Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-20 / 116. szám

io VASÁRNAP, 1973. MÁJUS 20. KALAUZ A SZÉFHEZ Henri Barbasse GOROMBA SZAVAK Száz CSZIMIdSvei ezelőtt, 1873. május t7-én született Henri Barbusse, a francia irodalom kiemelkedő alakja. Tagja volt a Francia Kommunista Pártnak, írói munkásságában szenvedélyesen harcolt a békés világért és a humánum eszméiért. Születési évfordulóján a tűz című regényének egy részletét közöljük. Barque meglátja, amint írok. Négykézláb kúszik felém a szalmán keresztül, értelmes arca rámmered, vörös Bajazzo hajtincse valóságos felkiáltójel, apró, élénk szem fölött ráncok rajzolódnak és simulnak ki, mint hangsúlyjelek a nyomtatott betűn. Szája ideoda mozog, mert egy tábla csokoládét ropogtat és majszol; markában ott van belőle egy nedves darab. Tele szájjal hadar, és közben egy cukrászda illatát fújja az orrom alá. — Mondd csak, hiszen te fró vagy: ugye majd később írsz a katonákról, s akkor rólunk is mesélsz? — Persze, öregem, rólad is, meg a többi cimboráról, meg arról, hogyan éltünk itt. — Mondd hát csak meg _ Fejével a papír felé bök, amelyre éppen jegyzeteket vetettem. Ceruzám megáll a levegőben, s én őt figyelem, hallgatom. Valamit kérdezni akar tőlem. — Mondd hát. ha nem veszed ezt tolakodásnak... Szeretnék tőled valamit kérdezni, mégpedig ezt: mikor a pofákat beszélteted a könyvedben, akkor úgy beszélnek-e, mint a valóságban, vagy pedig átformálod finom nyelvre? A goromba szavak miatt kérdezem, mert itt olyanokkal élünk. Mert hiszen bármily jó pajtások vagyunk, s ha nem is mászunk egymás képire — mégis, ha két baka kinyitja a száját, egy perc se telik bele, és máris olyanokat mondogatnak, hogy az bizony nemigen tűr nyomdafestéket. Hát hogy vagyunk ezzel? Ha nem élsz ilyen szavakkal, akkor az arckép nem fog hasonlítani az eredetihez: olyan ez, mintha le akarnád pingálni őket, de kihagynád azt a színt, amelyik mindenhol a legrikítóbb. Es mégis, ilyesmit nem szokás leírni! — Bízd csak rám, öregem, használok én majd goromba szavakat, is, ahol kell, mert ezt kívánja az igazság. — De ha ezt csinálod, nem gondolsz arra, hogy a te körödhöz tartozó ipsék fütyülnek majd az igazságra, és azt mondják csak, hogy disznó vagy? — Lehet — de én mégis megteszem, és nem törődöm ezekkel az ipsékkeL — Akarod tudni a véleményemet? Én a könyvek közt nem ismerem ugyan ki magam: de ez bátor dolog lenne, mert ilyesmit nem szokás leírni, s nagyon szép lenne, ha meg mernéd tenni; de az utolsó pillanatban mégis nehezedre fog esni, mert te túlságosan jól nevelt vagy ... Ez éppen az egyik hibád, amit mindjárt észrevettem, mióta csak ismerlek. Ez az egyik, a másik meg az a ronda szokásod, amikor pálinkát osztanak ki: mivel azt hiszed, hogy ártalmas, ahelyett, hogy a porciódat odaadnád egyik pajtásodnak, inkább a fejedre öntöd tetűt kergetni. Vajdahunyad vára itmmmt • Mihail VHeazuI lovasszobra Gyulafehérváron A régi palánkvár Homorúdon (Folytatás a 7. oldalról.) Mint egy srác. Mintha nem lenne köztünk — mennyi is? — huszonhat év különbség. De már ott is voltad, kint, a város szélén. Erről a házakat a dús lombú fák eltakarták előlük. Amarról meg a körtöltés lankádzott, hátán selymes fűpázsitot hullámoztatva. Megálltak. — Nos? — fordult vele szembe a lány, miközben pillantása egybekapcsolódott az övével. Május vége volt. A levegőben virágillat úszott. Tavasszal volt tele minden. A fák, a fű, a fölöttük nyújtózkodó csillagos ég legapróbb porcikája is. — Nos? — ismétlődött meg a kérdés. M. E. megcsókolta. Üde, jó szagú volt a lány szája. Míg ő a hosszan tartó csók alatt kissé nehezen lélegzett, mintha légszomj gyötörné. Mereven szorította magához, úgyannyira, hogy a keze is belezsibbadt. A lány még jobban hozzábújt volna. De ebben némiképp megakadályozta M. E. szelíden, ám elég masszívul domborodo pocakja, amely enyhe távolságtartásra kényszerítette őket. Sokáig maradtak így. Egészen addig, amíg a férfi azt nem érezte, hogy ez a fiatal, karcsú test mintegy elerőtlenedve kezd kicsúszni a kezéből. A lány szemmel láthatólag teljesen elengedte magát. Szép lábal megrogy gyantak, karját is maga mellé ejtette, és szinte ólomsúlyúvá nehezedve húzni kezdte M. E.-t te a lankás pázsit felé. A férfi megrettent. Két kezével görcsösen próbálta talpra állítani a mind jobban elaléló lányt, egyben igyekezve visszanyerni önnön egyensúlyát is. Pillantása meg hol ruhájának világosszürke színére, hol a méregzöld pázsitra tévedt. Majd egy ideig ide-oda cikázott, miközben fontos, értékes másodpercek enyésztek el a hiábavalóság oltárán. Már úgy látszott, hogy a lány diadalmaskodik, amikor M. E. utolsó erőtartalékait összpontosítva, egyetlen kétségbeesett mozdulattal felrántotta és talpra állította. Mindketten lihegtek, mintha végletesen kimerültek volna. Aztán a lány jelentőségteljesen csak ennyit mondott, kissé elnyújtott hanghordozással: — Jaaaaa... Kezével végigsimította több helyt ráncot vetett ruháját, megigazította haját néhány ügyes, gyors mozdulattal, és mintha mi sem történt volna, ismét a morbid irodalomról kezdett beszélni, ott véve föl újra ,a fonalat, ahol a jó elébb elejtették. És lassú, nyugodt léptekkel elindult viszsza, a belváros felé. M. E. néhány méteren át mögötte baktatott, majd fölzárkózott. 5. Neje tízkor ért haza. M. E. ekkor már rég ágyban feküdt és Proust Elveszett idők-jét lapozgatta. — Ez egy ócska morbid könyv — ez volt az első szava. — Miért nem olvasol inkább valami modernebbet. Fitzgeraldot, Styront, Webbet, de legalább Hemingway t? — Milyen? — ejtette ki a könyvet kezéből. — Mit mondtál? — nézett rá megdöbbenve. — Morbid — mondta tagoltan az asszony. Majd szótagolva elismételte: — Mor-bid... Mi az, tán nem tudod, hogy mit jelent?.-.. Gyors, rutinos, kiszámított mozdulatokkal vetkőzött, gondosan összehajtogatva, egymásra rakva minden holmiját. — De igen — motyogta M. E. — Hát persze, tudom... Csak valahogy... Eközben nézte a jól ismert, sok ezerszer látott formákat, mozdulatokat. — Milyen volt a felolvasás? — kérdezte később. — Tűrhető — bújt bele a hálóingébe a nej. — Nem gondolod, hogy egyszer már neked is illenék eljönni? Mindig csak abban a vacak cukrászdában ücsörögsz ilyenkor. — Jövő héten majd elmegyek — mondta megadóan M., és öszszecsukta a Proust-kötetet. — Jó — fordult oldalára az asszony, miközben magára húzta a paplant. M. eloltotta a villanyt. Hallgatta a lassú, nyugodt, egyenletes szuszogást, és mereven bámult maga elé a semmibe. Egy kicsit keserűn, egy kicsit rezignáltán, egy kicsit beleegyezőn. Mintha máma töltötte volna be az ötvenet. Mit szépítsem, a sajtó is ludas annak az ábrándnak kialakításában, hogy a művelődési ház, a könyvtárhelyiség, a klub szinte egymagában megoldja egy-egy terület művelődési gondjait. Életem fiatalabb és hiedelmekkel könnyen sodródó szakaszában magam is így vélekedtem. Ma már túl vagyok azon, hogy lényegében építkezési, közlekedési, anyagi kérdések sikeres megoldásán múló folyamatnak tartsam az eredményes önművelést. Egy példa arra, hogy milyen tapasztalatok késztettek korábbi nézetem módosítására. Megkérdeztem egy bérház húsz felnőtt lakóját, hányszor voltak az elmúlt öt évben az otthonukkal éppen szemközt álló színházban? A húsz megkérdezett (háromnak egyetemi diplomája, nyolcnak érettségije van) közül egy volt, aki minden új darabot megnézett, négy — emlékezete szerint — évente legalább egyszer elment a lakásától karnyújtásnyira levő színházba, hat lakó egyszer-kétszer, kilenc viszont még soha nem látta belülről a szóban forgó színházat. (Az adatgyűjtés végén véletlenül tudtam meg, hogy a minden darabot megtekintő fiatal diplomás a színház egyik tagjának közeli rokona, s így alighanem ingyen jegyet kap.) Aznap, amikor mindez tudomásomra jutott, beszámolót olvastam arról, hogy az abonyi tanyavilág lakói közül mintegy 250-en váltottak bérletet a szolnoki színház bemutatóira! Mit bizonyít e két tény? Hogy akár közel van az emberhez a színház, akár távol, egyre megy ? ... Ezt semmiképpen sem bizonyítja. Csak sejtet valami olyasfélét: a tanyavilágban van valaki, aki szívügyének tekinti, hogy a parasztok élő színházat lássanak, a bérházban pedig jószerivel a kutya sem törődött az emberek művelődésével, szórakozásával. Aki olvasott néhány olyan önéletírást, melyben jelentős alkotók adnak szamot pályájukról, emlékezetéből számos példát tud összegereblyézni arra, hogy a könyvek szerzői kinek a befolyására váltak zenekedvelőkké, kik nyitották rá szemüket a képzőművészetek kínálta szépségekre, kik igazították el őket, hogy a könyvek áradatában melyekre áldozzanak pénzükből és figyelmükből. Az esetek jelentős részében ezek az „eligazítók" nem könyvtárosok, hivatásos művészettörténészek, vagy éppen pedagógusok vol tak. Egyszerűen olyan személyes ismerősök, akik önnön életükben fölismerték a művelődési lehetőségek kihasználásának fontosságát, és emberi kötelességüknek tartották, hogy ezekre környezetük figyelmét is fölhívják. A kulturális „szájpropagandának" ezt a formáját azért is fontosnak tartom, mert a pallérozódásra legjobban rászoruló rétegek vajmi kevés eligazítást kapnak a folyóiratokban és a vezető újsáságokban megjelent műbirálatokból. Ezek jó része ugyanis — tisztelet a kevés kivételnek — még a diplomások zöme számára is .magas". Az a fajta kulturális tevékenység, melynek áldását ifjú korunkban oly sokan élveztük: hogy az olvasottabb, a fejlettebb ízlésű, a világnézeti határozottságig eljutott idősebb a fiatalabb kezébe nyom egy könyvet, „olvasd el, és majd beszélünk róla" — kezd kimenni a divatból. Az a tény, hogy az elmúlt 25 évben 450 ezren végezték el a dolgozók általános iskoláit; hogy 200 ezren végeztek ugyanilyen keretek között középiskolát; hogy csupán a művelődési otthonok ismeretterjesztő és nyelvtanfolyamain 1970-ben több mint százezren vettek részt, azt a gondolatot keltheti, hogy az önművelés sugalmazói napjainkban már csak a hivatalos keretek. Azok is. De mellettük nagy-nagy szükség van minden művelt ember önkéntes segitsegére. Egyik neves színművészünk elmondta nekem, hogy kisdiák korában a labdarúgáson kívül egyéb nem érdekelte. Az otthoni pofonok, a tanári Szidalmak sem tudták az „elégséges" tanulók közé emelni. Aztán egy alkalommal egy újságárus aradó örömmel és színes részletességgel beszélt neki az Üri muri előadásáról. Az újságárus rábeszélése késztette, hogy megnézze az előadást, melynek első szünetében már egész lényét elöntötte a sóvárgás: ó, ha egyszer ő is színpadra kerülhetne. Attól a naptól ez a cél lebegett előtte; ezert kezdett komolyan tanulni; ezért készült tudatosan a napra, amikor a főiskola felvételi bizottsága elé kerülhet... Balzac mondatta egyik regényalakjával: „Senki sem juthat eí személyes kalauz nélkül a tiszta gondolat, az igaz szépség, a művészet kínálta szellemi gazdaság tartományaiba." A fogalmazás kissé régies, a tartalmat viszont a múló emberöltők sem cáfolták meg. BAJOR NAGY ERNŐ