Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

VASÁRNAP, 1873. FEBRUÁR 25. mmsa De nem indulhattak mindjárt, mert valaki hiányzott a bandából. Egy öregembert emlegettek, annak a nevétől volt hangos az élettelen, hóban fulladt erdő. Lába nyoma után találtak rá mélyen a rengetegben. Így beszéltek róla: — Elment meghalni. — öreg volt már. — Nem bírta a munkát. — Nem bírta az életet. — Az öreg favágók télen halnak meg. — Mint a fák. — Azoknak is hóból van a halottas ágyuk. Szerszámait, zsákját bent hagyták a kunyhójában és rászakították a tetőt. A tüzet eltaposták és hóval borították. A kocsmában a gazdám a sarokba támasztott. Vonatra vártak a favágók. Ittak és énekeltek. Amikor a bányászok megérkeztek, elcsendesedett a terem. A verekedés nem tartott sokáig. Az erdeiek kirohantak az állomásra, velük a gazdám is. Én ott maradtam a sarokban. Később ketten is nyúltak értem, bányászok, de az erősebb markában maradtam, aki aztán lefejtette arcomról a zsákdarabot és maga elé tett a kocsmaasztalra. Megnézett és ezt mondta: — Jó fejsze. Iparos csinálta. Nem kincstári. Üj gazdámat sem szolgáltam sokáig. Pedig igencsak megbecsült. A fejszék akkoriban ritkán kerültek a napvilágra, ha egyszer már levitték őket a bányába. Leginkább nyelezésnél. javításnál, elezésnél láthatták meg a napot. Engem mindig kihozott a gazdám a sikta végén, és a barakkban a szalmazsákja alá fektetett. Nem értettem, miért, hiszen nem volt félős ember, de mindig a feje alatt értem meg a hajnalt. * Valaki azután a háború vége felé ellopott. Ezt az embert nem is számítom gazdáim közé, mert nem dolgoztunk együtt. Hamar túladott rajtam. A városból falura vitt és elcserélt egy kiló szalonnáért. Üj helyemen úgyahogy megvoltam. Kezdetben sok dolgom volt. Százados nemes fákat vágtam a kastély körüli parkban. De aztán kiszorultunk a volt uradalmi erdőbe, végül meg az ártér bozótosába. Ezután nem sokat törődtek velem. Naphosszat pihentem a t'atőkébe csapva. Éjszakánként egy öreg tyúk szundikált fagerincemen. Egy időben kedvence lettem akkori gazdám fiának, ö is hozott rendbe. Mikor az erdőbe ment, s magával vitt, ismét ragyogott az arcom. Az ilyen erdei barangolásoknál nem csináltunk semmi küOrsovai Emil VIKEND Kiáltásaim kertjét öntözöm idők vizevei lassú szivemet hHiiyattfekvőnek fejtetös világ a csak élőkből látott pillanat kútam húzom csikorgó láncain mi jön ki tudja milyen mély a mdlt öröm-tornácon barna vizsla jár emberi szóra figyelem-szobor magában pompázik pár mákvirág a szemétdomb tövében szín-revú kapum kilincse jövőm nyitra vár de nyomásra sohasem engedett a szobában tájképek csöndjei havas csúcsaikra még felmegyek K

emén>". rideg vassal dolgozó erős. edzett emberek a hajóépítők, hajójavítók. Nehéz kalapácsuk utese alatt hajlik a fém, tiltakozva döng az acéllemez, hogy végül engedelmesen formálódjon akaratuk szerint. Tápéi munkahelyükön szabad ég alatt dolgoznak télen-nyáron. Napfény a lámpájuk, de a sok száz tonnás fekete hajótestek alatt egyetlen fényforrás a szikrázó hegesztőpisztoly szúró fénye. Somogyi Károlyné totói tanúsítjuk, a hajójavítók nehéz, férfias foglalkozásában sok szépség is van, ezért vállalják a hideget, szelet, esőt. nyáron a forróságot a munkájukat szerető hajóépítők. — Oravec János ÉLE ÉS FOKA (Egy fejsze monológja) Éppen ezen a tavaszon vagyok ötvenesztendős. Nem gyárban születtem, hanem egy erdélyi falu kovácsműhelyében. Ketten beszélgettek, amíg az arcom kialakult. A kovácsmester és a jövendőbeli gazdám. Ezt hallottam: — Jó acél ez? — Príma. Háborúra, harcra készült. Jó lesz fára is. — És farkasra, medvére? — Arra is. — És emberre? Tűzből ki, vízbe be. Tűzből ki, vízbe be. Így edzettek. Aztán, amíg bakancsuk előtt, a műhely fenekén, a porban pihentem-hűltem, ők u falócan ülve folytatták a beszélgetést. A kovács odanyújtotta a dóznit a gazdámnak, megcsavarta a cigarettát és ennyit mondott: — Messziről jöhet. — A doftanai börtönből. — Sztrájk? — Az. — Elengedték? — El. — A többieket is? — Nem egytől egyig. A kovács egvik tenyerére vett, a másikkal végigsimított, aztán átkerültem gazdám kezébe, aki meglóbált a levegőben. — Súlyos. — Az. Krupp-acél. — Nyél is kellene. — Nézzen ott a sarokban, a vashoz, tenyeréhez illőt. — Ezt a kőrist választom. Nem kellene sokat igazítani rajta. A gazdám a nyelet faragta, a kovács az éket kalapálta. A mester kérte a nyelet, de a gazdám megrázta a fejét: — Nem. Ez az én dolgom. — Fel tudja ékelni? — Fel. — Ne segítsek? — Ne. Csak adjon még egy ütókészséget. — Kalapács jó iesz? — Fejsze kéne. Egy másik fejsze. Így szoktuk. Egy fejsze nem fejsze, egy ember nem ember. Aztán megkóstoltam a kézzel hajtott köszörűkövet is. végül pedig a reszelőt a gazdám térdén A kovács csak nézett fölöttünk, aztán ezt kérdezte: — Miért kell ilyen etesrev? — Mert fejsze. Szerszám és fegyver. Később szótlanul ültek egymás mellett a lócán, én a gazdám lábánál pihentem. Egyszer csak megszólal a kovács: — És most merre? — At a határon. — Ezzel az üres tarisznyával? — Ezzel. — Adnék egy darab sózott szalonnát. — Ha jó szívvel kínálja. — Nem tudtam, mire születtem. Éjszaka, ahogy eljöttünk a kovácstól, a szomszéd faluban a gazdám velem verte szét a fűrésztelep gépeit, vágta el a drótköteleket, huzalokat. Futva menekült, amerre a folyó mutatta az utat a völgyben. Hajnal felé leroskadt az egyik fa alatt, engem pedig a harmatos fűbe dobott. Később, amikor a nap sugarai felébresztették, megmosott, súrolt a folyó vízében, és tarisznyája hajtókájával törölte le rólam a vizet. Aztán válla ágascsontjába akasztotl-ültetett és elindujt arra. amerre a folyó meg a napsugár igyekezett. Legközelebb akkor vett munkába, amikor egy új bányatelep közelében sokadmagával megkezdték a fák döntögetését, darabolását. A gazdám egyedül ásta meg a kunyhó gödrét, velem faragta meg az ágasfát meg az egyenes dorongfákat, amiket két oldalról, ferdén, egymás mellé szorítva a gerinerúdra fektetett. A tűznek valót is velem aprította, amit a kunyhó előtt gyújtott meg. De kellett is. mert tél eleje volt és hideg. A táborhelyen minden kunyhó előtt mindig lobogott a tűz. Én jol szolgáltam. Ezt többször hallottam a gazdámtól, amikor a tűz körül beszélgettek esténként. Dicsérte az erdélyi kovácsmestert is. De jó) szolgált a gazdám és a többi favágó is. Azt mondják, a kenyér elé sietnek, de hajtja őket a hideg meg a hó is. Munka végeztével jó pénzt kaptak. Ütra készülődtek. Reggel a gazdám mindent összepakolt, az én arcomra pedig egy zsákdarabot kötött. í t H 1