Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-20 / 116. szám

TAVASZ TESTVÉRKÖLTŐK A szovjet költők nagy családjában számunkra különleges helyük van a Szovjetunióban élő finnugor testvérnépek poétáinak. Veress Miklós fordításában egy osztyák. egy zűrjén es egy mordvin költő verse szólal meg lapunkban. A 39 éves Prokoplj Szaltikové, aki a ma_ huszonegyezer lelekszamu osztyák nemzetiség életének megváltozását festi északi hangulatú versében; a 41 eves Gennagyíj Juskové. aki a Komi ASZSZK majd félmilliós népének poétája, a hátország hősiesseget; az 50 éves Alekszandr Maikiné pedig — mordvin költő, az egy és negyedmillió lakossagu Mordvin ASZSZK-ban el — az emlékezetté szelídült háborút, s a békéből sarjadzó reményt. A. Maikin _ » Fénymadarak Aprócska még fiam. Szobánkban le s fel cicáját kergeti, tarkához papírt kötve bátran, s ha padlónk nappal lesz teli, mely szőnyegét teríti széjjel, a fények tündér madarát kapdossa vágyva kis kezével. Ha távol vagy, csak sok barát hallgatja, hogy őt réges-régen nem láttad — egy hónapja már —. de — Nézzétek! Ezen a képen... — s vigyázva kézről-kézre jár tárcába rejtett büszkeséged: kötegnyi fotográfia, s biztat, ki asztalodhoz téved: egészen az apja fia. Majd hazatérsz, s csak nézve néznéd, hogy rögvest nyakadban terem, kunyerál csókot, csokoládét — de már ott ül a térdeden, Sercegeti borostás állad. Válladra hajló csöppnyi fej és szó, amely csak árad, árad ... S te hallgatsz, mert emlékezel: mely messze vitt, a háborúra. Mikor egy világrészen át űzted füstbe, halálba bújva, a lassan foszló éjszakát, hogy hajnal jöjjön valahára, és bontsa zászló selymeként Budapestre és Csangcsunára a békét, ezt a drága fényt. Bizonyság legyen az anyáknak: nem gyűl vihar már odafönn, s nem zokognak gyereknyi árnyak a ház nélküli küszöbön, de színes képeket bóklászva, rajzol a gyerek nagy halat, s csügg anyja ajkán: magyarázza a fölcsobbanó szavakat. Aprócska még fiam. De végre hiszem: háborút sose lát, s lecsalja gyermektenyerére a fények tündér madarát. P. Szaltikov Szánkaraván Tűz gyúlt messze-messze, halvány az ég alja. Visz oda cári út, szánsor csörög rajta. Fagyos észak hava csikorog alattok, fölöttük északi szél ostora pattog. Vonul a karaván födve olyan csenddel, hogy belegörnyed a szarvas és az ember: lenn a szem tévelyeg égbolt-pusztaságban. fönn a hold bujdosik felhők bokrosában. Vánszorog a szánsor, húzzák csüggedt rének — ám a vezérszánon fölcsendül az ének. Vén ajkakon dal kél, bölcsességet rejtő, dal suhog, mint pányva, szíved rabul ejti. Emel fejet büszkén a dal hallatára, * s tűz napot a szarvas ágas agancsára. Hallgatag vidékről szól a vén meséje, hálóhosszú télről száll dalos regéje: észak jegét törő büszke férfiakról, a nappal ébredő nap-szép asszonyokról, hogy a szán fürgébb lesz új utakra térve, hogy kietlen észak (erem tavaszt végre ... Ajtók nyíltak s ablakok, ha falvakba értek, nyíltak szemek és szivek — hazaért az ének. G. Juskov Anyám Alig lettem dacos gyerekember, anyám egyszer iszonyúan elvert, Most is érzem mindenik ütését. Háború volt akkor. Nyári hőség. Szurony-füvek égtek s tűz-virágok. Kamasz-szemünk a patakra vágyott — suhogták, hogy nem szabad megállni, markunkban apáink nagy kaszái. Ám ebédidőben félreléptünk, sugaras víz lett a menedékünk. Múlt a perc és kevés volt az óra, s ocsudtunk csak félelmetes szóra. Jött az anyám, otthagyva a földet, ahol most is hajnal óta görnyedt. Más fiára nem is pazarolt szót: Megölöm — csak rám — ezt az utolsót..! ökleitől zuhogott a hátam, s földre hullva új ütésre vártam. De míg fekszem, arcom földbe ásva, hull csak, hull rám — anyám zokogása. Mintha patak hűvös vize lenne, sebes hélam mosta minden könnye. Anyámnak, mert rossz évek taposták, nem mondtam szót, fájót, sem gorombát. Nekem adta mindig — nagyra nőjek — utolsó darabját kenyerének* rossz nadrágom éjjel toldozgatta — erre emlékszem, nem a szitokra. S hogy még ma is érzem az ütését? Háború volt. Iszonyat és éhség. A betonlyukakbol kuereglettek az emberek. Szétvetett lábakkal, kiskabátban, zsebre dugott kézzel ácsorogtak a kopasz hordalékon és beszegte őket a járdacsík; gépkocsik halálos gázt okádtak rájuk, közelből sok tonnás kalapács zuhogott, kicsit minden mozgott ettől, megrendítően. A fákat nézték. tgy, kint, valahogy mégis más. Bár hűvös van, érezni a tavasz jöttét. Mindegy, essen a hó, csak kimegy a tél a fenébe, megtette a magaét jól-rosszul. Menjen. A bezártak már nem bezártak. Még ha egész nap dübörgő csarnokokban dolgoznak, vagy kilométernyire a föld alatt, lámpánál réselik a szenet, vagy dugig tömött, irodákban írdogálnak, fejtörő számokkal kínlódva, azért ki lehet már nézni az ablakon, és tudni lehet, hogy a fák közül némelyik kidugta a hegyét. Él. Itt, az északi félgömbön, a mérsékelt égöv közepén, ahol sok a gázszámla, pulóver, kucsma, rövidesen lekerül mindez, és egy napon egy nő kilép valahol a bérház kapuján, és akkor látni, hogy nincs rajta nagykabát. És tavaszi frizurája van. Hóbortosok is akadnak ilyenkor. akik úgy érzik, halálosan szerelmesek. A verseknek fénye kel, szózatként hallik, ha hangosan mondják. S aki most. kezd először kerülgetni sután, kábán es csökönyösen egy lányt, valami torokégetö izgalommal és teljesen megállott ésszel, az nem is tudja. hogy rálépett az élet örök törvényeinek útjára, és ezután élete gazdag lesz és szegény, jó és iszonyú. Mert a nő és a férfi örök harca megkezdődött. Ifjú barátom, ki adhatna neked tanácsot? Majd meglátod... A qzelek határozatlanul kóvályognak, a meteorológusok azt képzelik, vissza kell kérni diplomájukat, az ördög se képes megjósolni, hogy az időjárás megfelel-e majd az átlagnak. Nem ám, mert a tavasz soha nem tartotta magát az átlaghoz. De még bágyadtak az emberek, tele vannak téllel. Sok könyv, tévé, rádió, elméletek és viták veteményei feküsznek hosszasan felszántott elméjükben. De már tisztázták a dolgokat. Kiderült, hogy jól kell megcsinálni. A gyűrűt. A tömítést. Az öntést. A számfejtést. Ennyi az egész tanulság. Nem lehet megkerülni a tolókocsit, rá kell nézni, a holnapi örömöket ki kell tervelni, a vérnyomást le kell szorítani. Megpucolt ablakokba ki kell tenni a senyvedő cserép virágokat, a balkonokra a székeket. Most jön a több fény, több oxigén. Es a férfiak elhatározzák a tervezőkkel es gyár igazgatókkal együtt, hogy nem járnak örökké gyászban, de ők is frissen, vidáman öltöznek, színes ruhákba, belátják, hogy a bigott fekete és a lehangoló barna, unalmas szürke nem tesz jót idegállapoktuknak. A nők hogy tudják ezt? És mégis, mindannyian tudjuk, hogy továbbra is feketében járunk, esetleg barnában. Az idősebbek azért, mert már van nekik, a fiatalok, mert hasonlítani óhajtanak a megfontolt és sikeres idősebbekhez. Mi lenne, ha ezen a tavaszon, mikor már szép az idő, egy pár fehérben menne a házasságkötő terembe? A menyasszony hosszú fehér ruhában, természetesen fatyollal, mert az olyan légies dolog, a vőlegény pedig fehér szmokingban, gomblyukában a vér pecsétje, piros szegfű. Hiszen a házasság szivvidámitó dolog, vagy nem? VINCZE ANDRÁS I

tt a jó idő, az utazások, a világjárás szezonja. Képsorunk — Enyedi Zoltán felvételei — a szomszédos Romániába kalauzol bennünket, a turisták által kedvelt Erdélybe. A marosvásárhelyi városháza A kultúrpalota Marosvásárhelyen A brassói Fekete-templom főkapuja