Délmagyarország, 1973. augusztus (63. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

VASÁRNAP, J9T3. AUGUSZTUS a Az én generációm Boór András Megraboltan A vágy virága rút szavakba roppan Lehervad mint a sors-alázta kin Előtted állok ím belőled [megraboltan Kihűlt a fény a holnap álmain Mit ér a rend a béna értelemben A fulladón a könny már nem scgit Halott a harc e vértelen mederben Föloldja majd a gyávák bűneit Mit érhet mondd a szó ha csontodig [bezártan Magadban égsz és el se mondhatod Mit ér a jé remény bitang [magányban Csaló már nem lehetsz csak [elhagyott Fogadd hát arcom fénytelen karodba Miképp a láva tenger habjait Előtted állok lm örökre Imegrabolva Hiába már a szó a vágy a hit. Az ezredforduló körül született az én generációm. Ko. Janikával és Nyá. Janikával vállaltuk a szervezömunkát, hogy összeverbuváljuk a Mátyás tér környéki süvölvényeket, a fél évszázaddal ezelőtti tinézereket. összeírtunk 35—40 nevet és címet. Szívszorongató és melengető érzésekkel bocsátottuk útjukra a meghívókat. Alsóváros színe-virága 60 évestől 80-ig, legyen ott 11-én, du. 3 órakor a Boszorkánysziget melletti „szokott helyen". A régirégi szokott helyünkön, ahová mindig, mindenhonnan úgy vágyunk vissza, mint gyermek az anyja ölébe. Tisza-part, Boszorkánysziget, göcsörtös öreg íűzfák, églgérő nyárfák: vércse, bagoly és gólyafészkes ismerőseink, anynyl évtized után ismét köszöntünk benneteket. Kék ég, tűző napsütés, forró homok, cirógató hűsítő hullámok, öröm, ifjúság, gondtalanság és a barátságnak olyan hőfokú átélése, ami egy életre bilincsbe fogta a szívünket. 35—40 név: arcok, alakok, mozdulatok amiket mindig magunkkal cipelünk. Nem teherként, inkább doppingszerként. Vajon hány közülünk a dédapa, nagyapa, apa vagy öreglegény? Négyet közülünk messze vetett a sors: egy kivándorolt Törökországba, egy Ausztriába és ketten kitántorogtak Amerikába. Nekik nem írunk, öten meghaltak tüdőbajban: Morbus hungaricus. Pajtások, akiket szerettünk, akikkel naponta együtt voltunk, és gyötrődve láttuk hogyan köhögik ki a tüdejüket: Bernát Gazsi: jó kedélyű, aranyos, szellemes, tehetséges fiú. Mindig azt mondta, hajtogatta, hogy ötet a Tiszapart, a napsütés és a jó kedély gyógyítja ki a tüdőbajából. Eltemettük. Neki már nem írunk. Gaugler Ricsi: nagyhangú, hoszszú nyurga fiú. Mindig süttette magát a nappal, és mindig hámlott a bőre. Neki sem kell már írni. Rajta sem segített sem a Tisza-part, sem a napsütés. Én vittem egy párnát a koporsója után. Szélpál Pali: barna bőrű, nyúzott testű fiú, felső-ipariskolás. Búvárúszásban az egyetlen versenytársam. Mégis eltemettük. Neki sem írunk. Huszta Ferkó:át. elleni szomszéd, szőke hajú lakatos kollega, testvérként ragaszkodó barát. Gége-tbc vitte el. Nem írhatunk Neki sem. Tóth Pista: görög arcélű, eszményien szép fiú. Szívósan ragaszkodott az életéhez, ö is a tüdejét köpködte kl. Nem írhatunk Neki, de nem írhatunk az ökrös Fecónak sem. Szegény, fáradtan elbóbiskolt a bakon, és egy vasúti átjárónál elütötte a vonat. A lovak megdöglöttek, és Fecó a szülei vesztesége miatt öngyilkos lett. Flóbertpuskával a szájába lőtt. Nem írhatunk Katona Bandinak sem. ö meg nyakát törte egy fejesugráskor. Pedig micsoda fizikum volt. Meghalt a három Szögi is: Illés, Feri és Sanyi. Utánuk ment ördög Imre is, a Göge. ö volt közöttünk a legfürgébb. Rák gyűrte le. A Kanyó volt közöttünk a legjobb alakú legény — kaviccsal a Tiszát majdnem átdobta —, Neki a lábát vágták le tőből. Csak elszomorítaná a meghívónk. Tizenketten jöttünk össze. A Tisza-part sem a régi már. Eltűntek a boszorkányszigeti óriási nyárfák, a boszorkányégetés utolsó tanúi. A kivágásuk volt olyan barbárság, mint a boszorkányégetés. Legalább egy kiszáradt óriási fatetemet hagytak volna állva. Egy álló óriási csontvázként: tanúnak, emlékműnek, megrázó dokumentumnak. Üde zöld helyett kőslvatag fogadott bennünket. Partvédelmi munkák folynak a sziget környékén, és ahol gyermekkorunk legszebb éveit töltöttük — ami a sajátunk, természetes birtokunk volt — oda most tilos volt a bemenet. Po. Pistával megrökönyödve cövekeltünk le a tábla előtt. Bent a parton Ba. Lajcsi, a Kurcl integetett. Ö volt közülünk az első. A vasúton szokhatta meg a pontosságot. Aktív korában dízelmozdonyokon nyargalászott. Közülünk Ö nyaggatta egyedül a hegedűt. Fiatal korában is vékony legény volt, ma mér tüvigszáraz. Elhozta az unokáját ls, a Gábort. Stram kis legény. Az őr megértő ember volt. Megengedte hogy ott várjuk be a többieket. Ne essék baja miattunk. A Gogorom, Po. Pista fűtőházi lakatos, művezetőként ment nyugdíjba. Izmos kis legény volt. ö tudott legtöbbször fölhúzódni a Mátyás téri fák ágain, de egyedül O nem tanult meg úszni. Ha átúsztuk a Tiszát, mindig kettőnknek kellett átcipelni. A véllunkba kapaszkodott, a Tisza közepén váltottuk egymást. Ekkora bizalom és könnyelmű vakmerőség jellemző volt a baráti körünkre. Tovább is a szakmánál maradva: La. Culfaster még mindig a régi szolid fiú, 111. már egy kicsit öregecske. Van neki kis pocakja is, a nevetése csendesebb, és a mosolya már mindent megértő és megbocsátó. Ko. Janika fehér hajával — az is kicsit ritkás —, még mindig rosszban töri a fejét. Ahol a torlódó emlékektől mi megilletődve elcsendesedtünk, ő ott ls „bolondozott", Tartsa isten a szokását. Nyá. Janika határozottan megkomolyodott, megérett a nősülésre. Mindig ö vitte el a pálmát a lebarnulási versenyeinkben. Furcsa, kis pocakja már Nékie is van. Ko. Tibi tudta köztünk a legtöbb magyarnótát. Fújta most is. Fenegyerek volt, és maradt a régi csendháborító, falurossza. A Prékupás, Blllás Imriske — a föld fia —, még a Tibinél is hangosabb volt. A mlhálytelkl tsz leghetykébb nyugdíjas dolgozója. A Nó. Miska jó alakú, erős gyermek volt: bátor, Jószívű, fürge. Külsőleg nem változott, ö volt közöttünk a legcsendesebb. Elszállt a régi erő, lassúbbak a mozdulatok, talán csakv a szíve a régi, sajnos, már az sem.. Az öregfiúk találkájára legmesszebbről — Dunakesziről — Fa. Lajcsi, a Lupusz jött. Nyugdíjas lakatos, méhészkedés a hobbija. Karakán, kemény legény volt, de most érzékenykedett. Többször láttam könnyesnek a szemét. Utoljára hagytam a Fo. Nácit: teljesen a régi, egyenes a tartása, meggondolt, kevés beszédű, szolid és egy kicsit ősz már. Remek katonaviccet mondott el. Az öregfiúk közül ketten csak lélekben voltak velünk. Levelet írtak, telve megindultsággal, vágyakozással. Sá. Janika, a Janaga Miskolcról írt. Egy egész éjjel az emlékeivel viaskodott. Tolakodtak a tolla alá az emlékek: vidámak, szépek, itt-ott kicsit keserűek. Széles ölelésű, érzéssel teli levelet írt. Fölolvastam. Nagy siker volt. ö a Diósgyőri Vasgyárból ment nyugdíjba. A leggyorsabb futó volt közöttünk. Üsznl úgy tanítottuk, hogy a Ko. Janó és a Bulu beledobták lábánál fogva a Tiszába. Erre a legbüszkébb. Tu. Jóska Pestről írt. Minden betűjén érzett az őszinte sajnálkozás, hogy nem lehet velünk. Felsorolt rengeteg veszélyes kalandot, vidám stiklit, öregeket bosszantó csínyeket, A levele végén szívből jövő szavakkal, halott barátokat siratott ö is. A generációmból ezek voltak a barátaim: az ezredforduló környékén születtek. Az első /világháborúban nőttek fel. Gazdasági válságok kőzött értek férfivé, és a második világháború őket törte-nyúzta legkegyetlenebbül. Milyenné alakította őket ez a sors?: Lelkileg kicsit kérges, testileg szívós, idegileg tűrőképes. munkában kitartó talpig emberekké. Elemi formákból épült, kevés egyenes vonallal megrajzolható jellemekké. Az élet által legjobban igazolt kvalitásokat ők képviselik. Konstruktív törekvésű, önmagát és a társadalmat eltartó hasznos generáció volt az enyém. — ők kezdték építeni az önzetlen társadalrrfat. — Ennek a generációnak egy darabkája az én baráti köröm. Egy darabka Szeged, egy darabka Magyarország. Tengerből egy csepp, amiben benne a tenger. Kicsit sós is, kicsit keserű is, talán kicsit panaszos ls. TA. TÖNI, A TIKKO V

alaha a Talgetoszról hajították a mélybe azokat az újszülötteket, akik nem találtattak elég életrevalónak. Valaha az orvoslás, a gyógyítás közelebb állt a véletlenhez, mint a szükségszerűhöz, egyes titkai már a tiltott tudományok körébe tartoztak. Manapság már arról folytatnak vad vitákat orvosok és laikusok, hogy meddig lehet s kell meghosszabbítani e hatalmasan fejlődő tudomány segítségével azok életét, akik már-már csak biológiailag léteznek. Magyarországon még néhány évtizede ls a tüdővész Taigetoszáról hajították a mélybe a beesett mellüeket, s az egészségügy nem tartozott azon szolgáltatésok közé, melyeket ma már — hálásan vagy kritikusan — naponta emlegetünk, amelynek munkásaitól, természetesen, csak önfeláldozó, csak kifogástalan munkát vagyunk hajlundók elfogadni. Bölcsőtől a koporsóig, rakoncátlankodó idegszálainktól veszedelmesen burjánzó sejtekig — orvosok ezrei vigyáznak ránk. Vannak, kik azért tanulják a tudományt, titkait, hogy szemünk mélyébe lássanak, vannak, kik lelkünk mélységeibe akarnak szabad szemmel vagy gépelt segítségével belátni. A nap bármelyik órájában, akkor, amikor úgy érezzük, létünket fenyegeti n veszély. Ha kell, szemüket erősítik röntgennel, mikroszkóppal mindenlétóvá, ha szükséges, ügyes ujjaikat toldják meg műszerekkel, ők segítenek, hogy meglássuk a fényt, s ők próbálják szemünket nyitva tartani, ha már fárad a létünk, hogy még lássuk a fényt. Ezért hisszük néha, hogy mindenhatónak, mindig késznek, frissnek kell lenniük, s mindig. Pedig nem istenek, nem varázslók: velünk küzdenek magunkért s magukért is. \ / I