Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

VASÁRNAP. 1913. FERRUÁR 85. Vincze András HANGULATOK Boór András TÖREDÉKEK Elnéző-szerelmeddel a legszebb emlékek is lassan szétgurulnak Kívánom most láttalak volna bér sokszor szigorúbbnak Mikor Igent mondtál Eljött azzal a perccel Egy életem mellé Halálom ezerszer Feküdtek a nem is olyan régi házasok u balkonon, és látták a hulladozó, meszes balkonplaíont, szemsarokból, néha, a fekete vasrudat. Meleg volt. Vasárnap délután. Mégis. Ez volt a hely a városban, ahol laktak, a fix pont. De bennük szelíd hullámok verdestek egy távoli aranypartot, melyen két ifjú lény kezét fogva nézett sóvárogva a messzeségbe. Akarattalanul, csapongva szálltak gondolataik. Izzadságban fürödtek. De nem érezték. Az a hajdani sóvárgás már megtette az utat a messzeségen át. és most itt vannak. De valóbaji megtette azt a csodálatos és borzongatóan, halálosan, diadalmasan boldog utat? Vagy akkoriban pusztán fiatalok voltak és tele csírákkal, bimbókkal, sejtésekkel. kívánásokkal, egyszóval szép vágyakkal. A nő hosszú combjait nézte, kíváncsian. Milyen szépek. Lábujjait mozgatta, mint egy gyerek, de kacéran nézte, nem görbék, mindég ügyelt a pontosan megfelelő cipőkre. Szép rüsztje van. A vasrúd köldökén átvágta a félásnyékot, mintha két darabban feküdt volna a nyugágyban. A férfi szokott elmerült séggel hallgatott, nem volt ez szokása akkoriban. A pihenés valójában felesleges volt, de nem tudtak mit csinálni. Ilyenkor hova lehetne menni? A strand messze van. és az a sok ember... Ismerősük alig van, ami van, unják. Lehet, hogy este tJemennek a belvárosba és kicsit sétálnak a folyóparton, kirakatokat nézegetnek, majd beülnek egy órácskára egy presszóba. Ott semmi érdekes. Akkoriban tele volt vibrálással minden presszó, de az utca Is, ahol vártak egymásra, egy érintés szenzáció volt és drága. Becézték egymást A férfi nyakán haladt át a balkon támrúdjának árnyéka, mintha lefejezték volna. Nyugágya lejjebb volt az asszonyénak Az asszony váratlanul mondta: — Már azt sem tudod elmondani, mit ígértél nekem. A sok szép szó mind egyet mondott, mind egyet mondott. — Nem emlékszem szavaidra, elmosódtak. Nem is a te szavaid voltak, de a presszókban, a menzán, este a fák alatt sétálgatva, villamoson, mindég mondtál egyegy verssort. Néha az egészet. A kis gyermek panaszait. Biztosan már nem tudod mi az a kis gyermek panaszai. A férfi arcán fakó gyöngyök csúsztak le, a nyakába, kezdődő húsfelesleg árkaiba. Lustán és érdektelenül pillantott feleségére. Hallgatott. Mint távoli és érthetetlen kántálást vette tudomásul, mely valami üres sivatagból tör elő, ahol apró és kemény levelű fűcsomók vannak csupán. Ismeretlen nő kántál a sivatagban, arca nincs, alakja nincs, nagyon messze van. Lehunyta szemét és szíve dobogását figyelte. Egyenletes. Ma igen ... Kicsit nyomta keresztcsontját a léc, de lusta volt feljebb húzódni. — Az Énekek Éneke. Ahogy elmondtad egy csónakban. A csónak magától úszott a vízen, szép volt. Ahogy mondtad az erotikus verset, nem is gondoltál az erotikára. Az énekek éneke volt. Asszonyok seregére gondoltam akkor én, akik szeretettől felmagasztosítva szelíden adják oda magukat És biztosan nem tudod mit jelentett nekem Léda. Én nő vagyok, s te nevetve mondtad Léda sorsát a versekben és akkor disznó voltál. Féltem tőled. Szerettem volna felsikoltani, kitépni kezemet a kezedből, de te erősen szorítottad. Dulakodtunk. Először voltál durva. Nyílt utcán megcsókoltál. Azt hitted legyőztél. Minek engem legyőzni? Tiéd voltam. A plafonról tenyérnyi mészréteg lebegett alá, piszokszerűen hullott rájuk. Hagyták. Az aszszony felhúzta térdeit, átfonta karjaival. Kicsit feljebb csúszott Megpróbálta állát térdéhez érinteni, nem ment. Kinyúlott, elengedte magát. Halkan mormolt — Roxán. Nem volt buta lány, szerette a kitáruló lángoló szívet A lelket. És Cyranó szegény, milyen hős volt Falazott a buta és kicsit hitvány Christiánnak. És Stendhal. És Dosztojevszkij. Sok, sok. — Kicsit lihegett, könnyedén, de nem felindultan, Mintegy szánva a másikat, aki üresnek bizonyult. — Irodalom. Irodalom, hat mázsa irodalom. Neked csak emlékezőképességed volt, nem szived. A kettő között kell lenni egy vezetéknek, mely arannyá változtatja a verseket. Regénybeli életeket. Te szegény voltál, lelki szegény. Ó, hogy sajnálom. Hiszen szeretlek, különben nem lennék még mindég veled. Ez a lakás nem kötöz meg. A férfi összekulcsolta a hasán a kezét, várta a folytatást. Soha még ilyen tömören nem jellemezte kettejüket az asszony. őneki korral járó élmény volt az irodalom, most a peres ügyek kötik le. Az asszony leporolta a mészhulladékot, könnyedén lesimította az arcát. — Nem az a baj, hogy te jogász vagy, én pedig nyelvtanár. Hiszen pontosan kitervel(ük életutunkat. Program szerint elünk, a nyáron irány Firenze. Különös, hogy ezt a várost te akartad. Ebben reménykedek. Egy csak jogász nem Firenzét választja. Talán ott van benned az a vezeték, mely eszedtől a szivedig visz és mely képessé tesz arra, hogy pontosan kapcsolatban légy az én benső világommal. Így — én sem látlak, mi van benned. Zártság, üresség? Nem, nem hiszem. Hiszen szeretlek. A férfi ásított. Diszkréten. És arra gondolt, hogy egy harmincéves nő nem viselkedhet ilyen romantikusan. Sohasem értette meg őket. A versek útján szerezte meg magának ezt a pompás példányt, nehéz volt. Nagyon nehéz. Mennyit magolt, igen, sok vensete megtanult. De hát ennek ma már semmi értelme. A nők mindég gyerekek maradnak. Örök sóvárgók. Érthetetlen. Firenzébe azért megy, mert a vállalatnál olasz ügyek is vannak és kapcsolata van egy firenzei jogtanácsossal. Ki kell használni. A vasrúd árnyéka időközben elmozdult, most már száját érte, különös arca lett. Mintha lágy. de roppant végleges anyagú szalaggal leszorították volna az állát. ÚJRA ITTHON A műit hét egyik estéjén úgy nyolc óra körül szólt a telefon a lakásomon. Felemeltem a kagylót, de még a fülemhez sem értem vele, már hallom az én fiatal barátomnak, Andrisnak hangját: — Laci bácsi, most az egyszer, jaj nekem...! — Mi történt? Beszélj értelmesen! — vágtam közbe erélyesen, mert megijedtem kétségbeesetten jajgató szavaitól. A következő öt percben megtudtam Andristól, aki újságírógyakornok egyik napilapunknál, hogy a rovatvezetője „kitolásból" rábízta, hogy interjút készítsen John Cunfy-jal, a világhírű beatakrobatával, aki este tíz óra tíz perckor érkezik a Ferihegyre. — Húsz sort kell írnom — zokogta Andris — és legkésőbb tizenegykor be kell olvasnom telefonon. Hát ez még akkor sem megy, ha pontosan érkezik a gép. Vagy talán te meg tudnád csinálni, vagy akárki? — Nyugi, Andriskám, nyagi! — csitítgattam a gyereket, s mivel gyűlölöm a közhelyeket, igy folytattam: — A nehézségek azért vannak, hogy leküzdjük őket. A feladat nem is olyan nehéz, mint gondolod. A cikket lényegében megírhatod előre, csak néhány olyan ténynek hagyj helyet, amelyeket a röptéren észlelsz. Javasolom például, hogy add ezt címnek: Újra itthon. No, no! Az túlzás, hogy remek, de hatásos. Aztán kezdhetned — mondjuk — ezzel a képpel... Helyes, ha akarod diktálom. Tehát.".'. fchm.'..m, A végtelen magasságban száll aa óriási gépmadár. Köröskörül a nagy sötétség, de hiszen, ha világos lenne, az utasok akkor sem látnának semmit, de semmit. Egy valaki azonban ebben a nagy semmiben is látja, azaz érzi, hogy ... hogy... Idézőjel! „Lenn az alföld tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világopi.. Néhány perc alatt lediktáltam a cikket, amely nem szentimentálisan, de halk líráixil elmondta, hogy mit érez a Kunságról elszármazott hazánkfia, amikor „újra itthon" van. Andris boldogan hálálkodott, mert most már valóban csak azt kellett „kitöltenie" a megfelelő helyen, hogy mi volt a vendég első szava, hogy sapka, vagy kalap volt-e a fején és egy tőmondatot, amit a lap olvasóinak üzen. Bevallom, büszke voltam és já érzéssel tértem nyugovóra. Már épp alvásra csukódtak le szempilláim, amikor csörgött a telefon. — Baj van, Laci bácsi, nagy baj! — jajveszékelt a kagylóba Andris. — Ez az átok Kunfáj nem magyar. — Azt tudom, hogy nem magyar, dc magyar volt, és ha 8 nem, az apja. — Még a nagyapja send — De talán... — A dédapja perui, a dédma• mája eszkimó, aztán van az ősei között japán, örmény, szingaléz, mag minden, de magyar... magyar az nincs egy szál séta. — A felesége? — Nincs felesége, csak egy átkozott kutyája. Ügy belemart g bokámba, hogy mehetek oltatni magam. — Milyen kutya? — Milyen? Hát olyan bozontot vad, meg fekete és kutya. — Puli? — Az, puli. hogy a fene.II — Ne szidd, ne szidd, hanem áldd azt a kutyát. Meg vagyunk mentve! Marad a cím, és marad a cikk szó szerint, ahogy megírtuk,csak a végére biggyeszd oda, hogy társaságában örömmel fedeztük föl a világhírű beatakrobatát, John Cunfy-t SÓLYOM LÁSZLÓ