Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

TfVSÁRNAP, 1973. FEBRUÁR 2S. VITÁINK SZELLEME lönöset. Vágtunk néha egy-egy szép szál botot. Többet nem dolgoztunk sohasem, a fiú csak hozott és vitt magával. Ez a gyerekember szerette az erdőt, a fákat, a madarakat, a vadon, titokban termő gyümölcsöket, az erdei állatokat, a gombákat, a virágzó virágokat, a hosszú fűre fűzött szamóca-kalárist, a lombok feletti felhőket és a magas füveket, amelyek a kezéig értek. És engem. És a meséket. Sokszor ballagott lassan az avarban, s arra kényszerített, hogy — kezét fejemre téve — sétabotként mellette szolgáljak. Néha beszélt hozzám, ha pedig hosszabb időre megpihentünk, arról mesélt, hogy a bomba- meg az aknatölcsérekbe fákat kellett volna ültetni, mert így elérhetné az ember a koronájukat, és beleláthatna a madarak fészkébe, az erdő életébe. Egyszer aztán váratlanul ismét a bán/a sötétjében találtam magam. Egy toborzott bányász vitt magával. Már az első nap után tudtam, hogy ez a vég kezdete. Irgalmatlanul dolgoztunk. Nemcsak fát faragtam, vágtam, éket, szöget vertem, húztam, hanem sokszor kellett belemarnom a szénbe is. Ha nem kellettem, egyszerűen félredobtak, aztán az kapott kézbe, aki akart. Egyszer igen kerestek. Hallottam, amint lihegve beszéltek: — Elvitték az orrom elől az öres csilléket! — Minek hagylatf* — Ketten voltak. — Legközelebb mi hárman megyünk. — Fejsze is voft náhite. —• Nálunk is lesz. — Minek hagytad? — Ketten voltak és ka mondom. — Így hiába tfcftgozurtfc. Csak azért a szénért fizetnek, amrt kiküldünk. Vagy a hátunkon hordtuk ki? Aztán megftit nyugalmasabb időszak következett az életemben. Naponta kézben voltam, de csak a gazdám tenyerében, aki megdagadt a bányánál. Megint csak arra használtak, amire születtem. Vágásra, faragásra. Ismét fényesre becsülték jó szolgálatomat. Szinte naponta találkoztam a háromélü reszelővel. Sok jó gyantás fenyőt, kemény tölgyei, SZÍVÓS akácot megfaragtunk olyanra, ahogy a bánya, a munka, az emberek élete kívánta. Egy napon súlyos vasakat hordtak be a bányába. Ezt állították a fák helyébe, hogy tartsa a fejük fölött a hegyet. Amikor a gazdám a fokommal az egyikre csapott, a csengéséből tudtaméreztem, igazi és végzetes ellen Seggel hozott össze a sorsom. A két acél csengését a bányászok is hallották. így beszéltek: — Jó lesz ez? — Azt mondják, jó. — Nehezebb, mint a fa. — Nehezebb. Az acél aztán engem is, meg a fűrészt is legyőzte. Körülöttem egyre kevesebb lett a fa, egyre kevesebbet vágtunk, faragtunk, és csak ütöttünk. Elvesztettem arcom fényességét, élét. Az acélékeket erősen szorították az acéltárnok, amelyek a hegyet tartották fölöttünk. A nagy ütések alaposan megviseltek. Á fokom kirojtosodott, szilánkok, darabok pattantak le belőlem, s hullottak a napsugarat soha nem látott földre. Lassan, napról napra, ütésről ütésre, szilánkonként temetett a bánya. Mígnem az egyik nagy ütésnél megroppant és elroppant a fa-gerincem. A gazdám felemelt a széndarabok közül és ezt mondta: — Az istenfáját* Láttam, hogy riadt a tekintete. Lehet, az villant meg benne, milyen könnyen hal meg valami az ember kezében. Aktatáskájába tett, a zsíros kenyér meg a kulacs közé. S délután hazavitt. Most, látja, itt vagyok a hulladéktelepen. Iskolásgyerekek hoztak ide, pénzt adtak értem. Míg hoztak, azt mondták, én sohasem halok meg. És én ezt el is hiszem nekik. Tovább fogok élni valamilyen más alakban. De én, itt, rozsdás társaim között, ha néha megérint a napsugár, arról álmodozom, hogy ismét fejsze lesz belőlem. Éles és erős. Szerszám és fegyver. És jó tenyerű-erejű, éles szemű-eszű, lélek-szívű ember-gazdám lesz. Egészséges kulturális közélet nem képzelhető el alkotó viták nélkül. Persze „praktikus" haszon itt az eszmecsere lezáródásával sem várható nyomban, idő kell hozzá, amíg a gondolatból, nézetből, a kialakított közös állásfoglalásból cselekedetek és eredmények születnek. Lássunk egy időszerű példát, amely oly sokakat érint: a népművelés mai s közelmúltbeli gyakorlata. Szociológusok, művelődéspolitikusok, újságírók, közéleti vezetők, tömegszervezeti funkcionáriusok a hatvanas évek elején kezdtek felfigyelni arra a tényre, hogy a népművelés addig bevált formái kezdenek felbomlani. Észleleteiket — először bátortalanabbul —, hiszen az új felismerések kezdetben gyakran még bizonytalanok — nyilvános fórumokon elmondták, leírták. Ebből keletkezett az a nagyszabású vita, amelynek során tisztázódott: az ötvenes évek elején, közepén kialakult népművelési formákból „kibújik" az élet. Oka a televízió, oka a telekommunikációs lehetőségek bővülése, oka a megváltozott munka- és életritmus, a jobb közlekedés, a több szabad idő, a fiatalok magasabb iskolázottsága. Tanulságokat kínál annak a vitának a futólagos áttekintése, amely ezekben a hónapokban folyik a Kritika című folyóirat hasábjain a szocialista kultúráról és a szórakoztatásról. E kiterjedt vitában sokan vonták kétségbe azt a bizonyos körökben elterjedt nézetet, amely szerint a művészeti és irodalmi értékek „kommercializálódásáért" a kulturális élet demokratizmusa volna a felelős. Vagyis hogy a kultúra terjesztő s szórakoztató intézmények valamifajta tömegbefolyásnak engedtek — s ennek a „szellemi ellenőrzés" éberségének lazulása az oka. Hogy ilyen jelek megfigyelhetők, kimutathatók, az kétségtelen. De a vitázok keményen felléptek a vád lényege ellen. Ennek a vitának egyik fontos megnyilatkozása az volt, hogy a kultúra teremtőinek és befogadóinak ideológiai állapotában negyedszázadnyi idő nagy változásokat hozott létre, a marxista világnézet azonban a történelmileg rövid idő alatt nem válhatott egyeduralkodó eszmévé. Egyáltalán nem romlásról van tehát szó — állapítja meg a vitaírás — csak az ideológiai-művelődési viszonyok szabadabb érzékeléséről, amelyet évtizedekkel ezelőtt éppen a demokratizmus hiánya fojtott le. E vita során fejtették ki mások azt a — véleményünk szerint nagyon is helytálló — nézetet, hogy az álkultúra időleges virulásáért — korántsem az igénytelen tömegeket kell elmarasztalni. (Egyes arisztokratikus megnyilatkozásokban erre is volt példa.) Felhívták a figyelmet arra, hogy elsősorban a művészeti-irodalmi alkotóműhelyekben kell nagyobb rendet — eszmei tisztaságot — teremteni. S világossá tenni, hogy a giccs, az álkultúra, a tömegeket rossz irányban befolyásoló, erőszakot sugalló, erőszakot népszerűsítő filmet, könyvet, tv-játékot csak magasabb rendűvel, jobbal lehet kiszorítani. Sokan talán meglepődnek, amikor mai viták között említjük meg a Petőfi- vagy a Madách-évfordulót, amelyet ebben az évben ünnpeltünk, illetve a Petőfi-évet, az ideit, amelyet a költő emlékének szentelünk. Hol itt a vita? Valóban, itt — ismét csak nyersen szólva — „nincs vita"; mindkét életmű nemzeti múltunk, irodalmi örökségünk hatalmas értékű alkotórésze. De ahogy az ünneplés során felidézzük a Petőfiarcot, megmutatva, milyen vonások uralkodnak rajta, milyen volt a korában, hogyan hatott arra, miként ösztönözte a forradalmat, hogyan forradalmasította a magyar lírát — akarva-akaratlanul nemzeti sorskérdéseket, gondolkodási szférákat érintünk. Azaz dehogy is akaratlan, nagyon is akarva. Miközben a Petőfi-képre rakódott hazug, romantikus vagy épnen reakciós foltok letisztításán fáradozunk, tulajdonképpen vitát folytatunk. Üjjáértékeljük a múlt sok eseményét, megrajzoljuk magunknak és utódainknak az igazi Petőfi-portrét, a forradalmárköltő arcát. S eközben nézetünk maradi felfogásokkal, megkövült ítéletekkel csap össze. A vita lényegén keveset változtat, hogy egyes felfogások képviselői már régen nem élnek; eszmék küzdenek. Ugyanezt elmondhatjuk, talán nem kevesebb joggal, a Madách-évfordulóról is. A Tragédia költőjét az egész ország ünnepelte, s ha figyelemmel kísértük a megnyilatkozásokat, láthattuk, hogy igen sok bennük az olyan elem, amely régi, elavult, jobboldali vagy szektás Madách-értelmezésekkel küzd. A vitához nem feltétlenül azonnal felpattanó vitapartner kell; mint e költők esetében is, akik körül ellentétes vélemények és gondolatok sűrűsödtek. Elég maga a téma is, máris felfakad a mondanivaló. Hiszen a művészet és az irodalom nagy alkotóinak az életműve sohasem „lezárt", sohasem befejezett. Utóéletük talán még izgalmasabb: miként hatnak az egymást követő nemzedékek gondolkodására. S ezt követni, elemezni, ebből mai tanulságokat levonni: méltó és nagyszabású vitatéma. Az irodalmi-művészeti életben ma folyó eszmecserék egy kis részére jellemző csak az, hogy nagyon szűk kör számára szól, olykor-olykor kizárólag csak a „vájtfülűekhez", s így az esetleg érdeklődők egész rétegei maradnak ki belőle. Meg kell mondani, hogy ez a „kis rész" sokakat joggal bosszant. Arisztokratikus nyelvük sznob vagy sznobságra hajlamos érvelési rendszerük miatt sok — kivált művészeti — kérdésben folyó vita — hozzászólója, önmagát fosztja meg olvasóktól, érdeklődőktől. A nyilvánosság előtt folyó vitának járuléka kell, hogy legyen a közérthetőség. Akadémiai dobogón, szakmai tanácskozáson, katedrán, hozzáértők egyéb fórumain nem kötelező „demokratikusan" fogalmazni. De a közvélemény előtt folyó, annak részvételére — legalábbis hangulati részvételére — számitó vita tónusa, hangja legyen közérthető, a művelt és értő közönséghez szóló. Nem félnénk kijelenteni, hogy a vitázóknak ez erkölcsi-etikai kötelességük is. Szellemi életünknek egyik jellemző tulajdonsága, hogy élénkek, erőteljesek, jó mederben folynak a viták; előrelendítők és ösztönzők. S bar egy részük — amint korábban mondottuk — nem olyan kérdések körül forog, amelyeknek az elintézése azonnali haszonnal, praktikus eredménnyel jár, értelmük és céljuk van. TAMÁS ISTVÁN Orr Ida HOl LDT7Ó XTVÜCA T r.bJN Y JÁL/P A kabát függ a holdfényben csak a szívtájat éri fény. a nyak s derék sötétbe lóg, mint pók hajszálnyi kötelén. A fényháló a szív helyét öleli át, majd megpihen s mint sárgaszínű vonalzó fekszik a fal redőiben. Ki van gombolva a kabát bélése fénylik mint a hal a hold vízébe emeli aztán feljebb lép csakhamar. a zsebre süt, az akasztót is eléri hajnalfele, árnyéka nincs. Felémmered a fák ötujjú levele.