat figyelmeztető példa, elgondolkodtató apropó. Provokatív belélpőjegy, melyre az a Szophoklész-idézet vésetett: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb ..." \ Annál is megszívlelendőbbek ezek az évezredeken átívelő sorok, ez a művészet legbensőbb lényegét-tetten érő gondolat, mert a hatszázhúsz kisplasztika között igencsak elvétve találkozunk térben-anyagban megvalósult, korszerű, modern jelenlétével. Végigjárva a termek sokaságát, keresve-kutatva a világ legkülönbözőbb részeiről küldött művészi üzenetek között, alig-alig találjuk az embert, az alkotót éppúgy, mint a modellül szolgálót Nem, itt nem elsősorban az emberábrázolást hiányolom, hanem az embertartalmú, emberi érzéseket, gondolatokat, szorongásokat és vívódásokat, örömöket és keserveket kifejező emberrel teljes műveket. Úgy tűnik, mintha az egyetemesség az egyformaságot, az egyféleképpen elmondhatót, az egyen-érzéseket, egyen-gondolatokat — egyen-szobrokat jelentené. Azt hiszem, valamennyien el tudunk gyönyörködni egy-egy különösen szép erezésű márványtömbben, sajátos formájú kődarabban, vagy a tűz véletlen erejéhez alkalmazkodó fémtárgyban. De vajon ezeknek megtalálása-e pusztán a mai kisplasztika feladata? Vajon elég-e a korunk képzőművészének, jelen esetben szobrászának pusztán a szemét használni, lemondhat-e arról, hogy gondolatokat, érzéseket közvetítsen? Vajon ez-e a „tiltakozásnak" egyetlen és üdvözítő eszköze? Megannyi kérdés, melyre megnyugtató választ adni jelen esetben nagy-nagy merészség lenne. Mindenesetre feltűnő, hogy milyen nagy földrajzi távolságok mellett is szinte ugyanazok a sima lemezből készült „konstrukciók" születnek Japánban, Olaszországban és Venezuelában. S a legdivatosabb térformajátékok menynyire hasonló, minőségben és hozzáállásban is ikerprodukciókat hoznak létre Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban, Brazíliában, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Indiában, Japánban, Spanyolországban és Svájcban. Vannak-e nemzeti sajátosságok, felismerhetőek-e egy-egy nemzet szobrászattörténetének, etnikai sajátosságainak plasztikai megnyilvánulásai ma, ezen a nemzetközi seregszemlén, vagy annyira elmosódnak a határok, olyannyira „egyetemessé" válik a kisplasztika, hogy mindegy, melyik művész, melyik ország polgára, milyenek indítóélményei, milyenek élményeit meghatározó források?! A válasz: nem. S ezt a II. Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé legszebb és legszínvonalasabb kollekciói bizonyítják. A mai görög szobrászat példát mutat arra, hogyan lehet korszerű módon felhasználni az antik hagyományokat, hogyan lehet és kell élni az ősök művészi értékeivel. Georgisos Georgiadis feszült hangulatú figurái, erőteljes drapériái, Evangelos Moustakas lendületes, antik jeleneteket feldolgozó bronzplasztikái, Theodoros Papagiannis különös, groteszk kőfigurái, az antik kórusokat megjelenítő Férfiak kompozíciója éppúgy modern és korszerű alkotás, mint a lengyel anyag legmegkapóbb, legizgalmasabb művészének. Ryszard Wojcieshowski szürreális, a lengyel nép nagy megpróbáltatásainak vízióit szobrászi tormában megjelenítő alkotásai. Ugyancsak a kiállítás legértékesebb anyagai közé sorolhatjuk a magyar szobrászatot reprezentáló anyagot. Hat magyar szobrász alkotásai kaptak helyet a tárlaton. Műveik méltón példázzák a mai magyar plasztika eredményeit. Mikus Sándortól Kerényi Jenőn, Kiss Istvánon, Kiss Sándoron áf Kovács Ferencig és Vilt Tiborig egyenes ívelésű az út. E hasábokon nem szólhatunk mindenről. Az anyagok sokféleségéről, a technikák szinte minden kötöttséget fölrúgó szabadosságáról, a színes szobrok térhódításáról. a fény- és fémmobilok megjelenéséről és a népi kultúrák termékenyítő hatásáról. Legyen ez az írás kedvcsináló, afféle „sorok az étlapról". TANDI LAJOS Juhász Gyula, a pedagógus A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1973. évi, 21. számú törvényerejű rendelete alapján a Szegedi Tanárképző Főiskola „Juhász G^ula Tanárképző Főiskola" néven folytatja működését. Juhász Gyula tanári élete döbbenetes dokumentum, kegyetlen illusztráló példa a Tanácsköztár. saság előtti évtizedek tanársorsához. Ugyanakkor lelkesítő, ösztönző eszmény is: kedvezőtlen körülmények között is lehet alkotó nevelői munkát végezni akkor, ha nemcsak a kenyérkereset robotja, hanem a ránk bízott gyermekek felelősséggel hordozott sorsa is munkálkodik bennünk. Juhász Gyulaval a sors az egyetemi évek (1902—1906) után kegyetlen játékot űzött: néhány ívre magasabbra emelte, a lehetőségeket felvillantotta előtte, hogy azután minden eddiginél nagyobb mélységbe taszítsa. 1906ban Máramarosszigetre nevezték ki a piaristák algimnáziumába helyettes tanárnak. Az újabb állomás ismét vidék lett: Léva, még kínzóbb magánnyal, kegyetlenebb reménytelenséggel. Azután jött három boldogabb év (1908— 1911) Nagyváradon Irodalmi tervekkel, és sikerekkel, szabadabb politikai légkörrel, kulturált környezettel. 1911-ben azonban a premontreiek fölmondták neki. Eddig helyettes tanár volt, most meg kellett ismernie az állásnélküli tanár Jielyzetét. Kilincselések, könyörgő levelek után 1911 szeptemberében végre megkapta a kinevezést. Nagyvárad után a kietlen felvidéki kisváros, Szakolca királyi katolikus főgimnáziumában lett helyettes tanár. A vidék, a magány, a kulturálatlan környezet meg elviselhetetlenebb számára most, mint Nagyvárad előtt. Levelei döbbenetes dokumentumok. „Már a saját hangom is idegen lett előttem, annyira nem volt kivel beszélni..." akárhová, csak innen el." „A kultúra máza is hiányzik Itten, édes máz, kávéház, színház . >." — írta csak egyetlenegy levélben Babitsnak. Végül tanári bolyongásának utolsó stációja, Makó következett. 1913—1917-ig végre rendes tanárként működhetett, ha nem is Szegeden, ahová megnyirbált vágyai vonzották, de legalább Szegedtől 30 kilométerre. Azonban itt már hiába volt az okos, jó barátok köre, vidéki magányos évei elnyűtték az idegeit. Fáradtan állt a katedrára, betegszabadságot kért, öngyilkossági kísérletet követett el.., Makón búcsút mondott a katedrának... Ezek csak a külső életrajzi adatai Juhász Gyula tanári pályájának. A lelkében lejátszódó drámát Orbán lelke (1924) című regényében mutatta be, azt ábrázolván, hogy éppen a tudásszomjjal, széles látókörrel, önálló, eredeti gondolatokkal, haladó eszmékkei rendelkező tanárok heroizmusát, életkedvét kötik bilincsbe ezek a konzervatív, klerikális iskolák élettelen merevségükkel, vakfegyelmet követelő dogmatizmusukkal. Ez a kemény és kegyetlen realitás érteti és érzékelteti velünk igazán Juhász Gyula emberi nagyságát, heroizmusát. Ez a sok kudarc, szép vágyainak, költői ambícióinak porba, sárba hullása éppen elégséges okot adhatott volna arra, hogy közömbös felelőtlenséggel, nemtörődöm lelkiismeretlenséggel álljon a katedrán, révedező szemmel nézzen a messziségbe a tanulók feje fölött, sértett gőggel, az értékeit ismerő költő magabiztos arisztokratizmusával zárja el magát a tanároktól, és lemondó kézlegyintés legyen a válasza a kultúrpolitika, az iskolaügy híreire, törekvéseire. Juhász Gyula jóllehet Odysseu6ként bolyongott egyik szigetről a másikra az óhajtott világ: a művészet, a kultúra világába érkezés biztos reménye nélkül, jóllehet kedvét szegték, idegeit tönkretették a sorsét irányító földi istenek rendelkezései, mégis emberként, teljes értékű emberként végezte munkáját mindaddig, amíg bírta. A katedrán nemcsak annyit adott, nemcsak azt végezte, amire a helyettes tanári fezetés kötelezte. Erkölcsi nemessége nemcsak akkor Irányította, amikor az emberi haladás szolgálatába szegődött, amikor míves gonddal formálta verseit, hanem a katedrán is munkált benne! Juhász Gyula meg akarta mozdítani azt a világot, az iskolát, ahová sorsa vetette, a modernre, a haladóra irányította azoknak a figyelmét — a tanárokét —, akikkel egy pálya, azonos hivatás munkásának érezte magát. E miatt a többlet miatt nem egyszerűen életrajzi adat. nem költészete alakulásának értetője és magyarázója csupán az a tény, hogy Juhász Gyula 1906-tól 1917. ig tanárként működött, hanem emellett gazdag, s ma is inspiráló pedagógiai örökség is. Juhász Gyula a maga tanári gyakorlatával és pedagógiai írásaival a századforduló utáni reformpedagógia szemléletében kívánta az iskolák belső életét megújítani. Ebből az új pedagógiai irányzatból a maradandót, az értékeset szívta magába. Az anarchista törekvésektől elhatárolta magát. Juhász Gyula a nevelés célját az emberré formálásban jelölte meg. Egyik epigrammatlkug tömörségű megállapításában ezt így fogalmazta meg: „Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni." Pedagógiai nézeteiben ez a nevelési cél konkrét tartalmi jegyekkel telítődött. Hangsúlyozta, hogy a gyermeket egyéniséggé kell nevelni. Elítélte a régi iskolát, amelyik „a zsendülő (és zendülő), íogékony (és robbanékony) fiatal intellektust a szellemi paragrafusok nádpálcájával fegyelmezte átlaggá egyéniség helyett Az élet és a természet örök törvényei helyett legtöbbször és legtöbb helyen a szabályok kaptafáit mutogatták" — írta egyik cikkében. A régi iskola ' formalizmusának rabságát, paragrafusainak kínosan kimunkált béklyóját szenvedélyesen elvetette, mert ez megöli ,,a szabadság szellemét", a gondolkodóvá válás, a sokoldalúvá fejlődés lehetőségét. Ezért követelte a tanároktól az iskolában az emberi atmoszféra megteremtésének szükségességét. Emberré nevelni Juhász Gyula szerint azt is jelentette, hogy modernné, korszerűvé, maivá, életszerűvé nevelni! Arra inspirálta a tanárokat, hogy a tananyag szelekcióját a korszerűség igényének megfelelően végezzék. Azt hangoztatta, hogy a tanárok egyik ideálja a modernség, az európai műveltség megismertetése legyen. A hit helyett a tudást, a középkori szemlélet helyett a korszerű életlátást, a tekintély helyett a gondolkodást állította a nevelési cél szolgálatába Emberré nevelni Juhász Gyula szerint nem egyeseket kell, hanem mindenit. Kora különböző hivatalos, félfeudális érdekeket szolgáló szelekciós szempontjait elvetette. Nevelési céljában jelentős helyet foglalt el a szociális gondolkodás akkor, amikor a tanárok szemléletéből az iskolát irányító hatalmasságok éppen ezt akarták kiiktatni. Juhász Gyula pedagógiai nézeteiből egyértelműen kivilúglik, hogy a nevelő-tanár egyénisége foglalkoztatta vissza-visszatérően. A tanárnak azért követelt megkülönböztetett helyet az iskolában, hogy ő legyen az első számú kezdeményezője annak az új, haladó szellemű iskolai életnek, amelyben minden — a pedagógus gazdag tartalmú tudása, alkalmazott oktatási és nevelési módszere stb. — a gyermek érdekét szolgálja. A konzervatív, ódon iskolai atmoszférát megsemmisíteni új tanáregyéniségek segítségével a félfeudális társadalom szorítása ellenében is! — ezzel állt Juhász Gyula elsősorban a nevelés szolgálatába bátran és harcosan a Tanácsköztársaság előtti Magyarországon ... HEGEDŐS ANDRÁS X á »