Délmagyarország, 1973. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-07 / 131. szám

a CSÜTÖRTÖK, W8. lOWWt A képzés műhelyei Rang és munka Látogatás a Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Előbb vagy wtóbb mindenki telalkowk vtJ.uk. Könny ü kezük, ügyes mozdulatuk kímél, segít, év. Feixér köpenyük leb(jenese is megnyugtató, bizakodást kelt. és biztonságot jelent. Nélkülözhetetlenek. Munkájuk az emherért szép és nehéz. Gondozónő, nővérke, asszisztensnő így ismerjük őket. Ami kor elvégzik az iskolát, munkakönyvükbe beírják: egészségügyi szakdolgozó. Szegeden, m Tolbuhin sugárúti Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Szakiskolában nem képeznek védőnőket, gyógytornászokat, közegészség- és járványügyi ellenőröket, valamint diélásnővéreket. Hl végzik az összes lobbi egészségügyi szakot a hallgatók. Kétéves, úgynevezett egész napos, vagy nappali képzésben vesznek részt az általános ápolónők, gyermekápolónők, és szülésznők. Valamennyi többi szakon (gyermekgondozó. szociális otthoni ápoló, fürdőst-masszőr, boncmester, körzeti ápolónő, eiehneaésvezető, labor-, röntgen-, wndelő-, műtő-, fowáaz-, gyógy szereszasszisztenrf. agy-, mástél, kettő vagy hároméves a képzési idő. az iskolát munka mellett végzik a hallgatók. A szakiskola igazgatója, dr. Lovász Tibor ne. * A betegek sokszor keresztnevükön szólítják az ápolónőt, sz asszisztensnőt. Hogy a nővér Julika, Kati vagy Mária — tudják az emberek, de többet nem nagyon. Honnan és hogyan kerülnek ide? Hogyan tanulnak, élnek az iskolában? — A nappalisok valóban Itt, az iskolában tanulnak, élnek, hiszen a kollégium is ebben az épületben van. Pillanatnyilag 226 általános és gyermekapolónő, valamint szülésznő. Pontosan ennyi a férőhelyünk is. Erre a három szakra Bács, Békés. Sza. bölcs és Csongrád megyéből, valamint Szegedről veszünk fel jelentkezőket. A többi szakra csak Csongrád megye területéről iskolázunk be — már dolgozókat. Július végére évente felmérjük, hogy a megye egészségügyi intézményeiben hány szakképesítés nélküli dolgozó van, ennek figyelembevételével döntünk a felvételekről. Hallgatóink elméleti és gyakorlati órákon sajátítják el az általános szak- és gyakorlati ismereteket. Az egész naposak két féléven keresztül négy napon át hallgatnak elméleti órákat, és amit tanulnak különböző betegintézetekben a gyakorlatban megtekintik, illetve önállóan végzik, heti két napon. A harmadik félévben három nap az elmélet, három nap a gyakorlat. A többi szakosok hetenként egy-két napra jönnek be, a gyakorlatot a munkahelyükön szerzik meg. — Ha évente a felmérések cftepjúw veszik fel a hallgatókat, miként lehet, hogy — különösen Szegeden — nincs elég egészségügyi szakdolgozó, főként ápolónő? — Az ápolónőket jelentkezés alapján vesszük fel. Sajnos, valóban nem tudjuk az igényeket kielégíteni, több okból. Szegedről kevés a jelentkező, és még közülük is válogatni kell, mert különben sokan lemorzsolódnak. Az történik ugyanis, hogy mivel a szegediek sok egyéb munka- és elhelyezkedési lehetőség között válogathatnak, hozzánk általában csak akkor jönnek, ha máshová nem veszik fel őket. Evek óta az a tapasztalatunk, hogy Szakiskolában a városból beiskolázott tanulóink a leggyengébbek. * Vajon mi az oka a pálya .,népszerűtlenségének"? Pályázati felhívások szerint átlag 1800—1900 forint fizetést, különböző pótlékokat, nővérotthoni elhelyezést kapnak. Az anyagi elismerés tehát nem hiányzik, bár a feltételek intézményenként mások lehetnek. Az sem mindegy, hogy kórházban, vagy kutató- és gyógyítóintézetben doigozík>-e az ápolónő. Es egészen biztos, hogy az emberek többségének véleménye szerint például az aszszisztensi pálya rangot jelent, inkább, mint az ápolónői. Az iskolába jelentkezők minden bizonnyal számba veszik, hogy a rendelőben nevén szólítja az orvos az asszisztensnőt, a betegosztólyon viszont 12, vagy több ápolónő dolgozik, az orvosok nem ismerhetik őket. Az erkölcsi megbecsülés tehát nem mindig arányos a szaktudással, képzettséggel, munkával. Sajnos, a munka sem mindig a képzettségnek megfelelő. A betegágy melletti egyszerűbb és durvább szenynyeződéssel járó feladatokat segédápolók mellett, vagy helyett gyakran a képzett ápolónők végzik (nem ritkán napi 2—3 órában, az ápolási segédeszközök mosogatása a dolguk), néha egyszerűen nemtörődömség, rossz szervezés miatt. Ilyen körülmények között a három műszakos munka helyett kevesebb pénzért ís sokan vállalnak más, könnyebb állást, a szakképesítés megszerzése a tán is elmennek a pályáról. — Milyen gondjaik vannak az iskolai oktatás, vagy a gyakorlati képzés folyamatában? — Természetesen nem mindegy, hogy az itt elsajátított ismeretek szerinti helyes gyakorlatot látják-e teiHitóink sz mtczctckbwi, vagy nem Célunk, hogy minél kevesebb szakképzetlen dolgozó legyen, ne fordulhasson elő, hogy hallgatóink éppen az ellenkezőjét tapasztalják a gyakorlatban annak, amit tanultak. Nem hiszem, hogy mindent megoldana, de nagyon hBsznos, gazdaságos és célravezető lenne, ha intézetünkben szakközépiskolásokat képezhetnénk. * Az ezerkilencszázhatvannyolc—hatvankilences tan • évben Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón és a szegedi Tömörkény gimnáziumban egészségügyi szakközépiskolai osztályokat szerveztek. Érettségi és egészségügyi minősítő vizsga utón a fiatalok elhelyezkednek, majd a Kossuth Zsuzsanna szakiskolában egy tanév alatt speciális szakképzést kapnak. Jó alapokkal indulnak, tehát magasabb lehet a képzés színvonala, emellett rövidebb az ideje. Az igazgatónő szerint ez a járható út. Évente ugyanis körülbelül 35-en végeznek egy-egy szakközépiskolai osztályban, Makóról, Szentesről, Vásárhelyről is sokan jönnek Szegedre, tehát az itteni egészségügyi intézmények folyamatosan megfelelő számú, jó szakembert kapnak. Egyelőre azonban nem ilyen „egyszerű" a Kossuth Zsuzsanna szakiskola feladata. De amíg „keresik a helyét" a különböző iskolatípusok között, addig is, menet közben, sok minden megoldódik. Például: 1970-ben bevezették az ösztöndíjat, azóta magasabb a tanulmányi átlag; az új tanmenet bevezetéae pedig lehetővé tette az elméleti és gyakorlati képzés jobb összehangolását. A központi intézkedések mellett persze az is sokat segítene, ha a jó es szakszerű munka alapján osztaná ki-ki a „rangokat". Sulyok Erzsébet Bohóc a tenger felett Kétszáz ausztrál dollár ra, s ezzel egy órára feltár bírságra ítélték Philippe Pe- totta a forgalmat. Két éve tit francia bohócot, aki a a Notre Dame székesegyház sydneyi kikötőben 100 mé- két tornya között ugyanter magasságban kötélen kelt ilyen mutatvánnyal szóraát egyik pillérről a másik- koztatta a közönséget. Emblémájuk: Medvék a körben Vékonypapírgyár Lábatlanban Szalagnyi földdarabon, a Duna-part mellett száradt, eltöredezett kukoricadórdákat zörget a szél. Afféle akaratlan kegyelet, véletlen mementó ez: ahogy az épülő lakótelep óriásainak tövében meghagynak egy-egy hajlott gerincű öreg házikót — a folyómenti síkon ez a múlt évről ittfeledett kukoricatábla emlékeztet arra, hogy nem is oly rég még szántók, vetések húzódtak a komáromi országút mentén, s az új, mészillatú gyár helyén ekék hasították a földet. Az iparvidék, amely a Dorogot elhagyó utast a Duna megpillantásával együtt fogadja, a Nyergesújfalunál kezdődő ipari sáv elnyújtózott, túlhaladt a régi Lábatlanon, s elérte a piszkei határt. A Viscosa, az Eternit, a Vasbetongyár, a Mész- és Cementmúvek után újabb gyár a folyóparton: a Lábatlani Papírgyár. Az avatás néhány hete zajlott le. Lábatlanban, a piszkei határban ünnepélyesen átadták rendeltetésének az egyetlen hazai vékony papírt gyártó üzemet, az ország legmodernebb papírgyárát. — A legmodernebbet — kérdem —, de nem a legnagyobbat? Ezen egy kis vita keveredik rögvest a főmérnöki irodában. — Attól függ, milyen számokat veszünk figyelembe — mondja a főmérnök. — Ha a termelési értéket nézzük, úgy a Budapesti Papírgyár természetesen nagyobb. Ha viszont az egy évben gyártott papír négyzetméterben mért nagyságát számítom, akkor mi vezetünk. — A vékonypapírgyár milyen termékeket állít elő? — Elsősorban olyan papíranyagot, amit eddig külföldről hoztunk be. Aztán a főmérnök sorolni kezdi: — Színes, vékony csomagolópapírt. Egészségügyi papírt. Indigó-alapanyagot. Fehér famentes átütőpapírt. Légipostapapírt. Csokoládé- és pirospaprika-csomagolót. Szalvétákat. Az úgynevezett parafa-alappapírt. És a lábatlan! papírgépekről kerül le az egyik legszebb papírtípus, a biblianyomó, a könyvnyomtatás keresett, de oly ritka anyaga. A fiatal főmérnök — aki a Budapesti Papírgyárból került Lábatlanra — már kulturális hírrel is szolgálhat: — A mi biblianyomónkra nyomták a hamarosan megjelenő Csokonai-kötetet, és a legújabb Jókai-kötet papírja ls tőlünk kerül ki. A különféle termékeket négy hatalmas gép gyártja. Rajtuk az embléma: piros körben medve, s a felírás: Karhula — amely mutatja, hogy finn gépek, és a szerelési munkákat finn szakemberek végezték. A dátumok — 1969, 1970 — a négy gép felállításának megkezdését örökítik meg. Ez az alumíniumborítású négy gép mindenesetre forradalmat hozott a magyar papíriparba. Példa arra még nem volt nálunk, hogy egyszerre négy ilyen hatalmas papírgyártó gépet állítsanak üzembe. Lábatlanban a vékonypapírgyár megépítése előtt is dolgozott már papírgyár — ma öreg gyárnak hívják —, mindössze egy géppel. Más papírgyárakban is egy-egy új gép beállítása komoly feladatnak és eredménynek számított eddig. Az új gyár természetesen átcsoportosításokat kívánt. Gépvezetők, szakmunkások, papíripari szakemberek kellettek. Az öreg gyár, s szomszédból, adta a törzstagokat. Az új gyár több mint ezer dolgozója azonban újoncnak számít. — Ezek az emberek általában környékbeliek — monaja Néir—th Lajo», aki maga is lábatlan!, s aki az öreg gyár technikusaként került át az újba, a személyzeti osztály vezetőjének —, volt aki úgy lépett be a kapun, hogy a papírgyártást még hallomásból nem ismerte. De lassan beletanulnak az új szakmába, s ahogy látom:" meg is szeretik. A gyár megindította a felnőtt szakmunkásképzést, a továbbképzést, és saját maguk nevelik az ipari tanulókat. A gyárral szemben pedig munkásszállás és lakótelep várja az új gyár dolgozóit. Az a termálvizes, modern telep is az egykori kukoricaföldön épült. K. Cs. „Nemzetközi Érdekes tanulmányt készített Szendrőí György, a Komáromi Lenfonógyár igazgatója arról, hogyan vált „nemzetközivé" üzemük. Leírja, miképpen találtak jó munkaerőforrást a szlovákiai munkásnőkben, és hogyan lett azoknak második otthonukká a magyar gyár. Ma már csaknem 200 leányt és asszonyt hoznak nap mint nap műszakkezdésre a Duna túlsó partjáról a különjáratú autóbuszok. Hogyan jött létre a mindkét fél számára gyümölcsöző nemzetközi együttműködés — ezt örökíti meg a szerző írásában, amely minden bizonnyal érdekes történelmi dokumentummá válik majd. Híven beszámol a megelőző tárgyalásokról, a különféle szerződéskötésekről. A vendégmunkások keresetének átutalására például kitelepített számlát nyitottak a szlovákiai Statna Bank komarnói fiókjánál. Emellett, aki óhajtja, jövedelmének felét magyar pénzben veheti át. Külön kedvezményes vámszabályokat dolgozott ki a két állam vám. és pénzügyőrségének parancsnoksága a „vendégmunkások" számára. Á magyar üzem által kötött társadalombiztosítási szerződés szerint a szlovákiai nők lakhelyükön jogosultak minden szolgáltatásra. Az előkészületekhez tartozott az is, hogy a komáromi gyár szocialista brigádod vállalták: betanítják a szlovákiai munkásnőket, segítenek ügyesbajos dolgaik elintézésében. Ilyen előzmények után gördült be 1970. augusztus 13-án a gyár kapuján a CSAD első autóbusza, amely 53 szlovákiai munkásnőt hozott. A fogadás ünnepélyes külsőségek között zajlott le. A magyar munkásnők magatartása. segítőkészsége megkönnyítette az új dolgozók beilleszkedését, a munkafogások elsajátítását. Így a létszám hétről hétre emelkedett. A szlovák munkásnők 1971 elején bekapcsolódtak a szocialista brigád mozgalomba. és négy önálló brigádot alakítottak. Foglalkozik a gyár igazgatója azzal is, hogy a szlovákiai állami és politikai szervek milyen figyelemmel kísérik az újfajta munkaerő-kooperációt. A tanulmány végül elemzi, hogy mit jelentett a gyár számára a határmenti együttműködés. Nemcsak a munkaerőhelyzetet, hanem a munkafegyelmet is nagyon kedvezően befolyásolta. Termelési feladataikat sikerrel megoldják, így még jobban tudják gyümölcsöztetni a korábbi évek jelentős beruházásait. A Komáromi Lenfonógyár példájára a Nyergesújfalui Magyar Viscosagyárban is dolgoznak már szlovákiai lányok, asszonyok. (MTI) Tóth Béla: Céhmesteri irományok — ó, azt Ők se győznék, hanem a próbaidős gyereken az első nap első óráiban próbálják ki a körmüket. Apámtól tudom, hogy amelyik gyerek ettől elszalad, az nem érdemli meg, hogy egy szót is raköltsenek. Az pazarlás. Mert itten tanítgatnák, pátyolgatnák, időt, erőt, matériát, töltenek bele, s valamint nehezül az élete az inasnak, akkor fölrántja a sátorcüveket, obébb áll. Ezt nem akarják. Inkább eleinte megugrasztják hessegetik, fusson. Vacogásban tartják, mielőtt egy krajcárnyi pénzbe hemperítette volna a gazdát. Ha megmarad, akkor megérdemli, hogy a gondjukba vegyék. — Ahá! — De a sért holnap is megkaphatod, meg holnapután is. Éves inast már nem nagyon szokás riogatni, de a szegődésbe arról sincs szó, hogy kétéves inast meg ne ugrasszanak, ha rászolgál a „bizodalomra". Míg a padjainkon a forgácságyat csináltuk, sugdosta nékem Fridi a tanácsokat. — Te meg nem asztalosnak leszel, hanem fűrészmesternek? — kérdeztem tőle. — Dehogynem, csak apámuram azt tartja, jó vorschiftos asztalosnak tudni kell ám a fát. Magról erdőt nyöveszteni, kivágni, tutajon ereszteni, fűrészelni, fölmáglyázni száradóra, csak aztán jön a bútor csínja-bínja. Ezért kezdtem a nagyíúrész mellett. Majd te is sorbakerülsz, mikor kiparancsolnak oda. Tudni keli a deszkavágást, az enyvfőzést, a funérhasítást, meg száz egyéb fogást. — Hát nagyon nyüzsgős szakma. Különösen az első napja. Meg más ám az ajtóból kukálni az asztalosok műhelyét, é6 megint más inasul buzgólkodni benne. Így csöpörödik össze egy kis sütnivaló ész az ember fejében, de nagyon messzi lehetünk tőle, hogy ott tartsunk, ahol a boldog segédurak. Azok kinn ülnek, s hallgatják, hogy énekelnek a malmosok, meg a részeg, retkes térdű parasztok. Ügy tántorgunk a fáradságtól, akár ha ittunk volna. Bejönnek a segédek is, egy szavuk nem esik, az ágyul fölforgácsolt gyalupadjukat igazgatják, a műhely közepén már csak egy lámpa ég. A legmérgesebb legény, a legöregebb, a bandzsi, a legnyomósabb beszédű, mert most is csak kurtán szól: — Köpöm a pilácsot, fekvés! Amíg lefeküsznek a sötétben, recseg a forgács alattuk, míg elhelyezkednek, szó nem potytyan, kis sóhajok, lábak, kezek csontja, inak ropogása, s lélegzetvételnyi szünet. — Ki a soros mára — kérdez a bandzsi. A labancos inas válaszoL — Szigfű Péter segéd úr! Ez volt a szelíd segéd, akivel az éjjeli szekrényeket furníroztam. Mi, új inasok nem értjük, lefekvés után miben kell itt még valakinek is sorosnak lenni. Lassan odakint is elpillednek a nótázok, csak az éjjeliőrök kiáltják elnyúlt hangon megkopott szövegeiket Az óra kilenczet ütött már, el jár az idő és nem vár, Vigyázz Tűzre ne essék kár, mert az javaidbul kizár, az óra 9-et ütött már. Szigfú Péter elhelyezkedett a forgács közt s hozzánk intézte kérdését: — Itt a füle mindnek? — Itt — mondtuk kórusban. — Nem hallom. Egyenkint! Hat gonosznak a hangját. — Itt, itt, itt..; (Folytatjuk.)