Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

VASÁRNAP, 1973. JÜLIUS 29. 7 Unalmas útnak ígérkezett a bumlizás B-től T-ig. Legalább másfél tucat apró, közömbös és jól ismert megállóval. Este volt már, de a kupéban nappali hőség rekedt meg. Hárman ültünk bent, útitársaim nem mutatkoztak különösebben szórakoztatónak. Szemközt a nadrágkosztümös nő — harmincöt körüli, sima, rövid frizurás, átlagtípus, minden felhívó szexjelleg nélkül — kisvárosi középértelmiséginek tűnt. Mellette a kövérkés, halszemű férfit, az ötvenesek csoportjából valamiféle kereskedelmi utazónak, árubeszerzőnek véltem —, mert aktatáskájából mindjárt indulás utón halomnyi prospektust halászott elő, azokat böngészte, nem különösebb érdeklődéssel. A nő, amint elhelyezkedett, vételre kapcsolta tekintélyes rádióját, s kalandozásra indult az éterben. Végül a Kossuth műsorán állapodott meg. Az Esti Krónika semmivel sem volt érdekfeszítőbb az újsághíreknél; álmos szemmel hátradőltem az ülésen. A vonat monoton zakatolásában a rádió sustorgó hangja épp arról tudósított ködösülő szendergésemben, hogy valamerre, valami új ifjúsági tábor nyílt, ennyi meg ennyi lakója lesz. A krónika véget is ért. Andalító Lehár-muzsika jött, amikor útiszomszédom — talán, hogy szendergésem el ne riassza — visszafogott diskurzust kezdeményezett : — Szép kis táborok, mondhatom! Meg van róluk a véleményem. A nő elengedte a megjegyzést. A férfi némi várakozás után újra kezdte: — Táborok!... Magának, hölgyem, mi a véleménye? Csukott szemhéjamon át fény villanását érzékeltem. Nőpartnerünk bizonyosan cigarettára gyújtott. — Nem is tudom voltaképpen. —- hallottam aztán kisvártatva. — Nem tudom. — Pedig nyilvánvaló, mi lehet. Minap a tévében láttam egy ilyet. Fiúk, lányok együtt. Egész nyáron. Mit gondol, mi lehet ott elkönyvelve?... Érti, mire mondom? Megint nem érkezett válasz, talán valami bólogatásféle, gondolom, mert így folytatódott: — Na, látja! Persze, hogy érti. Így van ez manapság, elhiheti. Már a tíz-tizenkét évesek mindent tudnak. Tisztában vannak a legraffinóltabb részletekkel, sőt túl vannak rajta. De miért csodálkozunk? ... Kérem, ezek nem egymást — az iskola világosítja fel őket, hogy mit, hogyan kell. Érti, mire mondom?... S még csodálkozunk, ha tanulás helyett már az általános iskolában azon jár az eszük? Aztán, ha bekerülnek egy üzembe, hivatalba, nem értenek semmihez. Tudatlan léhűtők, akiket nekünk kell kézbevenni. A^nő most szólalt meg először felszólítás nélkül. — Azért... azt hiszem, téved. Legalábbis eltúlozza a dolgot. — Ez a színtiszta igazság. Üres fejű huligán a legtöbb, meg utcasarki izé. Érti, mire mondom ... Mire tanítja ezeket a mai iskola? — Én azt hiszem, jóval többre, mint a régi. A mai gyerekek sok olyanban járatosak, amiről nekünk az ő idejükben fogalmunk sem volt. A férfi diadalmasan közbevágott: — Azt meghiszem!... Mert amit ők szinte profi jártassággal gyakorolnak, nekünk hallani sem illett. Érti, mire mondom. — Én arra értem — közölte most a nő nyomatékkal —, hogy a tudományos tények ..., a kibernetika, az űrtechnika ..., a kémia, a biológiai jártasság, egyebek... — Leginkább az egyebek — szögezte le gúnyos elégedettséggel a férfi. — De jó. Feltéve, ha elismerem; értenek mindahhoz, amit említ, hogyan van, hogy teszem azt, egy technikus gyerek bekerül valamely üzembe, és azt sem tudja, eszik, vagy isszák azokat a gépeket, amiket rábíznak. Úgy kell tanítgatniuk őket az öregeknek. Huszonöt-harminc éves szakinak kell velük vesződniük, hogy egyáltalán konyítsanak valamihez. Ehhez mit szól? Mire tanította hát ezeket az iskola? — Én azt hiszem, régen is így volt. Az idősebb tanítja a fiatalt, a mai majd az utána jövőt. Ez természetes. Valamikor, valakitől mindenkinek át kell vennie a tudást. Nem gondolja? — Ugyan, hölgyem!... Mire jó akkor az iskola? Ha érettségivel vagy technikummal épp úgy nem ért semihez, mint nyolc általánossal? Van egyáltalán értelme annyira erőltetni a tanulást, ahogyan napjainkban? — Komolyan kérdezi, vagy tréfál?... Hát a műveltebb, szélesebb tudású emberrel nem könynyebb megértetni, elsajátíttatni valamit? Különleges, bonyolult műveleteket. Persze, az iskola csak előkészítő a gyakorlatra. Az elmélet gyakorlásában igenis, a tapasztaltaknak kell segíteni. Egy ideig hallgatás ült a kupéra. A jegykezelő jött, tovább ment, megint félszendergésbe bódultam. A kerekek ritmusosan kattogtak, a rádióból valami gordonkaszóló dünnyögött. A férfi szólalt meg újból: — Maga ... hölgyem ... gondolom, pedagógus. — Miből következteti? — Hát... mert oly hévvel védi ezt a mai nevelést. De azt csak elismeri, hogy a fiatalok erkölcsi élete, hogy úgy mondjam, feltűnően szabados. Érti, mire mondom. — Nem vagyok pedagógus. S mért kellene annak lennem megítélni — helyesen megítélni — valamit? Történetesen a fiatalokat. Én nem látom be például, miért ne lehetnének szükséges időben felvilágosultabbak nálunk? Például szexuális dolgokban is. Abból még semmi vész nem lett, ha valaki tudta: mire vigyázzon. Annál inkább a tudatlanságból, felelőtlen könnyelműségből. Nem gondolja? — Ez, hölgyem, megbocsásson, mégsem általános iskolai téma. — De azzá lehet, ha a serdülő lány éppen tudatlanságból terhes lesz, gyereket szül. Mi a nézete? Nem lehetett volna megelőzni? Mondjuk: okos tanáccsal, felvilágosítással, amit annyira kárhoztat. — Az ilyesmi csak olaj a szunnyadó tűzre. Felhívás „keringőre", hogy tegyétek csak, de okosan. Érti, mire mondom ... — Nem hiszem, hogy közös nevezőre juthatunk. — Pedig ne higyje, hogy negyvennyolcas vagyok. Ami azt illeti, csinos nőkben igazán nem vetem meg a változatosságot. Ez már valahogy a foglalkozásommal jár. Sokat utazom. Változatosság városokban, nőkben. Érti, mire mondom ... Elégedetten heherészett, és folytatta: — Már Konfúcius is megmondta: egy jó nő nem rossz. Milyen igaz! Na hát jól van, nem irigylem én a fiataloktól. Jut is, marad is. Nem igaz? Jut is, marad is! Érti, mire mondom?... A válasz ismételten elmaradt. — Még nem mondta: végül is mivel foglalkozik? Azt már tudom, hogy nem pedagógus. — Gyógyszerész vagyok. — Ahá. Így már értem. Maga mindent máshogy néz. — Hogyan: máshogy? — Nem csinál hűhót a dolgokból. Modern felfogás, modern életmód. Érti, mire mondom ... — Értem, persze. — Ez a helyes. — Korábban, ha jól hallottam, egész máshogy vélekedett. — Na, persze. Ami a zöldkorosztályt illeti... De ami minket illet, csak természetes, hogy vannak bizonyos szükségletek. — Hiszen érti, mire mondom... — Pontosan. — Örülök, hogy valamiben végre egy nevezőn vagyunk... Maga most, ha szabad kérdeznem, hova tart? — H-ba megyek. — Én is ott szállok át Sz-felé. De csak hajnalban lesz csatlakozásom. Maga, persze, H-ban lakik? — Igen. Ott dolgozom, ott élek. — ... A férje bizonyára várja ... — Nincs férjem... Azaz elváltam. — Ö, akkor egyedül? — Azt nem mondhatom. Egész nap a gyógyszertár, néha éjjel is, ha ügyeletes vagyok. De úgy látom, közeledünk. Félbeszakadt a beszélgetés, csak szedelőzködésük neszezett tovább. A szerelvény váltókon vágott át, és érezhetően lassított. Az ajtó gördült aztán, majd a férfi rekedtesen suttogó hangját hallottam: — Mit szólna, ha hazakísérném? ... Érti, mire mondom ... A nő válasza a fülkeajtón túlról koppan vissza: — Menjen a fenébe most már ... vén huligán! S némi hatásszünet után jól kivehető gúnnyal még hozzáfűzte: — Remélem, érti, mire mondom? BARNA TIBOR Homlokomra dobott kantár, kék nyerítés. Napot halászok a szélből. didergő madarat. \ Potner Csorda-nyarak, rideg-őszök: \ Potner hátukon bó. Itat engem véres tejjel Zoltán kökény-fejedelem. Csillag esik téli éjből. Sír a földön. sivalkodik. Jajongásod Haláling pogány szavú öröm. Sós veríték marja arcom. Mellbimbóid. tüzes nyársak. Kést szúrok a varangy halál elé. Feleségem mindig dühösen néz rám, amikor hazaérve a karosszékbe ülök és olvasni kezdek. — Már mindent elmondtál? — kérdi ilyenkor méltatlankodva. Tegnap is így történt. Feleségem faggatott, és én kínlódtam, erőlködtem, hogy valami eszembe jusson. Még azt is elmondtam. hogy Csornai tizenkét forintot nyert a lottón. Hitvesem mégis keveselte napi hírelmet. Nem így ma! Reggel találkoztam Klárival, akinek nőtlen koromban erősen udvaroltam. Még mindig elég csinos volt. Beültünk egy eszpreszszóba. ahol egy óra hosszáig beszélgettünk a múltról. Később egy barátom megadta azt a kétszáz forintot, amellyel régóta tartozott. Betettem a bankba dugipénznek és a betétkönyvet irodai íróasztalom fiókjának mélyére rejtettem. Délután egy volt iskolatársam üdvözölt az autóbuszon. Együtt szálltunk le. és a viszontlátás örömére beültünk egy vendéglőbe. Az üveg szürkebarátot én fizettem ki. hetven forintomba került. Hazaérve persze gondosan elhallgattam feleségem előtt Klárit, a kétszáz forintot és a szürkebarátot. Mivel azonban lelkiismeret-furdalásom volt, kitalált, érdekes történetekkel traktáltam, hogy érdeklődését kielégítsem. Elmondottam például, hogy válóper volt és egy házasság lesz a vállalatunknál. Kitaláltam egy sikamlós tettenérést is. és elújságoltam, hogy régi ismerősöm félmilliót nyert a lottón. Beszéltem egy nem létező találkozásról, amely köztem és Párizsból viszszaérkezett barátom közt zajlott le. Az illető egy divatszalon üzletvezetője — hazudtam —, aki elmondta, hogy Párizsban már csak bő szoknyát viselnek a divatos nők. Nejem csillogó szemekkel hallgatta szavaimat a párizsi divatról kitalált halandzsámat. Mielőtt elaludt, így szólt: — Máskor is mondj el mindent ilyen részletesen! palásti laszlo Szurcsik János Magvetők Záhorzik Nándor A trónörökös Vincze András Teremtés