Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

\ VASÁRNAP, 1973. ÁPRILIS IS. IIÖNYVEK A könyvkiadás azok közé a művelődésügyi — és sok tekintetben gazdasági — tevékenységek közé tartozik, amelyek szinte napról napra kirakatba teszik önmagukat; eredményeik mindenki által számbavehetők, mulasztásaik ellenőrizhetők. Az olvasók többsége, természetesen, nem művelődéspolitikai „mérlegkészítés" szándékával sétál a kirakatok és a könyvesboltok dús polcai előtt, hanem vásárolni akar. Mostanában azonban olykor azt tapasztalhatja: szegényesebb a választék, kevesebb a szó nemes értelmében vett izgalom. Ne szaporítsuk a szót: nincs annyi jó könyv a megrakott polcokon, mint amennyi kellene Nemcsak az olvasónak tűnt ez fel. Feltűnt a könyvkiadás felelős irányítóinak is — korábban, semhogy az olvasó tapasztalhatta volna a mostani, feltehetőleg átmeneti és mindenképpen csak viszonylagos lemaradást már a tervezés szakaszában — vizsgálat tárgyává tették és folyamatban vannak azok az intézkedések, amelyektől joggal várjuk a magyar könyvkiadás újbóli felemelkedését. Szó nincs arról, hogy vészharangot szándékoznánk kongatni. Témánk komolysága kötelez arra, hogy ne az eredmények — megengedjük, sőt bizonyíthatjuk is: látványos és imponáló eredmények — felsorolásával kezdjük mondanivalónkat, hanem egy alapjában nem rosszul működő kulturális tevékenységterület nem egészen helyénvaló jelenségeinek megemlítésével. Nevezetesen a felhígulás tüneteivel. Egyes kiadók engedtek a pillanatnyi haszon csábításánakkfsértésének, és jelentéktelen — olykor kimondottan haszontalan, az esetek kisebb részében káros — könyveket jelentettek Két, a közelmúltban megjelent felelős megnyilatkozás is szólt erről a kedvezőtlen jelenségről. A Népszabadság egyik legutóbbi számában dr. Marczali László, a Kiadói Főigazgatóság vezetője utalt arra, hogy a csekély értékű bestsellerek áradata aggodalomra ad okot. Elmondotta, hogy a krímik (amelyeknek túlnyomó többsége politikailag, eszmeileg egyébként ártalmatlan) eltúlzott példányszámai valósággal elfedték a könyvpiacot. A gyakran több százezres példányszámok eltakarták az igazi értékeket, s ezért — mondotta — szükséges a krimik és bestsellerek számának és példányszámának további korlátozása. Nem adminisztratív intézkedésről van szó. Bizonyos telítettségről, amelynek észrevétele már régen feladata lett volna a kiadóknak, hiszen előállt az a helyzet, hogy e gyorsan piacra dobott művek nem csekély része a nyakukon maradt. Azt hitték, könynyű és gyors siker lesz, kiadták 180 ezer példányban — és ma tízezrével hevernek a raktárakban. E kedvezőtlen tünetek mellett, azokkal egyidőben, igen nagy eredményekkel és vívmányokkal dicsekedhet a szocialista magyar könyvkiadás. Idézzünk talán néhány adatot e megállapítás' alátámasztására. Vegyük példaként a Szépirodalmi Könyvkiadót, az egyik legnagyobb magyar könyvkiadó vállalatot, s annak is azokat a könyveit, amelyeket az 1971-es évben 20 ezernél magasabb példányszámban jelentetett meg. A lista a következőkből áll: Petőfi Sándor, József Attila. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Váci Mihály és Francois Villon versei; a Szép versek és a Fiatal költők című antológia. Tegyük mindehhez hozzá — most már más kiadók tevékenységét is tekintetbe véve —, hogy könyvkiadásunknak lényegében sikerült megvalósítania az egyik nagyon fontos célkitűzését: hogy a magyar és a külföldi klasszikusok művei állandóan kaphatók legyenek. Enélkül ép és egészséges könyvkiadás, könyvkereskedelem nem is képzelhető el. A magyar könyvkiadásnak, leginkább csak a szakértők körében emlegetett és méltányolt nagy vívmánya a tudományos művek gyors, gondos megjelentetése. Ezekre joggal lehetünk büszkék. A világ-könyvvásárok (legutóbb Varsó, Frankfurt, Jeruzsálem) egyik leginkább keresett cikke a magyar tudományos könyv, idegen nyelveken, elsősorban, s ez a kiadóknak tekintélyt, rangot, s nem csekély anyagi hasznot hoz. Ezt csak a teljesség kedvéért említettük meg, mint a legjobb eredmények egyikét. Ugyanilyen joggal beszélhetnénk részletesebben a felszabadulás óta kiadott népszerű tudományos-ismeretterjesztő munkák ezreiről is; ezek kiadásában ugyancsak a világelsők között van a helyünk. Itt a könnyen kezelhető tömegkiadványokat hiányoljuk, afféle nagy hatású ismeretterjesztő — s nem utolsósorban: olcsó! — tömegsorozatokat, mint az Olcsó Könyvtár, az Európa Zsebkönyvek. A kiadóvállalatoknak — ez a legutóbbi felmérésekből, vizsgálatokból egyaránt kitűnik — összehangoltabb tevékenységet kell folytatniok. Ne a haszonszerzésben és a jelenleg itt-ott fellelhető elvi engedményekben — amelyeknek kétes értékű „eredménye" a nívótlan könyvek sokasága — legyen összhang, hanem az olvasók céltudatos nevelésében-múvelésében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az anyagi hasznot hozó szórakoztató irodalmat kampányszerűen „embargó" alá vegyék; ilyesmit senki sem követelhet — nem is követel — tőlük. Azt inkább, hogy a klasszikus és a kortársi alkotások, igazi értékek közreadásával segítsék a kulturális forradalmat. TAMÁS I8TVÁN A

temetést délután kettőre tűzték ki. Tíz órakor átjött Vilmos, Tamás barátja, aztán nemsokára Ákos is becsengetett. Szanaszét, leültünk a szobában egymástól távol és hallgattunk. Én a fotelben gubbasztottam, magam alá húztam a lábamat és egy festményt bámultam a falon. Azon csodálkoztam, hogy már több éve ott függ, de még sose néztem meg igazán ... A képen cirkuszos koc6i állt. Rá volt írva, hogy Czája. Előtte két fürdőruhás nő napozott a nyugágyban, egyikük ölében majom játszadozott, babával. Távolabb pityókás bohóc hevert és kedvtelve nézegette őket. Arra gondoltam, hogy le kellene vetnem a rózsaszín kardigánomat. Rá akartam nézni Ákosra, hogy tényleg le kell-e vetnem. De Akos úgy helyezkedett el a sarokban, hogy az álló lámpa burája teljesen eltakarta. Csak a keze látszott. Mozdulatlan cigarettájáról akkor hullt le a hamu. Az ablakon tói látszott a szemközti szürke ház, esett a hó és a szürkeség még fehérebbé tette a Ijópelyheket. Megct !ult a rekamié, Vilmos fe! i sötétségből, nagy léptékké . ablakhoz ment és arcát odanyomta az üveghez. Olyan érdeklődéssel nézte a hóesést. mintha a világon az volna a legfontosabb. — Mikor jönnek a rokonok? — kérdezte Ákos. Már nem égett a cigarettája. Ledobta a padlóra. Lábával kitapogatta a csikket és rátaposott. Vilmos megfordult és visszaült a félhomályba. Ismét nyikorgott a heverő. Nagysokára szólalt meg: — Talán már be is jött a vonat. Bár lehet, hogy késik... Ezt nekem kellett volna válaszolnom, de megint az járt az eszemben, hogy le kellene vetnem a kardigánt, és felöltözni a Mártától kölcsönvett fekete ruhába és kávét is kellene főzni... és fel kellene állni. Kibontottam, szorosabbra kötöttem ruhám övét, néztem a készemet, ahogyan ezt csinálja, aztán kimentem a konyhába. Hideg volt. Meggyújtottam a gázt. kávét tettem a darálóba, a szekrényből kikészítettem a csészéket. Az egyik kistányéron egy megrágott fél alma hevert. A fogak helye már megbarnult. Leültem az asztalhoz és néztem az almadarabot. „Hátha nem is mi laktunk itt" Kinyitottam a bejárati ajtót Hátha nincs odaírva a névtáblára, hogy „Berkes Tamás"... „Mindjárt hazajön a munkából. Mindig hallom a lépéseit, ahogy átjön az udvaron. Most is hármat fog majd csengetni, ahogy szokta. És nem halt meg... Mert akkor minek harapott az almába? Megdaráljam a kávét? Ákos állt a küszöbön. Gyorsan kezembe vettem az almadarabot — Mi van magával? — kérdezte riadtan Ákos. — Mutassa csak! Hirtelen ott termett az asztalnál, megfogta a kezem és erőszakkal szétfeszítette. Amikor az alma a földre gurult, értetlenül nézte. Kicsit belerúgott, hogy tényleg alma-e, lehajolt és a szemétkosárba dobta. Ahogy az alma eltűnt a sok piszok között, elhittem, hogy Tamás meghalt Odamentem Ákoshoz és ütöttem, ahogy csak tudtam. Alig mozdult. A falon egy korabeli plakát lógott Azt nézte mozdulatlan, megfagyott mosolylyaL Ekkor világosabb lett Mintha odakint szétszaladtak volna a szürke felhők. Valaki függönyt eresztett Ák06 arca elé. A függöny libegett Ákos Tamáshoz kezdett hasonlítani. Nagyon féltem, de átöleltem a nyakát és gyorsan minden jó lett Csókolgattam a kezét és azt mondtam: „Szeressen egy kicsit Csak egy nagyon kicsit..," Lépések jöttek keresztül az udvaron. A hangzavaron át meghallottam anyósom zokogását: „Hol a fiam? Jaj, hol a fiam? Nem gyújtották fel a villanyt. A homályos arcok egymásra meredtek az előszobában. Két nagynéni is jött, és Tamás fia. „Mi történt?" — kérdezte Tánti. — „Hát mi történt itt?" Arra gondoltam, azt kellene válaszolni, hogy meghalt. De hiszen ezt tudják. Akkor pedig nem kell szólni semmit. Sírni se lehet, beszélni se. — Feküdjön le mama — mondták anyósomnak a szobában. Párnát tettek a feje alá; — Vegye be ezt a szeduxent! — Hogy még sírni se tudjak? — kérdezte felháborodva. Odaültem mellé a díványra. Jó lett volna tudni, hogy én miért nem sírok. Hisz még a filmeken meg a könyveken is tudok. Mama elcsendesedett. A mennyezet gipszrózsáit bámulta. A pléd alatt kicsi, szánalmas volt a teste. „Meg kellene simogatni az arcát" — gondoltam, de nem mertem, olyan csend volt a szobában. Egyszercsak Márta állt mellettem. Nyújtotta felém a fekete ruháját, hogy vegyem fel. Az jutott eszembe, hogy Márta velünk szilveszterezett. A szilveszter tiszteletére vette a ruhát. — Azt a pénzt én kölcsönadtam — szólalt meg ekkor a mama. Fakó, színtelen volt a hangja. Szeme se rebbent, csak tovább nézte a mennyezetet. — Milyen pénzt? — kérdezte Akos. Az egyik nagynéni válaszolt: — Hát a temetésre. Négyezret küldött... — A barátai nem találták meg itthon a félretett pénzét — mondtam neki. — Én kórházban voltam, és nem tudtam előadni... Ezért írtak, hogy küldjön. — Minek butaságot csinálni? — kérdezte valaki. Szerette volna megmondani, hogy nem akartam öngyilkos lenni, csak elaludni. De nem szóltam semmit. — Jaj istenem — mondta ismét a mama. — Mi lesz ezzel a nagy lakással? A gyereknek is jár valami. — Mama, majd a temetés után. Ezt a fiú mondta. Ügy visszhangzott a szava, mintha üres templomban lenne. „Ugyan, mi közöm egy idegen asszony gyerekéhez..." Tudtam, ha most megszólalok, sírni fogok. Amíg a Farkasrétre értünk • busszal, és kinéztem az ablakon és láttam a havas tájat, úgy éreztem, hogy ez már egy másik világ. Ezt talán látják a halottakis. A koporsó körül lobogtak a gyertyák. Fagyott virágok illata terjengett. Éppen Ákos beszélt valamit Láttam, hogy mozog a szája. Ültem a padon. Márta állt a hátam mögött és a vállamon tartotta a kezét. Gondolkozni akartam, hogy mit mondott Tamás utoljára. Mi volt az utolsó mondata. De csak régi szavak suttogtak körülöttem: „De finom volt ez a paprikáskrumpli ... Tettel bele ugye, cseresznyepaprikát?..." Ákos abbahagyta a beszédet Már énekeltek. Ahogy néztem a szomorú, szipogó arcokat imádkozni kezdtem, hogy kibírjam nevetés nélkül. Szomorú dolgokra gondoltam. Arra, amikor gyermekkoromban magától megdöglött a kiskutyám. Vagy amikor az ajándékba kapott madárnak, hogy meg ne szökjön, gonoszul összekötöztem a lábát... „Csak ne nevessek, hisz senki sincs a koporsóban." Másnap, amikor kimentem a temetőbe, a drótkerítésen át már messziről megláttam a sírt. A koszorúkat, virágokat teljesen belepte a hó. Csak a színes szalagok maradtak szabadon. Lobogtatta őket a szél. Mintha sok-sok győzelmi zászló lenne leszúrva egy dombra. Bementem a kapun. A ravatalozó nyitva volt. Leültem az üres padra, az üres ravatal felé. Csend volt és békesség. Csak később hallottam meg a villamosokat. Olyan volt, mintha nem is a falon túl. hanem a fejem felett csilingelnének. MARTON KLARA yvy}^