Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

I VASÁRNAP. W73. JÜLITJS 89. Simái Mihály Repülőút aztán a helynevekből összerótt szerelvény is megindul velem elzakatol egyszerre a sínekből dűlő- és sugárutakból biciklikből buszokból (villamosokból összetákolt emlékszerelvény is fölkaptat a fellegekre mintha egy kis lóré-kocsf Gyula és Gyulavári közt kél hosszú bét után bemondani a stewardessnek sorba az állomásokat voilá Bánkút Kétegyháza Békéscsaba Fényesi Szőlők Bicere Gyula Krinolin ez a zöld-csipkés város-szoknya ez a kamaszkori tartomány ahol sötétig futballoztunk s almát loptak a vesztesek s aztán Szeged s azután minden új Mezőhegyes Belsőperegpuszta Budapest Kevély-nyereg a csönd mátkája Mátrafüred a Tettye és Siklós Balaton vitorlabontó szerelem Balatonszép!ak Szigliget boroskoporsó — Badacsony s a Cuha völgye a Bakony s hol-nem-volt határok mennyel repülések konok hegyek kőhordái Északon Délen Capri szigetén Warnemündébcn tengerek boldog tengerek de közben és mindig Szeged igen kisasszony megint a honvágy a láthatatlan szerkezet amit röntgenjük nem .felez de mindig velem van és ketyeg haza két hosszú hét után ez térit újra engemet közeleg a föld két folyó közt erdőzöld élet integet Egy merci a fán Sok millió esztendeje van élet — tengerben és szárazföldön... Sok millió évvel ezelőtt már várt megszületésére Jójárt Mimiké, s alighogy megszületett, alighogy tágra nyitotta szemét és érteni kezdett valamit a világból. meg is öregedett. Ügy, hogy senki nem vette észre. Se az anyja, se a munkatársai — se nök, se férfiak. Azazhogy, NagyMenő egy pillanatra észrevette. Nagy-Menő mindenben nagy volt. Nagy-Menőnek mindig minden sikerült. Rögeszméje volt, hogy az alkalmat nem szabad elszalasztani. Soha, semmiben. Hiszen már Hamlet is megmondta vala nagy monológjában: „a tett halala az okoskodás": és arra hányan tudnának példát hozni, hogy a legtöbb hibát az követi el, aki mindent megfontol... Hát Nagy-Menő nem fontolt meg semmit. Nagy-Menö mindig azt tette, amit tennie kellett Tíz éve került a Háziipari Szövetkezeti Vállalathoz. Akkor még „vállalatnak" — nyoma sem volt Vállalatot ebből a cégből NagyMenő csinált. Igaz, ivott, nőzött, megsütötte a maga pecsenyéjét is, volt kis Mercije, kis nyaralója, nagyvonalúan élt, de mindig fedezni tudta magát. Számlái mindenről voltak, s a szövetkezetnek olyan külföldi megbízatásokat szerzett, amelyet rajta kívül senki nem tudott volna megcsinálni. De térjünk vissza az alkalomra. Tiz évvel ezelőtt Jójárt Mimiké olyan hamvasan ünnepelte negyvenötödik születésnapját, hogy Nagy-Menőnek megesett rajta a szive. Csak a maga módján udvarolt neki. persze: ki tudta akkor, hogy Mimiké tíz éven át ezt az estét fogja dédelgetni magában? Villanyoltáskor megfogta Mimiké kezét, magához húzta, s megcsókolta. Mimikét az ájulás környékezte. — Te, Mimii Tudod, micsoda rongy lesz belőled, drága kislányom?! Pont olyan utolsó, mint énbelölem! Keresztül fognak gázolni rajtad, s te hagyod, mert olyan vagy, mint a viaszk. Hidd el, nagyon sajnállak.„ Épp tiz éve ennek, fis ma utoljára volt bent a szövetkezetben Jójárt Mimiké. Ezentúl nyugdíjas. Van kétszáz tyúkja, öregecskék, mór nem is tojnak. Levágni, eladni őket — nincs szíve. Majd' föleszik az egész havi nyugdíját. Hát igen, a tyúkjai. Majd bejönnek a konyhába utána, ha éhesek... Megmarad még neki az Isten is. Sokat fog imádkozni... S imádkozott: „Ments meg, Uram, minket a gonosztól, szabadíts meg a félelemtől. Add, hogy ne történjék semmi rossz, hogy Nagy-Menő egészseges maradjon! Ne engedd, hogy baja essen! Vigyázz rá. mert olyan gyermek, nem tudja, mit cselekszik... Vigyázz rá, mert olyan vakmerő, nem ismeri az életet. Én pedig... köszönöm. Istenem, hogy nem voltál velem örömtelen napjaimban egyedül hagytál a könnyeimmel, és nem mutattad meg az utat, amerre mennem kellett volna. Könyörtelen isten voltál, csak magaddal törődtél, elvetted az ifjúságomat, és mtért?! Mi vagyok így, megbélyegzetten? Csak veled törődtem... Kinevetnek és ujjal mutogatnak: Itt megy a vén Mimi, aki bedilizett az istenébe! Házat ajándékoztam ifjú koromban az árváidnak, és te még annyira se törődtél velem, hogy valakit adjál mellém ... Persze, most azt veted a szememre, hogy bigott voltam, s nem tudtam úgy élni, ahogy a helyzetem megkívánja... De mikor én rád bíztam magam! Nem volt rajtad kívül senki támaszom! Azt hittem, benned nem csalatkozom... és itt van! Menynyiszer kihűltem már, és odadobtam volna egész vacak kis életemet a villamos alá! Igen... vagy leugrottam volna a hegyekről. Ne hidd, hogy félre beszélek? Te ezt nem értheted. Hiszen olyan távoli vagy. elvonatkoztatott ... Milyen üres lettem hirtelen. Mindennap felkeltem és imádkoztam hozzád, kértelek, küldjél valakit mellém, aki szeret, hiszen én is nő vagyok. Nem kacérkodtam, nem szépítgettem magam, nem kívántam semmi elérhetetlent .. Az ablakon halk kopogások. Mimiké ábrándos lelkében megképzett Nagy-Menő alakja, dús haja. barna arca, félig kinyitotta az ablakot. Valóbn Nagy-Menő volt... — Tessék — tárta 10 az ajtót Mimiké. — Ne haragudjon, nem volt hova mennem — mentegetőzött Nagy-Menő. — Megértem — szólt Mimiké, s hálóinge fölé kapta köntösét. — Épp most imádkoztam, és magára gondoltam. Üljön le. Vegye le a kabátját. — A rendőrség keres, tudja*! — Nem tudom. — A lakásomon már voltak. Házkutatást tartottak. De hát semmit nem találtak. A tyúkok ki-bejártak a küszöbön. Egyik-másik Mimiké lábához merészkedett; Mimiké megsimogatta a fejét, s ábrándos szemével Nagy-Menő szomorú arcát kémlelte. — Ha egy kicsit fiatalabb tennék — higyje el, ugye elhiszi? — akkor csak magát szeretném. Ma jöttem ró, hogy még nem éltem semmit és már nyugdíjas vagyok ... — Erre mindenki rájön egyszer. — Lehet. De én tudom, hogy élnem kellett volna. Én eddig csak hittem. Az Istenben hittem. Abban hittem, ha rábízom magam, úgy igazítja el az életemet, ahogy az a legszerencsésebb. A hit is hazárdjáték. Saját magunkkal szemben. Engem még Magán kívül senki nem csókolt meg... A múltkor parizert hoztam a cicám névnapjára. Csak azért mondom, mert ez jelentette az élményt. Vénkisasszony vagyok. Maga is tudja ezt, azért jött el bátran hozzám. Bekapcsolták a televíziót. Kékfény adás volt. — Kapcsolja kfTT! — Ne féljen. Itt, mellettem — ne féljen. Ha kell, mindentől megvédem. Ha kell. hazudok is. Letagadom, hogy itt van. Mért lenne itt? Talán nem is igaz. — Én nem csináltam semmit, ezt maga is tudhatja! — Én mindent tudok. — Mi az. hogy mindent tndT! — Mindent. Kinek adta el a szövetkezet autóját ócskavasként, miből építette a villát, kik voltak a szeretői, kikkel ivott, hogyan szerezte a — Én mindent a fizetésemből vettem! — Ahogy akarja..J — Én nem akartam a beszerző, az ügyintéző, a mindenes lenni! — A maga dolga. •— Maga is tudhatja, hogy a közöshöz soha nem nyúltam? — Nem. Csak sajátjaként kezelte! Mindig magának volt a legmagasabb prémiumja, a legtöbb osztaléka. De most maga is megjárta, szegénykém. Maga csak saját magában bízott, én meg az Istenben. Jól megjártuk! — Ne fecsegjen itt összevissza! Maga tudja legjobban, hogy mindig a szövetkezet érdekeit néztem! — Ahogy akarja. Ha úgy akarja, nem tudok semmit. Emlékszik? Volt olyan szövetkezeti ülésünk, ahol mindenki kaviárt evett. Sokan azt se tudták, mit esznek. Sört hozatott, mindenkihez kedves volt, népszerű. De emlékszem rá, hamar ráunt a népszerűségre. Izgága lett... De én megvédem. Ide senki nem teheti be a lábát. Emlékszik arra a versemre, amit egyszer elszavaltam magának? Azt megzenésítettem. Halgassa csak meg... — Hagyja abba a hülyeségeit, mert nem tudom, mit csinálok magával! Mimiké ételt-itaft tett NagyMenő elé. — Tessék, vegyen. Tudom én azt, hogy vénlány vagyok. Snem akarok semmit. Csak az a borzasztó. hogy most már semmi keresnivalóm nincs az életben. Mert kikoptam. Ne nevessen! Nem az életből koptam ki, hanem ebből a rohanó világból. Most már késő az is, hogy őszinte tudok lenni. Merészségemben már odáig vetemedtem, hogy átölelem a lábadat. Neked még nem késő. Előtted még ott van az egész világ. És én nem engedem, hogy ezután is hazudj magadnak. Én tudom, milyen büntetés jár azzal, őszintének kell lenned, érted? Kegyetlenül őszintének, mert eltaposnak különben. És, azt hiszem, kegyetlennek kell lenned önmagadhoz. Ezt kívánja tőlünk az új világ. Én érzem, hidd el, hiszen te mondtad egyszer, hogy egzaltált vagyok. Én tudom. ha most megváltozol, tiéd lehet a jövő, különben elveszett ember vagy. Hallgass rám. Minden hibádat elismered és más leszel ezután. Hiszen, aki őszinte tud lenni, az csatát nyert! Neked még lehet őszintének lenned. Most elmész a rendőrségre, és mindent elmondasz. Az előre felvett előlegeket, amik sehová nem lettek beírva, a teherautót, amit sajátodként adtál el. a házadat, amit a szövetkezet anyagából építettél... — Elhallgasson! Elhallgasson! Maga kis idiótq! Maga beszámíthatatlan hülye, maga.... te kis rongy.. .1 Nem hitte volna Nagy-Menő. hogy ilyen hamar vége legyen egy életnek. Ahogy megfogta Mimiké nyakát, az úgy nézett rá, mintha imádkozna. A szemét nézte egyre, és észre se vette, hogy vége... Az autó kint állt az utcán. Még ki se hűlt teljesen a motorja, igazán nem sokat időzött. Sötét van, nemigen fedezhették feL Szerencsére nem a ház előtt parkolt. Balatonszemesig futott a Mercivel. A villába már nem tudott bemenni: egy rendőrkocsi követte. Hirtelen gázt adott, még látta, amint egy fa föléje magasodik; a többit a szemtanúk szerint vették jegyzőkönyvbe. DÉR ENDRE Péterfy László Női fa jozsa Bálint Gömb Váró Mártóa I l i