Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-13 / 110. szám

OLVASÓTÁBOR K. Pausitovszkij: CSÓRÓ dúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak minket. No, de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvólyukába, a ház alá. Innen pedig nem volt már kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval, és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fútt, mint valamely föld alatti szellem, fújt csak ránk szüntelen, lankadatlan dühhel, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három ... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a kazánház alatt, s mi mármár végére értünk a türelmünknek. Ekkor végre elhívtuk Ljorrykát, a község cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt bátorságáról és talpraesettségéről: rábíztuk: csalja ki valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvólyukon át a föld alá. A fúvásnak végeszakadt, szilaj ropogtatást hallottunk — a kandúr megragadta a hal fejét. Ráharapott, halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándékzsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján kibukkant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka felkapta Csórót a gallérjánál fogva, s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy, istenigazából. A kandúr lesunyta a szemét, fülét feszesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta, A rablások ellenére, bizony vézna volt, ez a tüzvörös, sárga foltos csavargó. Ruvim nézte, hosszasan nézegette, majd nemi töprengés után megkérdezte: — No éa—, most mi legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — Már gyerekkora óta ilyen a jelleme. Inkább adjatok neki egyszer ermi, rendesen. A macska várt, behunyt szenW mel. Megfogadtuk a tanácsot, bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacsoráltattuk: adtunk neki disznósült-pecsenyét, sügérkocsonyát, túrós lepényt és tejfölt. A macska több mint egy óra hosszat falatozott. Ügy jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, a küszöbre heveredett, pimasz tekintettel nézegetett bennünket és az alcsonyabban égő csillagokat. Megmosakodott, sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett. Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. Attól kezdve hozzánk szokott; együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt, már másnap reggel párat-' lanul nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve hozzájuk lopakodott, és éles csatakiáltással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten sopánkodtak, és leröppentek. Feldöntötték a tejesköcsögöt, és tollaikat hullajtva kiinaltak a kertből. Elöl, sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszú lábú kakas szedte a lábát, bizonyos Kaját nevezetű. A kandúr három lábon vetette magát utána, a negyedikkel meg püfölte Kaját hátát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre,' Meglátták a kandúrt, és máris kotkodácsolva, lökdösődve iszkoltak ... A kandúr pedig úgy járt-keit a házban és a kertben föl, s alá,' mintha ő volna a gazda, de legalábbis az ispán. Vagy az éj-í jeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Nem is hívjuk többé Csó-' rónak. Milicistának kereszteltük át Ruvimnak ugyan némi kételyei vannak: mi azonban egészen biztosra vesszük, hogy a milícia nem veszi zokon. (Fordította: Raáb Györgyi VASÁRNAP, 1973. MAJTTS tS. A tábor szóhoz sokféle képzettársítás kapcsolódik. Ha kimondjuk, hadra kelt seregek gomolyognak szemünk előtt, nyaraló úttörők szalonnasütésének illatát érezzük, de felrémlenek sötét képek is, hiszen évszázadunk legnyomasztóbb emlékei is a „tábor" szót viselték nevükben. Csak éppen ebben az összetételben új: olvasótábor. S ha első hallásra követni próbáljuk értelmét, sátrakat látunk, melyeket könyvekbe merült emberek ülnek körül, kimenekülve a zajló világból a természet nyugalmába, a csöndbe, ahol érzés és gondolat zavartalanul teremti újjá az írói szóba foglalt élményeket. Ám az olvasótábor mégsem egeszen ilyen sereglés. A Hazafias Népfront új kezdeménye valójában régi hagyományt elevenít fel: a népfőiskolákat, s a népi írók egykori együttléteit hajdani fiatalokkal — valamikor ezek a táborozások adtak módot érdeklődő, művelődő, útkereső emberek gondolatcseréjéhez. A mai olvasótáborok többféle céllal indulnak, szervezésük, módszereik a kísérlet jegyeit viseik, s bizonyára évekbe kerül, míg az 1972-ben Induló, 73-ban izmosodó, terjedő vállalkozás kiteljesedik, ledobva magáról a korai sokat markolásból eredő nyűgöket. A hajdani együttléteken az életet jól ismerő, a társadalom gondjait művekben ábrázoló, javakorú írók vitáztak olvasó, töprengő fiatalokkal. A mai táborokat jórészt fiatal írók vezetik, akik maguk is útkeresők — vezetettjeikkel együtt. A fiatal írók keze alól — kevés kivétellel — kiemelkedő mű még alig-alig került ki, s akiket vezetnek, azok még nem olvastak tőlük semmit, s maguk az írók is az egybegyűlteken keresztül ismerkednek az élet valóságával. A fiatalok viszont sokfélék. A néhány iskolában — tavaszi szünetben — szervezett olvasótáborok általában művelt, s művelődni vágyó, értelmiségi pályákra készülő gimnazistákat tömörítettek, akik örülnek, hogy végre van kivel vitatkozni az elolvasott könyvekről és kicserélni az öszszetorlódott gondolatokat, amelyek sokkal elevenebben foglalkoztatják őket, mintsem vélnénk. (Hogyan lesz az ember alkoholista? Miért olyan sok az öngyilkos? Miért olyan gyakori a válás? —• kérdezték a szobi gimnazisták, amikor az általuk kiválasztott témák kerültek a tervbe.) Am a tavaszi táborozásnak más célja is van: a művelődés felé elindítani azokat a dolgozó fiatalokat is, akik eddig nem voltak lelkes barátai a könyvnek, érdeklődést, tudásvágyat kelteni a tovább nem tanulókban. S ez a nehezebb feladat, legalábbis lassúbb sikert ígérő. Azt hihetnénk — hiszen a táborozás önkéntes —, hogy aki idejött, abban már „mozog" valami, azt már belső szomjúság űzi a sejtett, de meg nem talált források felé. Ez nincs mindig így. A fiatalok eseményre, társaságra vágynak, s jönnek; alaptudásuk hiánya, félénkség vagy a beszédkészség csiszolatlansága miatt azonban megszólalni nemigen mernek, s kétséges, hogy a hallottak valóban művelődésre késztetik-e őket, ha maga az olvasás is fáradságos számukra. Mert az általános iskola után tovább nem tanuló fiataloknál megdöbbentő gyorsasággal tűnik el a tanultak hatása, ha eddig nem szoktak rá a könyvre, azután már egyre nehezebben fognak. (Az egykori autodidakták lassan kivesznek, mert akiben érdeklődés él, az ma már tovább tanul.) Szélsőséges példákat hasonlítottam össze: az értelmiségi pályákra készülő gimnazisták „válogatott csapatát", s az általános iskola után munkába lépett falusi fiatalokat, bár az olvasótáborok szélesedő mozgalma más rétegekre ls kiterjed. Bizonyos idő és tapasztalat kell hozzá, hogy a hatásokat, eredményeket áttekinthessük, lemérjük, s azután bontakoznak majd ki a körvonalak: merre tovább; hol, mivel, mire lehet jutni? Az mindenesetre máris bebizonyosodott, hogy az olvasótábor hasznos és jó: elmélyíti a fiatalok gondolkodását, csiszolja kifejezőkészségüket, helyes irányba tereli érdeklődésüket, közösségi élményeket, tapasztalatokat ad. De hogy az egyáltalán nem olvasó fiatalok számára milyen formában és módszerrel lehetne közelebb hozni az értékes irodalmat, azt még nem tudjuk. És hogy egyáltalán mindenkit olvasó emberré lehet-e nevelni? Hogy nem ésszerűbb-e az ún. „közvélemény formálók" kibontakoztatása minden közösségben, akik a „többiek helyett olvasva" élőszóval tájékoztatják a betűktől idegenkedőket? Sok vita és kísérlet folyik még majd erről, ne vágjunk eléjük. BOZÖKY ÉVA V

alósággal kétségbeestünk. Sehogy se tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült fölfedeznie. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára —, hogy a macskának tépett fülei vannak, és hosszú farkából is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt ez a macska, aki lelkiismeretének utolsó maradékát is elvesztette már — a csavargó gazember! Ezért, no meg különösen a villogó szeme miatt Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. A konzervdobozban tartott gilisztákat is kikaparta, és felfalták a tyúkok. S mikorra elérkezett a tetemrehívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük ténferegtünk átkozódva — no, de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is beletellett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átviharzott a veteményesen, foga közt egy sügéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe és felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz körvér sügér volt benne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas hurkát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és az éppen Ruvim fejebúbjára esett. A macska fentről vadul méregetett bennünket és fenyegetően berzenkedett. De mivel nem voít számára menekvés, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fúvással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant, mint egy gumilabda, és hajrá! — a ház felé iramodott! A házikóban horgászszerszámok, körték, almák, száraz levelek hevertek szerte-széjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul sok patak meg tavacska mellett lebzseltünk. Halásztunk, tábortüzet gyújtottunk a partmenti csalitosban. Hogy a nagy tóhoz érjünk, apro ösvényt kellett kitaposnunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak, sárga virágporral szórták be vállunkat. Estefelé értünk haza: fáradtan, napégetten, vadrózsáktól öszszeszurkálva cipeltük haza az ezüst színű halak csomóit, és minden alkalommal a rőt kan-