Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

I KÉT VÁLASZTÁS KÖZÖTT Sok mindent bemutattunk már abból, ami az eltelt két esztendőben, tehát a két választás között épült. Természetesen korántsem lehet tfljes képet adni valamennyi lakóházról, közlekedési csomópontról. útról, közműről, melyek az utóbbi két esztendőben épültek, de a fejlődés gyorsuló ütemét az is érzékelteti, amit módunkban volt bemutatni. Hasonló a belyzet a város üdülőterületeivel is. melyekről csak egy-egy képet közölhetünk, s arra már nem is Jutott hely. hogy az egyik leghangulatosabbról. a dorozsmai Széksós-tóról is bemutassunk egy képet. Pedig az utóbbi néhány évben a szegediek egyik kedvelt kirándulóhelye lett. A dorozsmai tóról már csak azért is érdemes szólni, mert a választások napján az öt környező községgel gyarapodó Szeged területéhez fog tartozni. Ez már azért is figyelemre méltó, mert egvik része les® a város üdülőterületeinek. melyek a megnagyobbodó Szeged területén egységes rendszert alkotnak majd. Érdemes sorra venni — úgy, ahogyan Somogyi Károlyné képei bemutatják — azokat a területeket, melyek a város távlati fejlesztési tervének megfelelően máris épülnek, szépülnek. Közülük talán a leghagyományosabbal. a Sárgával érdemes kezdeni a sort. A Sárgávql. amely az utóbbi években mindkét irányban bővült a Tisza partján. Lefelé, az ifjúsági vízi teleppel szemben új. és szép hétvégi házak nőttek ki a földből. Fölfelé menet. a tápéi Tisza-parton is hasonló látvány fogadja az embert. S a választások napjától egészen az algyői hídig, sőt azon is túl egységes közigazgatási terület lesz a part. lehetőség nyílik tehát egységes és átgondolt fejlesztésére, a város és környéke legszebb üdülőterületének létrehozására. Szépül az újszegedi strand is, amitől északra, a Maros felé terjeszkedve szintén szép üdülőterületet lehet építeni. A Holt-Maros eddig szúnyogtelepnek szolgáló medrében is dolgozik a kotrógép. A tervek szerint — számítva a környék lakóinak társadalmi munkájára is — csónakázásra, horgászásra lesz alkalmas a víz. partját pedig sétányok, parkok övezik majd. A hobbikertek is egyre inkább divatba jönnek Szegeden is, hiszen a hét végét egyre többen szeretnék a szabadban, és mozgással eltölteni. Sokan vesznek maguknak kiskertet Gyálaréten is. csakúgy, mint a Csongrádi sugárút végénél. Bár alig egy-két esztendeje, hogy az első kiskertek elkeltek, egyre több szépen fejlődő facsemete és gondozott ágyás hirdeti gazdáik munkakedvét és gondos szeretetét. Boór András SZERELMEDRŐL Szerelmed porhó puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj-kezektől meggyalázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarl<& vízverő-nyár Mindened az csak nem szerelem Tovalobban — mégis keresem KÉPESLAP * VASÁRNAP, 1973. ÁPRILIS 15. A fák között törpevizmű, körötte bekerített, frissen füvesített kert, a kaputól keskeny út kavjcsos szalagja visz a gépház ajtajáig. A hengeres tartályra vaslépcső vezet föl, körben korlátos kerengő, mint a miniatúrák karcsú várbástyáin. A kicsiny gépház nyitott ajtajában kék overállos, szakállas fiú szőlőt eszik, elnézegeti a sétányon jövő-menő lányokat. A kerítés előtt a magas fákhűvösében az ismert színész sportkocsija. A fürdőnadrágos szinész éppen behajol a kocsiba, valamit babrál az ülés alatt Lila banlonfürdőnadrágot visel. A jövő-menők meg-megállnak, hol a színészt nézik a sportkocsival, hol a szakállas fiút a törpevízmű gépházának ajtajában. A fiú visszanéz rájuk, mosolyog, a színész nem. Elszántan, töprenkedve javít valami alkatrészt; izzad is bele, fényes a teste. Fiatal lány közelít a sétányon. Fapapucsban lépdel, szép járású teremtés, kissé lomhán elnyújtja a lépést. A bőre barna, kék bikinit visel. Szőke haja minden lépésre hullámot vet, a hátát, vállát verdesi. Az óriási szemüvege is kék, mögötte a szeme is kék. A bámészkodók most már őt is nézik, a sétány váratlan harmadik csodáját. A fiú a gépház ajtajából a lányra mered, leteszi a szőlőfürtöt a földre. Lassan előrejön a kerítéshez, nézi a lányt, mosolyog rá, bólogat neki, becézi, bűvöli a tekintetével. A lány meg csak egykedvűen lépdel, mintha nem is miatta tette volna le a szakállas gépész a szőlőt, nem is őérte indult volna,, nem neki játszana, nem az ó tekintetét akarna olyan nagyon elkapni. A szakállas a kerítésnek döntött bicikli csengőjével csenget is neki. Amikor a lány egyvonalba ér a kerítésre támaszkodó fiúval, mégiscsak vet rá egy pillantást. El is mosolyodik. Éppenhogy mosolyog. Halvány kis mosoly játszik az arcán, a száján, a kék üveg mögött a szemében. De már fordítja is a fejét, elmegy. Már el is ment. A nádas szegélyezte úton jár, a fiú meg csak nézi, nézi, ameddig láthatja. „ Aztán sóhajt. — Tetszenek látni, kérem! — szól ki hangosan a drótkerítés mögül; az egyik kezét a mellére szorítja, a másikat kitárva a lány után mutat — Ez így megy minden áldott nap. Ö az én drágalátos palotám, jó illatú, piros rózsám, gyönyörű szép kis violám ... Térdet, fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék... Mindenki a furcsa fiúra mered. A színés- kibújt a sportkocsiból, fölegyenesedik, elismerően bólint. Tapsol a fiúnak. — Brávó, Béla! Brávó! A fiú már megint mosolyog, meghajol előbb a színésznek, aztán az ácsorgóknak, ós indul vissza a törpevízmű kulisszái közé. • A bisztró körül is sokadalom, itt is esik csoda: az imént egy kislány leejtette a fagylaltját, keservesen megsiratja. A kövér anyukája elverte; majd hangosan összeveszik a sovány apukával, mert csak bámészkodik, kritikus helyzetekben sem képes figyelni, a családjával törődni. Egy esti horgászásra készülő idős férfi az iránt érdeklődik, kaphatna-e halászlékonzervet ; ezen mindenki hahotázik. A bisztró udvarára belép egy kopott kis öregasszony, sovány, nagyon öreg. Letelepszik a szőlőlugas előtti fatönkre, botra fűzött színes kalárist árulgat. Halk hangon kéri az előtte járókat, vegyenek kalárist. Lehajtja a fejét, nem néz föl; akkor sem, ha valaki kér, majd kétforintost potvtyant a tenyerébe. Van aki anélkül pottyantja a pénzt, hogy elfogadná a kalárist. Az öregasszony kétségbeesetten nyújtja utána, de mindig elkésik, elmennek tőle; kifordulnak a kapun. Sóhajt, lehajtja a fejét, ilyenkor nem szól egy ideig. Csontos ujjaival rendezgeti a boton a spárgára fűzött műanyag szemcséket Szomorkodik. Olyan szomorú, mint a nyárutó, az idény vége. Ahogy ott ül a göcsörtös tuskón, olyan, mintha máris maga az ősz telepedett volna ide. Az egyre rövidülő napokat, a korai esték hűvösét idézi. Az öregasszony figyeli a mozgást, ráncos arca ijedt, csontos üregeikben riadtan repdesnek a szemei. Mozdulatai tétovák, kapkodók. De aztán megnyugszik, mosolyog, körbehordozza tekintetét a nagydarab fiúkon. Azok némán állnak körülötte, fagylaltot esznek. Szinte elveszik a kicsiny öreg az izmos, barna testek gyűrűjében. Hirtelen szétválik a gyűrű, a fiúk egy lánynak nyitnak utat. Szép fekete, fiatal lány ereszkedik le a fatönkre, szorosan az öregasszony mellé. Apró szoknyácskát visel, barna térde hozzáért az öregasszony fakó, bokáig érő szoknyájához. A lány kétoldalt hátralöki hosszú haját, két tenyerébe fogja az öregasszony pici arcát, jobbról balról megcsókolja, aztán magához öleli. Egymás mellett a két arc, egymáshoz szorítva: a fehér, ráncos és a piros-barna, sima. Szépek. Mind a ketten nagyon szépek. — Édes nénike! — mondja a lány, és újra megcsókolja az öregasszonyt. — Kislánykám... Ki vagy te? — suttogja az öregasszony, és levesz egy kalárist, a botról, gondosan, szépen a lány nyakába akasztja. — Köszönöm. Az öregasszony mosolyog. Integet a lány után, aki már a kapuban jár, egyik kezével mellére szorítja a kalárist. Visszafordul, ő is int. Odakint beszáll egy autóba. A fiú, aki az autóból nézte végig a jelenetet, cigarettára gyújt, elindítja a kocsit Körben augusztus pompázó kertje: fénykor, virágkor — a nyár aranykora. És amott a Balaton. A sima tó fölött az alkonyat aranyhídja függ, átível a bakonyi gerincekre. Elérkezik az aranyhíd omlása, elsüllyednek a pillérei, fényteste a tóba merül. Hegy mögé hajlik a Nap, izzó gömbje szemlátomást alább száll. A naplemente pillanatában mindenki megáll. Már csak « egyetlen visszatartott lélegzet, és eltűnik a Nap a hegy mögött. Aztán ki-ki megy tovább. — Apa, lemen a Nap! — kiáltja egy kisfiú. ^ — Igen. Lám, tanúi voltunk, hogy mozog a Föld! — figyelmezteti kisfiát a papa, és odamutat, ahol az imént még látható volt a Nap. Ök is elindulnak együtt. Az apa összecsippentett két ujját a magasba emeli, mintha a kisfiának egy pontot tűzne "ki a mindenségben. Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenséget illetően bővebb magyarázatba kezd. Odébb, már a fasorban újra megállnak, az apa egy fadarabbal az út porába rajzol. Karikákat kanyarít: a Földet és a Napot. A gyerek leguggol. figyelmes arccal a rajz fölé hajol... SOBOR ANTAL V