Délmagyarország, 1973. augusztus (63. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

4 VASARNAP, 1973. AUGUSZTUS 3. a z Andrássy Lajos Befalazott csönd bérsonypapucsban lépkedünk fel ne rettenjen életünk szívünkben arzént hordozunk nyugalmat rendelt orvosunk őrizzük békénket konok sötétben szótlan zsarnokok s cellát zárt ránk a csend-csömör kíméletünk a börtönőr s ez a végtelen nyugalom féltékeny rend: ravatalom kiszívta már a tetterőt testemből is a hídverőt agyam kiszikkadt mint fehér asztalon félretolt kenyér megjössz és érzem nem vagy itt az éj fonja rám karjait hajnal vagy este egyre megy ünnep hétköznap elpereg ápoljuk egymást vagy futunk de vágyakról már nem tudunk hétfők és szombatok között gondomhoz gondod sem kötöd felöltöd és levetkezed arcod közül az egyiket és az a nap 6 az a nap az a vasárnap kínosabb mint ez a száznegyvennégy óra: halál a szóra-szomjazóra: a csecsemő látod üvöltve szívja az életet tüdőre s mi megfúlunk egymás között e befalazott csönd mögött t Játszszunk bukófogót ! Én vagyok a nyári szellő, a népes szélcsaládból származom. Amíg tart a hideg évszakok ural- 1 ma, fivéreim járják a világot, és én pihenek. Erőt gyűjtök, jó sokat, mert ha jön a nyári szezon, végre itt az én időm. Huh, enyém a világ! Naphosszat strandra járok. Kíváncsi vagyok, rakoncátlan és ... torkos. Finom illatokkal csillapítom éhemet. Egy-két szippantás a lángossütő bódéjában vagy a kertvendéglő asztalán párolgó vérpiros halászlé illatából — mikor mire van gusztusom —, és mér jól is laktam. Borravalóm, hogy végigsimítom a kenyereslány melegtől gyöngyöző éu/cát. Hálás sóhaját már alig hallom, mert hipp-hopp messze járok. Átröppenek a Tiszán, versenyre ingerlem a kis fehér vízibuszt és jól kinevetem, hiszen játszva elhagyom. ö még a túlsó parton zümmög, én már ekkorra vidáman körbe-körbe forgok a múzeum oszlopain, aztán hogy le- « hűljek kissé, elnyargalok a csobogó szökőkút alatt is. Szóval, láthatják, csupa vidámság, gyönyörűség az életem. És aztán, amikor itt a szabadtéri és jönnek a külföldiek, hát az valami fenséges. Imádom az emberek nyüzsgését. Esténként gyakran járok preszszókba, per.s/2 csak ahol kerthelyiség van. Mostanában az Égő arany a kedvenc helyem. De nem a bejáraton érkezem ám! Egyszerűen étbukfencezem a teraszt körülölelő párkányon. Beszippantom a kőtartókban nyíló petúniák édes illatát, megigazgatom lila fodros szoknyájukat. Gyorsan végigpásztázom az asztalok között, és egy kicsit megráncigálom a színes napernyőket. Kihallgatom hol, mit beszélnek, és mindig oda telepszem, ahol a legérdekesebb dolgokról esik szó. Hogy is volt csak az a találkozásom tegnap este? Nehezen emlékszem vissza, úgy látszik túl sok konyakillatot szagoltam. Négyen ültek a sarokasztalnál. Külföldiek, németül folyt a beszélgetés. A férfit szép bronzbarnára sütötte a nap és erős szálúnak éreztem göndör, fekete haját, amikor elsuhantam feje fölött. Felesége pontosan az ellentéte: világító szőke haj és tejfehér bőr. Biztosan frissen jöhetett a fodrásztól, mert a lenszínű fürtök gondosan fésült csigákban sorakoztak a feje búbján. Ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy belebújjak ebbe a csodálatosan pompázó szőke toronyba és jól összekuszáljam. így is tettem. — Ah, dieser Wind! — mondta ő magas hangján és ujjaival hiába Igyekezett visszaigazítani a kibújt szálakat. A fekete férfi csak mosolygott és homlokát tartotta felém. Gyorsan szemrevételeztem még az asztalnál ülő két gyermeket is. A fiú volt az idősebb, ö nem érdekelt túlságosan. Valahogy lagymatagnak éreztem, de az is lehet, hogy csak fáradt volt. De a másik, a lányka! Folyton beszélt, kérdezett, Egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy magyarul fordul apja felé: Fati, mondd nekem, mit jelent „bukofogo". — Bukófogó... — ismételte a férfi, s közben szinte kóstolgatta a réghallott szó ízét. — Hol hallottad ezt, Sabine? — Hát ma a strandon voltak sok napr fiúk és kiabáltak egymással: játsszunk bukofogot. Néztem a Fati arcát, amint megjelenik rajta a felismerés barnásan fénylő mosolya. — Hát persze, bukófogó! Tudom mér mit kérdezel! És aztán elkezdett magyarázni. Ez az egyetlen szó rengeteg dolgot juttatott eszébe. Régi nyarakat, vízi fogócskákat, vadul prüszkölő srácokat, a régi haverokat. És ekkor eszméltem én is. Te jó ég, hiszen ez a Kajakos, aki már srác korában magasan verte a mezőnyt az uszodában. Ha ő elindult egy versenyen, az első helyre már keresztet vethettek a többi indulók kétszáz pillangón. Nevét is széles, izmos vállairól kapta. Nahát, hogy nem ismertem én meg eddig?! Mi, szelek, nem öregszünk, örökké élünk, de a memóriánk, úgy látszik, az már nem a régi. A felismerés örömében majdnem hátba vágtam, de aztán igyekeztem jólnevelten viselkedni. Kis Kajakos, nyáron mindig kopaszra nyírták a fejedet, de sokat szárítottalak simogató melegemmel. Aztán eltűntél és mióta is ... legalább tizenhét éve nem láttalak. Ügy látom, jól megy sorod. Elégedett lehetsz a feleségeddel !s. Mutatós nő, bár — és ne haragudj meg őszinteségemért — én nem szeretem az ilyen nyafogós fajtát. Azt azért meg kell hagyni, hogy parfümje isteni. Igazi kesernyés francia Illat. A gyerekekhez pedig külön gratulálok, Kajakos. Izmosak, egészségesek. Jól van. De a fiad, belőle hiányzik az a tűzrőlpattant türelmetlenség, pimasz vidámság, amit annak idején úgy szerettem benned. A kislányod, ha jól hallottam, Sabine a neve. ő nagyon tetszik. Szakasztott olyan, mint te voltál. Emlékszem, minden nyáron hajnalban keltél, locsoltad a szomszédban lakó kertész zöldséges kertjét, s a kapott néhány forintból már meg is volt a belépő az uszodába. Milyen nagyokat gyalogoltunk át a városon. Rókus külső részéről egészen Újszegedig. Elsőnek akartál mindig érkezni az uszodába. Néha az is előfordult, hogy még zárva volt a drótkerítéses kapu. Ilyenkor egy nagy terméskövön ülve vártuk, hogy föltűnjön a pénztárosnő testes alakja, kezében a hatalmas kulcsos csomóval. Eleinte nem tudtam, miért akarsz mindig elsőnek leérni. Egyszer meg is lestelek, annyira kíváncsi voltam. Ültél a rajtkövön, előrehajoltál, két összezárt tenyeredet telimerted vízzel, végigcsorgattad az arcodon, válladon. Beleugrottál a medencébe és széttárt ujjakkal simogattad a vizet. Simogattad, szinte becézted. Közben mosolyogtál, arcod áhítatot, boldogságot sugárzott. Legszívesebben összevissza csókoltalak volna, de hát én csak szél vagyok, így mit tehettem: elsuhantam melletted, amit te simogatásnak érezhették Visszatérve a lányodra, szerintem ő is képes lenne ezekre a hajnali gyaloglásokra, képes arra, hogy ha valami célt kitűz maga elé, a maga szívósságával végre is hajtsa. ígérd meg. Kajakos. vigyázol a lányodra, hogy mindig ilyen maradjon. Most veszem észre, kicsit hallgatag lettél. Talán elszomorított a visszaemlékezés. Bizony, a régi nyarak elmúltak visszavonhatatlanul, ezen kár bánkódni, örülj inkább a mának, örülj, hogy most újból itt vagy. és ha magyarul kérsz cigarettát a régi sarki trafikban, megértik. Nézz szét itthon! Lehet, hogy Tarjánban el is tévednél — amit nem csodálnék, mert még az is majd' elvéti az utat, aki ott lakik. Odessza is biztosan tetszeni fog neked. A Stefánia, a jó öreg Stefi a régi még. Ugyanolyan hűséggel kíséri a lomha vén Tiszát, mint azelőtt. Menj, Kajakos, fogd kézen a lányod. Mutass meg neki mindent, minden helyet, ahol te gyerek voltál. És ha lehet, magyarul, jó? Mert azt a sok-sok játékot, amit játszottál; humót, ad) király katonát, de még a bukófogót is csak azon a nyelven lehet igazán megérteni, ahogy annaéí idején jétszottad: magyarul, BAN KATALIN A

szegedi szabadtéri játékok minden előadása ünnep, ünnep a nézők ezreinek, ünnep az alkotóknak, a produkciót létrehozó kollektívának. Ezt az ünnepet azonban sok-sok hétköznap előzi meg. Munkás hétköznapok —, amíg az író drámájából színpadi mű lesz, amíg a díszlettervező álma valóságos építményként magasodik a dóm előtt, amíg a jelmeztervező rajzalt a varrónők fürge ujjal színpadi ruhákká formálják, míg a civil színészből néhány órára Mózes. Bess vagy János vitéz lesz. A szegedi Dóm téren a Játékok ideje alatt Is lázas munka folyik. Az asztalosok a következő előadás díszleteit alakítják, a diszletfestők hatalmas meszelőkkel festik az „eget". Délutánonként statisztajelöltek szoronganak a válogatásnál, névtelen szereplői az előadásnak. Ok a tömeg, a katonák, a falusiak, a városiak — a nép. Áes S. Sándor fényképezőgépe nemcsak az előadások varázslatos pillanatait örökitette meg. Észrevette a tér forró katlanjában dolgozó embert, a díszletek mögötti árnyékban falatozó nappali őrt, megörökített néhány statisztaarcot és a rendezőt, a színészeket is — presszók teraszán, az üres nézőtér széksorai között, bepillantott az öltözők titokzatos világába jelmezek, parókák, tubusok, tégelyek, festékek birodalmába. A hétköznapi pillanatokat vette észre, az ünnepekre készülő hétköznapi pillanatokat. Arra figyelmeztetnek ezek a fotók, hogy hány ember lelkiismeretes munkája teremti meg a mi ünnepünket. A Mózes rendezője a Virág teraszán Bess fényképeket dedikál Kaleb a próba szünetébe