Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

VA8ARNAP, 1973. SZEPTEMBER 1« Már tudjuk, kire várunk / A mi falunkban, aki egyszer elvált, az elvált asszony lesz amíg él — mondta Mária, akivel szegről-végről rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gvereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek; ma pedig már festi a haját, miniszoknyában jár, udvaroltat, vagy éppen ő „udvarol". A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Találnak lányt, bánmiféle szórakozásra, minek keli akkor elvált asszony? Nekem a férfi nem hiányzik. Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szeretet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha sötétedéskor megállok a csukott ablak eiőtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyenkor gyorsan megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk, fürdünk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fekhelyünk, a nagy rekamé. Amikor még együtt voltunk Istvánnal, az urammal, mi aludtunk ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, István meg... az anyja kínja tudja, hová lett. A tartásdíjat se küldi rendesen. Más asszony bíróságra megy — joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd hiányzik az életéből a melegség. Megvagyunk kettesben — ha késik a tartásdíj, száradjon István lelkén. Keresek én. Beosztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, várunk az új fizetésre. Napokig hármasban járunk oviba. Mellénk csapódott egy mulya férfi. A gyerek összebarátkozott vele. Másnap csokival várta. Neki is arra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás szerint, a férfi meg ott áll, nem is a gyereket nézi, hanem,engem. Eleinte faképnél hagytam, mit kezdjek vele? De a harmadik, vagy a negyedik nap egyszercsak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkára, a trafóházat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hallgatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember önkéntelen bólint, vagy csak a fejét rázza, hogy neki elege van az egészből már régen — az isten látott ilyet, azt is biztatásnak veszi! Beszél és kísérget, amerre fordulok, úgy fordul ő is. Ejnye, megnezem már; milyen a képe? Hát bizony, elég csajla kis ember vagy, gondolom, ahogy nézem a fonnyadt kis bajuszát, ritkás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. így ezen, amint magamban elgondolom, nem állhatom meg, a mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik amit mond. Észre sem vettem, oda se figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Elhívott moziba, két hét után. Jó film, megható — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Ügyis moziba készültem, jó menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája, Pesten, a y_isszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van — nyugtatgatott. Harmincéves leszek nemsokára Mária — bazsalygott ájtatosan. Mária... Nem vagyok én a pócsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Ült mellettem, szótlan komolyan. Már végefelé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gondoltam volna. Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig álltam meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. ... A kisfiú most már reggelenként mindig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mellettem az ágyon. Talán hazudtam önmagamnak, de egyszercsak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp, hogy kitart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsihoz, a művezetőnkhöz; szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dörmögött, amikor vé. gighallgatott, és azt mondta, rendes asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell maradnom? Ebből ne csináljon magának gondot, Marika — nézett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Valahogy megjött a kedvem a munkához. Nem fáradtam el, ha tizenegy órát dolgoztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már fél órával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolgatásra, rrtindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-nagyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, de hát hogy jönne az ki, ha én hívnám? Néha mármár haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy kisapám. néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mulyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mer eléggé megtörte a sorsa ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azon a napon, amikor az új fekvőhelyet hazaszállították, sokáig benn kellett maradnom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy. hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, rajta bor és mindenféle hidegételek: szalámi, sajt, cukrászsütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fülébe szépeket, hogy ő mától kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, új sezlonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit úgy láttam örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsölgetve megkérdezte: a bácsi itlmarad? Itt, kisfiam, mondta a „bácsi". Hallgattam. Simogattam a fiam arcát és fejét. Később rájöttem, nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a vállamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én vállamnál és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akar• tam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál se éreztem ezt. Soha.' ölelkezésünk pillanatairól nem tudok beszélni. Fájdalom és öröm csapott fel bennem, sírni és nevetni szerettem volna egyszerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlonon elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu ... Oda kellett mennem hozzá Babusgattam, csitítottam, de a hangom annyira remeget. hogy suttogni sem tudtam. Amint föléhajoltam, átfogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nyakamról, felneszelt újból, már nem sírt, de annál erősebben karolt át. A szobában sötét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtásait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közelről, lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fölött, szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. Arra ébredtem, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosszalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. Lessük az utcát, már tudjuk, kire várunk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e, hogy hívom? IMRE LASZLO Tomíl Lajos • • Önéletrajz Anyám elsőnek engem szült, vérben fürödtem és mesékben. Apám sántán jött a háborúból, de nevetve járni tanított. Az anyatejjel szürcsöltem magamba a barackvirágok cs ábécc szerelmét. , Apám egyetlen pofonja lódított a jólnevclt csavargók közé. November ezeken a köd bebugyolált éjszakákon lemerészkednek a lélek farkascsordái lábnyomukat lepedőd őrzi üvöltésük éjféli égzengés harapásaik véres félholdak a szemed alatt OrsofoJ Emil Naponta Naponta megszületni. Bonthatatlan egészséggel világra jönni reggel álom-ölből. Mindig új tükörbe nézni ámulóan. Mosdani új szavakkal. Később egész nap tenni, lenni. Roppant valóság-tcrhcket emelni, azt keresve, mi jól tudott már, de még Ielhetetlen. ' Az óra mutatóját lesni nagytilokban. fcs éjjel pusztulni végül, mint a lepke mi egy napig száll, boldog-öntudatlan, aztán, — célja-betöllött tetem, [milliónyi súlytalan hullni lágy vizekre. Mezei András KI volt, ki újra írt számot és belül feledve bugyrod iszonyát térténelem? a Ú. S ki szólított a nevemen? / Miféle padból ugrottam talpra tömbhöz szorított karral, S kiáltva: jelen! Miféle angyal írt számot cs betűt? Egy pedagógushoz Milyen türelem kötött megállni, helytállni helyemen? Ki az, ki nem lankad mindig (újrakezded az alapműveleteken? Hadd lássam tiszta arcodat. Itt vagyok, jelenj meg nekem, bived a fényben lélegezve Iát, ahogy megindulsz népet és hazat menteni vizén, s kenyéren — Értek én minden vonásaidból, eltűnődöm minden kis jeleden: fenn az iskolatábla fényes feketesége. Homlokod fényessége Is áldott legyen: ki mindig újra írsz számot és betűt hazái teremtő értelem. i