Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

VASÁRNAP, 1973. JÜLIUS 29. 7 Z Golgota előtt a hetesen Demény Ottó Valahol ma is Lehet hogy kerekded világom valahol ma is létezik nem álom hogy egy messzi téren a kék karókat leverik lenni kell egy végtelen plazsnak hol nap veri a homokot hol szétvetett karokkal fekszem és sorsomon gondolkodok hogy létezik még az aréna s benne a buzdító sereg öklök csatája jó ellenfél s kezdődik mindig új menet lehet hogy semmit el se hagytam de minden ami rámtapadt — az arcom a mellem fedetlen — nem véd meg a tapasztalat Toldalagi Pál A szépség foglyai Földbe gyökerezik a lábuk, meghökkent szívük hevesen ver, ök a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel, sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek, vagy isznak, de boldogok, ha hozzá érnek a szép formákhoz, s vágyaiknak engedhetnek: ha valahára kívánságuk valóra válik: nem bánják, ha hamuvá cgnek; lángolnak a kilobbanásig. gott. A fiú nézte a lányt, és amikor belekortyolt az italba, azt gondolta, tüzet nyelt. Világítanak az aknatorony lámpái. A sötétben vibrál a torony szürke váza. A solnis csönget, unottan jó szerencsét kíván, ezért fizetik. Csak a rohanó kas panaszos nyikorgását lehdt hallani. Emberek szótlanul hagynak maguk mögött csapatokat, üres és megrakott csillesort, kurta jó szer ... köszönéssel. Téged kereslek örökké — írta az utolsó sort a levélre, aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót. Hajnalodott. A hegyvidékeken érezhető kora reggeli hűvös szél belekapott a hajába. Siető lépteit elnyelték a macskakövek. Az anyagmentők lassan tapogatnak a pislákoló lámpafényben. A levegőcsövek örökös sistergése perzsel. Az izzadt arcokat kérges tenyerek törlik le és a kiblist mindenki kiröhögi. Az emberek jönnek-mennek. Naponta új arcokat világít meg az esti eiigazítás előtt a felsercenő gyufa lángja. A lányok azonban mindig ott maradnak. — Miért volt bányában? — kérdezték tőle már vagy negyedszer a felvételin. S ő negyedszer is ugyanazt mondta. Látta az arcokon, hogy ez nem elég. Valamit igazolni kell. Az egyik ősz hajú kávét szürcsölt. egy vékony pogácsán csámcsogott. Aki kérdezett, éberen figyelt minden mozdulatra. A fiú újból hallotta a csillék csapódását, a támfalak panaszos nyikorgását. Káromkodni szeretett volna. — Mikor, és miért volt bányában ? A vizsgabizottság tagjai értetlenül összenéztek. — Mesélje el részletesen — faggatták. A düh elvonta a figyelmét a felvételiről, nem reszketett már a hangja, amikor kibökte: — Nem büntetésből, vagy börtön helyett! Mindenki megkönnyebbült. A korábbi feszültség feloldódott, a kérdező szőrös ujjait összekulcsolva csak ennyit mondott: — Na. végre, csakhogy kimondta. Így már mindjárt más. — Mit tud a... Mi a véleménye ... — s ami ezután következett, az már unalmas, szokványkérdéseknek tűnik egy felvételin. A vasúti kocsik mellett rohan egy lány. Könnyes a szeme. A szerelvény meglódul. Az ablakokon nem néz ki senki, nem integetnek az itthon maradóknak. Csak a két, végtelenbe nyúló egyenlőségjel, a sínek ébredeznek, amikor megvillan a reggeli napfény karcsú derekukon. A lejtaknából csörömpölve törnek elő a szénnel megrakott csillék, és a kis bányászváros felett, mint nagy fekete madarak húznak el a szénosztályzó felé. BAGAMERY LASZLO A

város, a képzőművészeknek is kiemelt helyet biztosító, műpártoló és támogató tevékenysége szerencsésen találkozott a képzőművészeti közéletre jellemző, megjelenésében és fontosságában országos méretű mozgással. Az utóbbi évtizedben ugyanis tanúi lehetünk a képzőművészeti kultúra általános érvényű kiteljesedésének. széles körű terjedésének. Már nemcsak a nagy. régi hagyományokkal rendelkező városok, illetve kiállítási helyiségek közvetítik a kortárs magyar képzőművészet eredményeit, hanem egyre több település és intézmény vállalkozik arra. hogy saját lakói, valamint az oda látogatók részére kiállításokat rendezzen. Ez a vállalkozás szolgálja többek között a képzőművészet társadalmi szerepének helyes és tartaltamas megtalálását, e művészeti ág és a társadalom kapcsolatának mindkét felet aktivizáló formáinak megteremtését." — a XIV. Szegedi Nyári Tárlat katalógusának előszavában fogalmazta meg ezeket a gondolatokat Bereczky Loránd. S ezeknek a gondolatoknak a jegyében mutatunk be a kiállításon szereplő mintegy 200 művész közel 350 alkotásából egy csokorra valót. Délben érkezett. El sem olvasta az állomás nevét. Egy bódé előtt gumicsizmás emberek emelgették a sörösüveget, A gebines mutatta meg az utat az aknáI hoz. Az adminisztrátorra) hátra sem fordult a kávéillatban, úgy kérdezett : — Milyen ügyben? — Egy fejest keresek, akinél minden protekció nélkül be lehet iratkozni bányásznak. Egy fiú ül a vágat sarkában. Ezt a részt Golgotának hívják. Golgota előtt, a hetesen — mondják a régiek. Várja, hogy a cúgos meghozza az újabb üres csilléket, miközben egy másik nem állja ki szó nélkül: — Mi van, huligán, elfáradtál? — El bizony, neandervölgyi! — Meglásd, egyszer beverem a pofádat! — Itt, öregfiú, én is olyan patkány vagyok, mint te. A szívlapát nekem se könnyebb. — Ne izgulj, te városi tanult jankó, megszokod még egyszer te is ezt a dohos levegőt. Még fél óra és kezdődik minden elölről. Nagy megszokás az egész. Beidegződött mozdulatok. Lassan indulnak el háromnegyedkor, van, aki hamarabb. A gongütésig meghúzódnak egy sötét légvágatban és rajtra készen várnak. Gondolatban ilyenkor már cigarettáznak, fürdenek, isznak. Mindegyik az első kassal szeretne kiszállni. Ha valamelyik megindul, a többiek is követik. Ilyenkor nincs könyörület. Ami az útjukba kerül, eltapossák, a gyengébbet félrelökik. Egy nagy robaj, a csizmák tompa puffanása. A legtöbb már oda sem néz a táblára, úgy akasztja le a „dögcédulát". Slussz-dróton alumíniumkorong, rajta szám. A bányász, amikor dolgozik, nem István, vagy Sándor, hanem csak 70-es... 113-as... Egy szám a nevük. Rohadt egy dolog ilyen gondolatokkal melózni. — Ne bambulj, huligán, lépj már be — kiáltottak a fiúra a többiek. Ezek a percek azok, amikor az egész napos feszültség oldódni kezd. Es ez az átmenet a legveszélyesebb. Ilyenkor mindegyik érzékeny, ingerült. Legvadabbul akkor dobog a szív, amikor a kas meglódul felfelé. A két első előtt úgy peregnek a TH-gyűrűk, mint egy film, amikor vetítés közben megszalad. Nagy marhaság az egész. Nem szabad odafigyelni. A téglák közé rejtett cigaretta, az most a legfontosabb. A szál Kossuthra kell gondolni, és az első mély slukkra, ami szinte lebunkózza az embert. Aztán jöhet a sör. Mert a bányászok isznak. Gyakorta nem is keveset. Amikor vége a műszaknak, úgy mondják, egy nappal hosszabb lett az élet is. S ezt az egy napot mindig kihasználják. Olcsó az étkezés, a szállás, de annál többe kerül a pálinka meg a nők. A bányászok legtöbbje nem ér rá udvarolni, de nem is szeret. A lényeg, az a fontos. Az új fiút mindig megnézik a telep asszonyai, lányai. Az emberek jönnek-mennek, van, aki kidől. A csillék viszont nem állhatnak meg. Izzadtan másznak elő az emberek a lejtaknán, a város fölött cikázó drótköteleken. „Bányászkislányt óhajt szívem" — énekelte egy asztaltársaság koccintásra készített poharakkal. A dal végén egyhajtásra kiitták a bort. — Hogy telt a mai nap? — kérdezte az egyik a fiútól. — Rohadtan! Nevettek. — Na, látod, ez már beszéd. Bányász leszel te, előbb-utóbb, huligán. — Nagy marhák vagytok ti mindannyian. Újból nevettek. Dicséretnek vették. Munkaidőben alig szólnak egymáshoz. Legfeljebb káromkodnak. Így szokták meg. Aztán meg mit is mondhatnának. A szívlapát nemcsak a kezüket, de a szívüket is kérgesre törte. Monoton morgásából csak akkor vinnyog fel a fúró, amikor sziklát fog. A szénfalak ropogását pedig előbb-utóbb mind megszokják, elnyomja a csillék koppanása, vagy az emberek sípoló lélegzete. Egymás mellé kuporodnak uzsonnázni. Szorosan, közel egymáshoz. Vagy senki, vagy mind. így gondolják. Ez törvény. S az ő törvényüket a föld mélye szüli. Rágják a hagymát a zsíroskenyérhez. Izét egyik sem érzi. A nyelv kiszárad, csak a szemek fehérje vibrál a lámpák fénycsóváiban. Ilyenkor mind hazagondol ... Egy szeánsz a mindennapos tízórai. A csendet csak a lapát koccanása és a csillék dübörgése szakítja ketté. Esetleg a mindig éhes patkányok sivitása. Még egy nEtp és vége a hétnek. Ma sem történt semmi különleges. — Ki vagy te? — kérdezte a lány. — Válassz! Mindketten úgy érezték, hogy a konyak a fejükbe szállt. A polcon White Horse és Queen Anne. A lemezjátszón Lennon—Mc. Cartney, Fool on the Hill című száma, a Bolond a hegyen, harsoParasztoltór Pataki József Női arckép Dorogi Imre Dózsa Csizmadia Zoltán