Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

I VASÁRNAP. W73. JÜLITJS 89. Simái Mihály Repülőút aztán a helynevekből összerótt szerelvény is megindul velem elzakatol egyszerre a sínekből dűlő- és sugár­utakból biciklikből buszokból (villamosokból összetákolt emlékszerelvény is fölkaptat a fellegekre mintha egy kis lóré-kocsf Gyula és Gyulavári közt kél hosszú bét után bemondani a stewardessnek sorba az állomásokat voilá Bánkút Kétegyháza Békéscsaba Fényesi Szőlők Bicere Gyula Krinolin ez a zöld-csipkés város-szoknya ez a kamaszkori tartomány ahol sötétig futballoztunk s almát loptak a vesztesek s aztán Szeged s azután minden új Mezőhegyes Belsőpereg­puszta Budapest Kevély-nyereg a csönd mátkája Mátrafüred a Tettye és Siklós Balaton vitorlabontó szerelem Balatonszép!ak Szigliget boroskoporsó — Badacsony s a Cuha völgye a Bakony s hol-nem-volt határok mennyel repülések konok hegyek kőhordái Északon Délen Capri szigetén Warnemündébcn tengerek boldog tengerek de közben és mindig Szeged igen kisasszony megint a honvágy a láthatatlan szerkezet amit röntgenjük nem .felez de mindig velem van és ketyeg haza két hosszú hét után ez térit újra engemet közeleg a föld két folyó közt erdőzöld élet integet Egy merci a fán Sok millió esztendeje van élet — tengerben és szárazföldön... Sok millió évvel ezelőtt már várt megszületésére Jójárt Mi­miké, s alighogy megszületett, alighogy tágra nyitotta szemét és érteni kezdett valamit a vi­lágból. meg is öregedett. Ügy, hogy senki nem vette észre. Se az anyja, se a munkatársai — se nök, se férfiak. Azazhogy, Nagy­Menő egy pillanatra észrevette. Nagy-Menő mindenben nagy volt. Nagy-Menőnek mindig min­den sikerült. Rögeszméje volt, hogy az alkalmat nem szabad el­szalasztani. Soha, semmiben. Hi­szen már Hamlet is megmondta vala nagy monológjában: „a tett halala az okoskodás": és arra hányan tudnának példát hozni, hogy a legtöbb hibát az követi el, aki mindent megfontol... Hát Nagy-Menő nem fontolt meg semmit. Nagy-Menö mindig azt tette, amit tennie kellett Tíz éve került a Háziipari Szö­vetkezeti Vállalathoz. Akkor még „vállalatnak" — nyoma sem volt Vállalatot ebből a cégből Nagy­Menő csinált. Igaz, ivott, nőzött, megsütötte a maga pecsenyéjét is, volt kis Mercije, kis nyara­lója, nagyvonalúan élt, de mindig fedezni tudta magát. Számlái mindenről voltak, s a szövetke­zetnek olyan külföldi megbízatá­sokat szerzett, amelyet rajta kí­vül senki nem tudott volna meg­csinálni. De térjünk vissza az alkalom­ra. Tiz évvel ezelőtt Jójárt Mi­miké olyan hamvasan ünnepelte negyvenötödik születésnapját, hogy Nagy-Menőnek megesett rajta a szive. Csak a maga mód­ján udvarolt neki. persze: ki tud­ta akkor, hogy Mimiké tíz éven át ezt az estét fogja dédelgetni magában? Villanyoltáskor megfogta Mi­miké kezét, magához húzta, s megcsókolta. Mimikét az ájulás környékezte. — Te, Mimii Tudod, micsoda rongy lesz belőled, drága kis­lányom?! Pont olyan utolsó, mint énbelölem! Keresztül fog­nak gázolni rajtad, s te hagyod, mert olyan vagy, mint a viaszk. Hidd el, nagyon sajnállak.„ Épp tiz éve ennek, fis ma utol­jára volt bent a szövetkezetben Jójárt Mimiké. Ezentúl nyugdí­jas. Van kétszáz tyúkja, öregecs­kék, mór nem is tojnak. Levág­ni, eladni őket — nincs szíve. Majd' föleszik az egész havi nyugdíját. Hát igen, a tyúkjai. Majd bejönnek a konyhába utána, ha éhesek... Megmarad még neki az Isten is. Sokat fog imádkozni... S imádkozott: „Ments meg, Uram, minket a gonosztól, szabadíts meg a féle­lemtől. Add, hogy ne történjék semmi rossz, hogy Nagy-Menő egészseges maradjon! Ne engedd, hogy baja essen! Vigyázz rá. mert olyan gyermek, nem tudja, mit cselekszik... Vigyázz rá, mert olyan vakmerő, nem ismeri az életet. Én pedig... köszönöm. Istenem, hogy nem voltál velem örömtelen napjaimban egye­dül hagytál a könnyeimmel, és nem mutattad meg az utat, amerre mennem kellett volna. Könyörtelen isten voltál, csak magaddal törődtél, elvetted az if­júságomat, és mtért?! Mi va­gyok így, megbélyegzetten? Csak veled törődtem... Kinevet­nek és ujjal mutogatnak: Itt megy a vén Mimi, aki bedilizett az istenébe! Házat ajándékoztam ifjú koromban az árváidnak, és te még annyira se törődtél ve­lem, hogy valakit adjál mel­lém ... Persze, most azt veted a szememre, hogy bigott voltam, s nem tudtam úgy élni, ahogy a helyzetem megkívánja... De mikor én rád bíztam magam! Nem volt rajtad kívül senki tá­maszom! Azt hittem, benned nem csalatkozom... és itt van! Meny­nyiszer kihűltem már, és odadob­tam volna egész vacak kis éle­temet a villamos alá! Igen... vagy leugrottam volna a hegyek­ről. Ne hidd, hogy félre beszé­lek? Te ezt nem értheted. Hi­szen olyan távoli vagy. elvonat­koztatott ... Milyen üres lettem hirtelen. Mindennap felkeltem és imádkoztam hozzád, kértelek, küldjél valakit mellém, aki sze­ret, hiszen én is nő vagyok. Nem kacérkodtam, nem szépítgettem magam, nem kívántam semmi el­érhetetlent .. Az ablakon halk kopogások. Mimiké ábrándos lelkében meg­képzett Nagy-Menő alakja, dús haja. barna arca, félig kinyitot­ta az ablakot. Valóbn Nagy-Me­nő volt... — Tessék — tárta 10 az ajtót Mimiké. — Ne haragudjon, nem volt hova mennem — mentegetőzött Nagy-Menő. — Megértem — szólt Mimiké, s hálóinge fölé kapta köntösét. — Épp most imádkoztam, és ma­gára gondoltam. Üljön le. Vegye le a kabátját. — A rendőrség keres, tudja*! — Nem tudom. — A lakásomon már voltak. Házkutatást tartottak. De hát semmit nem találtak. A tyúkok ki-bejártak a küszö­bön. Egyik-másik Mimiké lábá­hoz merészkedett; Mimiké meg­simogatta a fejét, s ábrándos sze­mével Nagy-Menő szomorú arcát kémlelte. — Ha egy kicsit fiatalabb ten­nék — higyje el, ugye elhiszi? — akkor csak magát szeretném. Ma jöttem ró, hogy még nem éltem semmit és már nyugdíjas va­gyok ... — Erre mindenki rájön egy­szer. — Lehet. De én tudom, hogy élnem kellett volna. Én eddig csak hittem. Az Istenben hit­tem. Abban hittem, ha rábízom magam, úgy igazítja el az éle­temet, ahogy az a legszerencsé­sebb. A hit is hazárdjáték. Sa­ját magunkkal szemben. Engem még Magán kívül senki nem csó­kolt meg... A múltkor parizert hoztam a cicám névnapjára. Csak azért mondom, mert ez jelentet­te az élményt. Vénkisasszony va­gyok. Maga is tudja ezt, azért jött el bátran hozzám. Bekapcsolták a televíziót. Kék­fény adás volt. — Kapcsolja kfTT! — Ne féljen. Itt, mellettem — ne féljen. Ha kell, mindentől megvédem. Ha kell. hazudok is. Letagadom, hogy itt van. Mért lenne itt? Talán nem is igaz. — Én nem csináltam semmit, ezt maga is tudhatja! — Én mindent tudok. — Mi az. hogy mindent tndT! — Mindent. Kinek adta el a szövetkezet autóját ócskavasként, miből építette a villát, kik vol­tak a szeretői, kikkel ivott, ho­gyan szerezte a — Én mindent a fizetésemből vettem! — Ahogy akarja..J — Én nem akartam a beszer­ző, az ügyintéző, a mindenes lenni! — A maga dolga. •— Maga is tudhatja, hogy a közöshöz soha nem nyúltam? — Nem. Csak sajátjaként ke­zelte! Mindig magának volt a legmagasabb prémiumja, a leg­több osztaléka. De most maga is megjárta, szegénykém. Maga csak saját magában bízott, én meg az Istenben. Jól megjár­tuk! — Ne fecsegjen itt összevissza! Maga tudja legjobban, hogy min­dig a szövetkezet érdekeit néz­tem! — Ahogy akarja. Ha úgy akarja, nem tudok semmit. Em­lékszik? Volt olyan szövetkezeti ülésünk, ahol mindenki kaviárt evett. Sokan azt se tudták, mit esznek. Sört hozatott, mindenki­hez kedves volt, népszerű. De emlékszem rá, hamar ráunt a népszerűségre. Izgága lett... De én megvédem. Ide senki nem te­heti be a lábát. Emlékszik arra a versemre, amit egyszer elsza­valtam magának? Azt megzenésí­tettem. Halgassa csak meg... — Hagyja abba a hülyeségeit, mert nem tudom, mit csinálok magával! Mimiké ételt-itaft tett Nagy­Menő elé. — Tessék, vegyen. Tudom én azt, hogy vénlány vagyok. Snem akarok semmit. Csak az a bor­zasztó. hogy most már semmi keresnivalóm nincs az életben. Mert kikoptam. Ne nevessen! Nem az életből koptam ki, ha­nem ebből a rohanó világból. Most már késő az is, hogy őszin­te tudok lenni. Merészségemben már odáig vetemedtem, hogy át­ölelem a lábadat. Neked még nem késő. Előtted még ott van az egész világ. És én nem enge­dem, hogy ezután is hazudj ma­gadnak. Én tudom, milyen bünte­tés jár azzal, őszintének kell lenned, érted? Kegyetlenül őszin­tének, mert eltaposnak különben. És, azt hiszem, kegyetlennek kell lenned önmagadhoz. Ezt kíván­ja tőlünk az új világ. Én érzem, hidd el, hiszen te mondtad egy­szer, hogy egzaltált vagyok. Én tu­dom. ha most megváltozol, tiéd lehet a jövő, különben elveszett ember vagy. Hallgass rám. Min­den hibádat elismered és más leszel ezután. Hiszen, aki őszin­te tud lenni, az csatát nyert! Ne­ked még lehet őszintének len­ned. Most elmész a rendőrségre, és mindent elmondasz. Az előre felvett előlegeket, amik sehová nem lettek beírva, a teherautót, amit sajátodként adtál el. a há­zadat, amit a szövetkezet anya­gából építettél... — Elhallgasson! Elhallgasson! Maga kis idiótq! Maga beszámít­hatatlan hülye, maga.... te kis rongy.. .1 Nem hitte volna Nagy-Menő. hogy ilyen hamar vége legyen egy életnek. Ahogy megfogta Mi­miké nyakát, az úgy nézett rá, mintha imádkozna. A szemét nézte egyre, és észre se vette, hogy vége... Az autó kint állt az utcán. Még ki se hűlt teljesen a motorja, igazán nem sokat időzött. Sötét van, nemigen fedezhették feL Szerencsére nem a ház előtt par­kolt. Balatonszemesig futott a Mer­civel. A villába már nem tudott bemenni: egy rendőrkocsi követ­te. Hirtelen gázt adott, még lát­ta, amint egy fa föléje magaso­dik; a többit a szemtanúk sze­rint vették jegyzőkönyvbe. DÉR ENDRE Péterfy László Női fa jozsa Bálint Gömb Váró Mártóa I l i

Next

/
Thumbnails
Contents