Délmagyarország, 1973. március (63. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-04 / 53. szám

VASÁRNAP, 1973. MÁRCIUS 4. 7 Hátával a szélhordta hókupacaak támaszkodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a há2 falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van Ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. i Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatfan padlásról lehangzott a szél dobbanása, amint döngve nekiosapodot.t a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juhszélen. A szürke árnyékkal függönyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Szint bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott: — Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt erezték Ínségüket. — Mások segítenek magukon... fin szerezzek neked gazdát? Várod, hogy megdögöljek az agyban kölkeattl... Azután példákat, mondott másokról. és az istent, emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehefeTe. — Mit akarsz velünk? — kérdezte csengőn, mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörül hetetlen pecsét világított a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se 6, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legntöbb egy nagy parasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minnyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi?... Majd szóllok... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolkozott, ml lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfördetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A széles pofájú hoszszúnyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorftásig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. i Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a ho. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, s lecsapot fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzót, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel... S egyszerre megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hcázszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal? ... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebotlott frissen fényezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rosszhírű kisistene, és talán megverjék. — írja föl a nevem! Lehota Abel vagyok. Házam van a bogárzó mellett Mindenki ismer a , környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. <3 még nem ismer téged... — Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde Ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... — Megfizetem a büntetéspénzt —- mondotta. — No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás, vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltott Lehota. — És mi jogon tegez engem? Minden elszántsága a szerr^be olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt beretválatlan, szegletes arcán szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgott, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentséges!... Égrengetöjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással ierántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rázta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosan loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, aztán újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele. Az erdőőr dülöngve törölgette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet nvtatott. Mintegy félpercig bámu'aa mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volna tőle, elsietett. hogy tisztázza magát ott, ahol kell. mielőtt minden nyomot el nem lep a hó... Polner Zoltán MÁGIA Behajol az arcomon egy arc és rámutat a szívemre. Nevén nevezem a földet. Torkomban lobog a szél. Most öltöznek feketébe a halotteiratók. Mire ideérnek kipattogzik homlokomon a bánat. Csupán hasad gyönyörű holdja világol. DOBPERGÉS Ujjaimra zöld varangyot húzok. Szikráao kesztyűt szavaid hidege ellen. Mozdulatod temetetlen. Sugaras gyertyák őrzik még a szád Kést emelek a virradatra, amint nyitvahagyod arcod mögött áz éjszakát Bencze fózsof AGG SZELEK Dagadt folyó mosdatja a sarjúval ringó berket, s a kint rekedt hail uszonya hullámot a réten kerget. Mire zúg a napóceán üde lesz a fáradt pázsit, és a napcsók izzaszt, lázít Boglya bólint a dombokon ércet bujtat ott a főldmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazda, glottgatyában. szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel Simái Mihály GYEREKDAL szakajtóban kel a nap éjszakára pirkadat kemencében sül a nap virradat virradat tölgyasztalon sárga meleg déli nap déli nap csak egy karejka maradt csak a durcája maradt alkonyat MM SÜLI ANDRÁS: SÓGORNŐM SZOBÁJA REGGEL, TAKARÍTÁS UTÁN, CICÁKKAL PETHÖ JÁNOS: PULI