Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-13 / 110. szám

9 VASÁRNAP, JVTS. MÁJUS Tí. Varga Rudolf „ FAK ÉS FEJSZÉK (Nagyapám meséiből) tunk. Agrárértelmiség körében esett szó a folyóiratról: rövid szerkesztői pályafutásom alatt sokszor találkoztam már a folyóiratot olvasó emberekkel. de ilyen okos gyülekezettel nem. Tájékozottságuk, irodalmi, közéleti kérdésekben való otthonosságuk, és érdeklődésük példás lehetne bárhol, bármely értelmiségi rétegnek. Azt tapasztaltuk: olvassák folyóiratunkat. A másik esemény a Magyar írók Szövetségében zajlott le, a prózai szakosztály értékelte a Tiszatájat, tehát a szakmabeliek. igen pozitívan és segítő szándékkal: ott is arról győződtünk meg. hogy ismerik folyóiratunkat. Milyen olvasótáborra tartunk igényt? Olyanra, amelvlk az ország bármely részében a fönt váaolt célkitűzéseinkkel rokonszenvez. Nehéz lenne megmondani. hogy ez az olvasóréteg milyen műveltségű, társadalmi helyű, foglalkozási kategóriájú emberekből toborzódik. Kaptunk levelet hajómestertől, plébánostól akadémikustól és kisdiákoktól is. — Az utóbbi időben több magyar dráma Jelent meg a lap hasábjain. felfedező-értékkel. Ehhez gratulálunk. Ugyanakkor mintha apadna a széppróza, fölébe nő a korábban hiányzó Ura. vagyis sok a vers. kevés az elbeszélés, a novella. Kiváltképp a Tiszatáj prózaírót köre marad az olvasó adósa. » — A szerkesztős gyakorlatában nem egyenlő intenzitású egv-egy műfajjal való foglalkozás. Különösen áll ez az olyan esetekre, amikor egyik vagy másik műfaj bizonyos hullámvölgyben van. így állunk most a novellával F,z már egy-két éve érezhető volt, ezért is határoztuk el. hogy az 1973-as esztendőt a drámaközlésnek szenteljük. Pilinszky. Németh László és Tamási Áron után Sarkadl Imre torzóban maradt három remekét közöljük, majd két mai magyar drámát. A dráma ugyan nyilván színpadra való nehezen olvasható, de a folyóiratok történetét nézve, mindig is volt drámaközlés és mindig volt olvasója is. A líra bizonyos elúrhódása a folyóiratban, nem újság. A Tiszatáj lírai rovata mindig nagyon erős volt. (A 25 éves jubileumra írott miniszteri üdvözlet is ezt emelte ki.) Ennek nem csupán általános irodalmi okai vannak, hanem a legközvetlenebb munkatársi gárdának ebben a műfajban való erőssége is szerepet játszik. Hadd utaljak csak Veress Miklós József Attila-díjára, egy nagyszámú, nagyon tehetséges nemzedékből éppen ő. a legközvetlenebb Iirikus munkatársunk kapta, és joggal kapta ezt a díjat. Prózaíróink műveivel adósok vagyunk; bizonyára így van. Rájuk is vonatkozik, ami általában a mai magyar novellára. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy például Tóth Béla az utóbbi időkben a Tisza szociográfiájának munkálataiba fogott bek:, ezt a művét éppen most fejezi be. Mocsár Gábor munkásságának nagyobb részét egy nagy regény és számos szociográfiai munka kötötte le, s még Dér Endre is a novella helyett szociográfiai munkákba kezdett. meg történelmi regényt ír. De ezeknek ellenére is szeretnék utalni Tóth Béla néhány kitűnő novellájára az elmúlt időkből (a Lábujjhegyen sorozatra). Mocsár Gábor önéletrajzi tárgyú írásaira és Annus József egyéni hangú novelláira, melyek a műfaj jelenlétét igazolják a folyóiratban. A kérdés jogos. A drámasor megjelenésének idejét arra fogjuk fölhasználni, hogy a következő évre erős prózai sorozatot szerkesszünk. — Milyennek ítéli meg a jelengi kritikusi stábot? — A Tiszatájnak mindig erős kritikusi gárdája volt. Az egyetem, az újságírás természetesen biztosította ennek a műfajnak elevenségét, a folyóirat karakterét meghatározó voltát. S a folyóirat vonzotta is magához a teljes magyar kritikusi gárdából azokat, akik törekvésével harmonizáltak. Ma is így van. Talán néha több ls a kritikai anyag, mint kellene. A köztudatban általában csak a könyvkritikát tekintik kritikának. pedig e műfaj legigazabb változata az a tanulmánykritika, amely Irodalmi, kulturális Jelenségeket magyaráz, ezekben Igazítja el az olvasót, és befolyásolja a szellemi életet. A szerkesztési gyakorlatban az ilyen típusú könyvkritika, tanulmánykritika szerepe megnövekedett Erre jó munkatársi gárdánk van. A kritikai állásfoglalás megjelenése megnövelte ennek a munkának szerepét. Sok fiatal kritikus munkatársunk van. a velük való foglalkozás szinte nagyobb föladatot ró a szerkesztőségre, mint a szépírók. A folyóirat szerkesztésének a legfontosabb és a legtöbb vitára alkalmat adó pontja a kritikai rovat munkája. Ez természetes is, hiszen egy-egy mű. jelenség megítélése többféle lehet, s mi hangsúlyozom, természetesnek tartjuk, hogy a minősítésben, kritikai ítéletben különbözhetnek a vélemények. A fontos az, hogy a vita közös alapon folyjék, a marxizmus világnézeti azonosságán. a megközelítések különbözőek lehetnek. Nehezen tudjuk időben figyelemmel kísérni képzőművészeti és színházi eseményeinket. A folyóirat csak két hónappal az esemény után tud reflektálni egy jelenségre. Ezért is törekszünk öszszefoglaió írásokra, hosszabb kulturális eseménysor értékelésére. Ez nagyon fontos munka, mert ezeknek a kiállításoknak, színházi előadásoknak máshol (kivéve napilapjainkat) országos fórumokon roncs kritikai méltatása. H. L Dérrel kékre veri az ősz az ágakon a szilvát. Nemsokára kinyitja előttük fehér fogsorát a tél, s földre peregnek gémberedetten. Tonnányi köd lebeg a vizek felett. NincB teteje, nincs mennyezete. Ha beletéved egy-egy repdeső madár a sűrűbe, onnan soha többé ki nem száll. Gomolyog, örvénylik a köd. Eltéveszti benne Irányát az irány. A fodrozódó, fagyos víz tetején látni csak a lefelé úszó, szétfeszített, iszonyodó szárnyakat. Üsznak lefelé, amíg a halak s a patkányok szét nem rágják. Csak a picike madárcsontvázak úsznak, úsznak lefelé, Csak az iszonyodó, picike madórcsontvázak úsznak lefelé a folyón, s a kussoló, csupacsont, szőr kutyák ott szaladgálnak a parton. Ha valamelyik bokron megakad egy madártetem, mellső lábukkal piszkálják ki. Ha nagyon éhesek, be is úsznak érte. Szorítják nyáladzó pofájukban a repülés maradványát, a szárnyakat Rázzák hulló szőrükről dideregve a vizet Rázzák dideregve, tépett szőrükről, a permetező vizet, s az emberek két fejszecsapás közt bordájukba rúgnak kőkemény csizmájukkal. Viharlámpáról gyújtanak rá az emberek. Szippantanak egyetkettőt, aztán vágnak tovább a himbálódzó stégről a baltákkal, hogy szikrázik a víz minden csapásnál. Mór vizes az arcuk, a kabátjuk ujja is. Ha mególlnának egy percre, olyan keményre fagyna karjukon a pufajka, mint a szilvafa ága. Inog a deszkaalkotmány alattuk. Hamarjában van csak összeütve. Naponta újra kell építeniük, mert éjszaka elvinné a víz, amit nappal csináltak. Meg ha fent hagynák, hát jönnének lopni a fát máshonnan. Az pedig rosszabb, mint az ár. Így inkább szétszedik az emberek minden estére az imbolygó vázat. Dolgoznak egy órával tovább. Dolgoznak inkább egy órával tovább. Dolgoznak hajnaltól addig, amíg csak meg nem jön az ebéd. Hozza a gyerek vagy az asszony. Jobb ha a gyerek hozza. Akkor legalább nyugodtan meg lehet enni az ételt. Behúzódni a bódéba, leülni a tuskóra. Enni szótlanul. Főleg, ha fiatal az ember, mert akkor még nagyobb az étvágya, a kedve, a bánata is. Nem hiányzik hát a sírós szemű asszony, a sovány fiatalasszonyka hallgatása. Nem kell lótni a lúd bőrös, megkeményedett kk> bimbóját, ahogy keresztülüt az ingen. S akkor olyan, mintha hoszszú tövis nyomódott volna hirtelen valamelyik úszó rönkből az ember szivébe. Nem tudja azt se. csikorgassa a fogát, sírjon, vagy feldöntse a mázsós tuskót a bódéban, s egy csapással leüsse a vékony falakról a tetőt? Hát jobb, ha a gyerek hozza a falnivalót. Az legalább kint maradhat délután is, .ha mór nincs iskola. Hadd nézze a gyerek, hadd tanulja, hogyan dolgoznak az emberek. Amikor kijárja az iskolát, nem kell mutatni neki; mit hogyan? Kezébe veszi a fejszét, s már tud mindent. Kezébe veszi a fejszét, s már tud mindent. Vágja, húzza a fát. amíg meg nem hal, vagy meg nem szökik. Tudják ezt az Öregek. Így hét inkább a lóval vannak kezdetben a gyerekek. Akkor nem repedezik olyan hamar a körmük, nem jár mindig a csatangolóson az eszük. Mások a kisgyerekekre vigyáznak, mert otthon, a telepen csak a szopós gyerekek maradnak. Azokkal legkevesebb a baj. Amelyik már járni tud, az kijön ide magától. Eljátszogat a kutyákkal, vagy odébb, a sárban. Vagy a földeken mezgerelnek. Nyáron a borsóföld szélén fejtik körmükkel a pici szemeket, s öntik szájukba az édes borsót. Így nőnek fel Játszva, gyönyörűen. Néha bemennek a kovácshoz. Bámulják óraszám a tüzet. Vagy a tornácról nézik az esőt. Első csepptől az utolsóig. Vagy csak hallgatóznak, segítenek meszelésnél kiszedni az asszonyoknak falból a szögeket. Görényt, békát fognak, meg mindent. Az inaskák, ha találnak a szántáson rozsdás, világháborús töltényeket, kiszedik belőle a magot, meggyújtják a hüvelyben a puskaport, s úgy futnak surrogva, cikcakkban a vasak, mint megvakított patkányok. Közben felnevelkednek. Jönnek a folyóhoz dolgozni. A lányok meg bálokon elszédülnek a táncolásban. Korán férjhez mennek. Nászéjszakákon verdesnek a menyasszonyok, mint gombostűre szúrt hófehér pillangók. Aztán gyerekeket szülnek sikítva. Szeretik büdös leheletű uraikat. Néha szépek még; disznóöléseken. ha nekipirosodnak, búcsúban, ha felöltöznek, templomban, ha énekelnek. Aztán sárgulni kezdenek. Észreveszik az ablakban bebámuló fecskéket. Kitapogatják éjjelente a halált. Hallgatják csontjaik repedezését. Eltemetik korán haló férjeiket. Vőgül, pántlikával átkötött első hajukat és lábmosó tágiájukat melléjük teszik a koporsóba lányuk, vagy menyük. Megerőszakolja őket a halál. Megerőszakolja őket a haléi, úgy, mint ők az életet, a munkát. De már szürkül az idő. Esteledik nemsokára. Fáradtak a lovak is. Hasukon hemzsegnek " piócák. Majd' megszakadnak 4 húzásban. Riadt, okos szemük elhomályosul, nyihognak rettentően. ha meglátnak a vízen usznt egy hatalmasabb rönköt. A brigádvezető felírja a rendbe rakott fát. Az emberek már azt számolgatják. mit kapnak érte. Lassabbak már mozdulataik. Arra is ráérnek, elmenjenek vizelni a derékig érő gazba. Nem jön több rönk, tuskó a vízen. Abbahagyják odafönt a hegyen a favágók is. Este van. Szállani kezdenek a madarak lefelé az égből. Megjelenik odafönt a tenyérnyi kis holdacska. Olyan, mint egy szelet kenyérke. Megjön a csősz is, aki vigyázza éjjel a fát. A vízen egy varjúfészek úszik csak sötéten, pörögve, mint a szélkakas. mint elátkozott sziget. Indulnak az emberek, lovak haza. Gyalog, nekidőlve a szélnek. Beülnek a kocsmába, s isznak a poharak pálinkát. Esznek a szájak húst, sokat. Jó meleg van a falak közt, hiába fúj be a szél a kéményen. Megjönnek az asszonyok ls. Befújja őket is a szél. Az emberek vonogatják a vállukat, de nem mennek még haza. A lányokkal meg már nem lehet bírni. Valahonnan előkerül a tangóharmonika. Nyikorog, hörög, hullámzik. Táncolnak. Pereg fentről a málló vakolat. Felolvadnak a Jeges szemek. Megoldódnak a szótlan szájak. Kikerekednek lassan a nyúzott arcok. A suhancok elindulnak a szomszéd faluba udvarolni, hogy még hajnalra visszaérjenek. Az emberek ülnek odabent a füstben. Mindnek zsíros, izzadt a képe. Pereg a málló vakolat. A kocsmáros kaparva körmöli egy irkába a tartozásokat. Lesepri az asztalról a csontokat, földről a törött poharakat. Kirugdossa a szélbe a koszos kutyákat. Utána még egy kicsit piszkálódik magában, mintha bolhát keresne. Az emberek elindulnak haza. Hónuk alatt kétkilós bolti kenyér. Elvágódnak a csúszós fagyon. Szemük villog csak a sötétben. Hazatalálnak. Megismerik feleségeiket az ágyban combjuknak szorításából. Az asszonyokat, akik olyan forróságot éreznek, mintha jéghez értek volna. Utána még előveszik a harapófogót, felhúzzák vele a rossz vekkert. Arra gondolnak, hogy a másvilágon pihenni szeretnének. Kint csendben elkezd esni az eső. Az ablaküvegre fagy. A föld sülylyedni kezd, aztán duzzadni, mint a szivacs, s megfagy. Eggyel több jégpáncél lesz rajta. Az emberek alszanak, s reggel úgy húzzák magukra a kihűlt inget, nadrágot, mintha idegent öltöztetnének.