Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-20 / 116. szám

•ASARNAP, 1973. MÁJUS 30. Sólyom László TEHETSÉG i Papp Zoltán MORBID Ott állt a parkírozó autók körött, egy mustárszínű sportkocsinak dőlve. Férfiszemem megakadt, sőt — mit tagadjam — meg is pihent rajta. De csak éppen hogy, mert ahogy pillái alól eszrevett, rám nyitotta a nagy, sárga tekintetét és elmosolyodott. Zavartan körülnézek, hátha nem engem illet ez a villanás, amely gúnyos, vagy kacér, Vagy... — Csókolom — villogtatja rám ékkor egészséges fogsorát. Nem tetszik megismerni? — Született Kozár Magda — dalolja — ÉdesBpámmal tetszett együtt járni. — — Affektálva teszi hozzá- — Suliba. Emlékezetemben lepereg a felm. I * Tavaly ilyenkor fölkeresett Kosár Pál, bizonyos bolt vezetője, akivel négy elemit és négy gimnáziumot együtt „nyomtam le". Magával hozta kislányát, akivel kölcsönösen kezicsókolomot köszöntünk egymásnak. Néhány sablonos mondat után „őszintén szólva" kibökte, hogy „magyarán mondva" protekcióért jött hozeám. Próbáltam egyből szabadkozni, de ő hunyorítva legyintett. Sóhajtva megadtam magam, hagytam, hadd mondja. Rátért a lényegre. — Tudom, neked egy szavadba kerül, és ez a szegény gyerek bent van az egyetemen! A szegény gyerek, az atyai érvelést alátámasztandó, egyidejűleg a tükör előtt gyakorolt szende mosollyal bűvölt, szemhéja alól. — Hát kérlek, ez nem egészen úgy van, ugyanis... — kezdem & magyarázkodást, majd fordítok a szövegemen, és megkérdezem: — Melyik egyetemre akar jelentkezni? (Így könnyebb lesz megértetnem velük, mért épp oda nincs protekcióm.) — Azt teljesen rád bízzuk — dobja oldalt a fejét nagy szerényen Kozór Pál. — Nem értem — tatom tH a Számat — Tetszik tudni — szólal meg most hangosan is a „szegény kislány" —, bennem még nem alakult ki pontosan, vagyis... — Vagyis — veszi át a magyarázkodást az apja. — Ma az érettségi, az 6emmi. Az ma annyi, mint a mi időnkben a négy elemi. — Avval legföljebb beállhatok apuékhoz a pult mögé, vagy leülhetek egy íróasztalhoz penészedni bagóért — jön meg a kislány hangja. — Bocsánat, de valami elképzelése csak van! — Szóval — szól Kozár Pál őszinte szóval — a matematika nem a legerősebb oldala, a vért nem bírja, a nyelvekhez ninc6 kimondott érzéke, de egyébként rendkívül tehetséges, és... és — mint mondtam — nekünk mindegy. Ahova neked jobb a kapcsolatod. Magda tud alkalmazkodni. — Az nagyon fontos, de előbb le kell érettségiznie. Az érettségi eredménye az első lépés, a felvételi vizsga sikere a második ... — Értem — bólint sokatmondóan volt osztálytársam, és föláll. — Pedig nagyon bíztam benned. — Nézd, Pali, döntse el a kislányod, hogy hova akar menni. Jelentkezzen, tegye le a fölvételit, és majd annal? az eredményétől függően meglátjuk, mit csinálhatunk. — „Meglátjuk!". „Mit csinálhatunk?"! — Csalódottan csóválja a fejét Kozár Pál. — Akár egy hivatalban lennénk. Az előszobában értem utol őket. Szerencsére zárva volt az ajtó. Amíg illesztgettem, forgattam a kulcsot, megpróbáltam menteni a felújult barátságot. — Az ilyen szép kislány legrosszabb esetben férjhez megy. — Okos ötlet — nevetett rám a kislány nem egészen kislártyosan, inkább hárpiához illő vicsorgással —, méltó egy újságíróhoz. — Aztán kihúzta magát, és rám fújt nagy önérzettel: — Majd férjhez megyek, ha akad olyan, akit szeretek. Most Itt állunk szemben egymással. — Én vártam, hogy jelentkezzen! — Apu azt mondta, ha valaki nem exponálja magát igazén az emberért, akkor úgyis hiába. — Meg sem próbált jelentkezni? — Nem. Még érettségi előtt megkérte a kezem Pubi. — A szálló felé bök az állával. Tetszik ismerni? — Fontos, hogy szeressék egymást. — Hát igen. i. — helyesel született Kozár Magda. — Én nagyon szeretem öt — és vallomását aláhúzva, őszinte érzéssel simogatja a kocsit. E

zekben a pillanatokban M. E. negyvenhat éves értelmiségi, éppen randevúra igyekezett. Csütörtök volt, háromnegyed hét múlt öt perccel, úgyhogy mindössze tíz perce maradt az odaérkezéshez. Lépteit meggyorsítva, a levegőt kissé kapkodva szedve tört utat magának a villamosmegálló felé az esti csúcsforgalomban. Miközben jobbra-balra pillantgatott, nem találkozik-e véletlenül ismerőssel? Mert — magunk közt legyen mondva — attól tartott, az illető esetleg netán észlelné rajta az éppen kifejlődőben levő bűnt. Ebből is látható, hogy M. E. távolról sem volt még profinak nevezhető. Csupán ezekben a napokban jutott el arra a pontra, ahol a kiérdemesült férjek a jellemre nehezedő túlontúl nagy teher, olykor más külső, ám igen kézzelfogható és kényszerítő körülmények hatására rendszerint át szoktak lendülni a szükségszerűségből/a szabadság birodalmába. Hogyan « kezdődött? 1. Természetesen egészen vetetlenül. A lányt valamikori évfolyamtársnője küldte hozzá, valami apró, de számára nem jelentéktelen szívességet kérve szépiára. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy ott ül vele szemben a fotelben és fecserésznek, egyelőre még a közös ismerősről, majd nem sokkal később már néhány egymást szondázó kérdést is föltéve. A lány főiskolás volt, húszéves, és amennyire első pillantásra fölmérhette és megállapíthatta: szabályos alakú, sőt jól öltözött. Még csak a második év záróvizsgájára készülődött, de már elhatározta, hogy a morbid irodalomról fog majd szakdolgozatot írni — amint ezt rögvest közölte is a kissé meglepődött M. E.-vel. aki néhány másodperc erejéig eltöprengett a morbid kifejezés fogalmi és egyéb vonzatain. És eközben pillantása — még egészen gyanútlanul, sőt ártatlanul — a lány jól behatárolható formáira tévedt. 2. Ha őszinték akarunk lenni, elmondhatjuk, M. E. nem volt rossz férj. Sőt inkább a jó férjek osztályába lehetett volna sorolni — #ha persze számon tartanának valahol is egy efféle kategorizálást. Nem ivott, nem cigarettázott. És ezen túlmenően sem voltak káros szenvedélyei. Fizetését pontosan hazaadta, ö maga is otthon volt mindig idejében. A más nők iránti érdeklődés pedig kifejezetten hiányzott belőle. Hitvesével évfolyamtársként Ismerkedtek meg és kötöttek házasságot még jóval a diploma megszerzése előtt. Aki csak valamit konyított a formális logikához, még az is pontosan előre megrajzolhatta volna már ezekben a napokban azt a pályát, amit a házaspár az elkövetkezendőkben be fog majd futni. S ha megpróbálkozik ezzel a prognózissal, nem is téved, hiszen minden úgy volt, ahogy az a szokás szerint normális emberekkel történni szokott. Gyerekük ugyan nem született, de azért jól megvoltak egymással. M. E. időközben kissé meg"fjocakosodott, haja megritkult és fogsorát is meg kellett foldozni néhány vipladarabkával. De hát az vesse rá az első követ, aki negyvenhat éves korára megmaradt amorózónak, és nem ugyanígy járt. Neje kevesebbet változott az elmúlt huszonöt esztendő során. Igaz, a fiatalság hamva lekopott róla, így még nyilvánvalóbbá vált, ami ugyan addig sem volt titok: hiányzott belőle a szépség adománya. És egy kicsit meg is csontosodott, mozdulatai szögletesekké váltak. De nem hízott el. Adott magára. Sőt olykor a maga szerény módján némi eleganciával öltözködött. A negyedszázados megszokás oly nagy volt, hogy még az egyre észrevehetőbben kibontakozó sznobságát is meg lehetett neki bocsátani. M. E.-né ugyanis az irodalomért rajongott. Szívvellélekkel át tudta magát adni a műélvezetnek, mint egy megkésett. kékharisnya, utolsó mohikánként a negyvenes évek végének avantgard nemzedékéből. Különben jól főzött, gondját viselte férjének. Csütörtökön irodalmi felolvasó estre járt, amit az értelmiségi klubban tartottak. M. E. ilyenkor eliszogatott-hörpölgetett egy feketét az ismert cukrászda teraszán. — Kimenőnapom van — mondta enyhe öngúnnyal. ha ismerős sodródott oda asztalához. 3. A lány észrevette a pillantást. És kezdett visszabámulni rá. Fesztelenül, könnyedén, szinte mellékesen. De azért éppen elég beszédesen ahhoz, hogy M. E., aki a szenvedélyek híjával sem számított azért buta embernek, érthetett belőle. Ott ült vele szemben, alig kéztávolságnyira. Láthatta fiatal arcát, hibátlan fogsorát. Formáit, amelyeket csak tovább domborított a testére simuló pulóver. Látta keresztbe vetett lábát, karcsú bokáját, kerekded térdeit, nyúlánk combját, amelyből elég sokat megmutatott az árulékony miniszoknya. És mindez szinte egyik pillanatról a másikra elkezdett rá hatni. Előbb megszédült, aztán amikor néhány másodperc múlva magához tért e rátört révületből, úgy érezte, mintha egy vészcsengő szólalt volna meg benne. Sőt. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy föltámadjon ben no a vágy. Némi filozófiai háttérrel és körítéssel persze. M. E. ugyanis hihetetlenül rövid idő alatt elvégezte a helyzetelemzést. Számot vetett azzal — a fölismerés villámfényénél szemlélve a hirtelen érthetővé vált folyamatokat —, mit mulasztott el eddig, huszonöt hoszszú esztendő alatt. Majd latolgatta, mennyi ideje is van még hátra? Nem bízott a hosszú életben. De azért úgy saccolta, hogy a hatvan évet megéri. Gyors fejszámolás: ötvennél kezdődik az öregedés. Tehát négy éve van hátra. Egzakt mérleg volt. Hatására nagy sebességgel kezdett átrendeződni benne minden. S miközben pillantásuk olykorolykor egymásba kapcsolódott. M. E.-ben olvadni kezdett a házastársi hűség, mint melegben a csokoládéfigura. Majd végül egészen elolvadt. Különös, soha nem tapasztalt erök kerítették hatalmába. Fölállt, megfogta a kezét és magéhoz húzta a lányt, aki engedelmesen hozzásimult. Csókolóztak. Nem is tudni, meddig. A randevút is megbeszélték és a lány ezekben a percekben mér valahol az utcán hordozhatta húszéves fiatalságát, amikor M. E.-t arcon legyintette a félelem: aközben valaki be is nyithatott volna a szobába ... 4. Elindulak a városszél felé. Szép májusi este volt, az alkony előtti percek árnyékos világossága. A lány újra kedvenc témájára, a morbid irodalomru tért rá. S miközben fecsegett, M E. azon fohászkodott, bárcsak ne akadnának össze ezeken a látszólag kihalt utcákon senki ismerőssel — lévén (ebből is látható), hogy a konvenciók görcsei még távolról sem oldódtak föl benne. S habár e percekben részben már hátat fordított a házastársi hűségnek, a látszathoz — talán éppen ezért — még igen erősen ragaszkodott. Szerencsére amilyen sokáig tartott a nappal, olyan gyorsan kezdett el alkonyodni. Kis. keskeny utcákon mentek, amelyeket még homályosabbá tettek a járda fölé hajló falombok. Lassan, sétálósan, egy ritmusra lépdeltek. M. E. meg — amikor a morbid irodalomról szóló témának időlegesen befellegzett — eltűnődött rajta, hogy a randevú első pillanatában harsány „szlá"-val köszöntötte a lány. ő meg akaratlanul is visszasziázott neki. Mint egy diák — gondolta. (Folytatás a 8. oldalon.) A régi városháza Brassóban Brassói látkép Kedvelt kirándnlóhcly, a Fojana