Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

/ VASÁRNAP. 1973. FEBRUÁR IS. a alz Besze Imr* TÉL Tanyáit ölében fagy vicsorít, fogai tépik a kertek told alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek, nevetik a tél hatalmait. Sóiét szemekben csend remeg s a bőr ala rohan az álom. szerelmet kérő. vad kezek markolják meg az éjszakákon születő, új szerelmeket. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak: tent napfény — sejtés dereng, súlyuk van boros szavaknak, pincék teteje belereng. Komák vastorka belefájdul, disznók borzalomhalála az ólból fagyos udvarra rándul felhőt eres/.t a bőllér szája, s halál folyik a téli tájra. Héra Zoltán MINDEN BETELT Minden betelt, minden betelt — a szögek, az élek. az élet. Kivetette a-szikra a csorbát, kiforrtak mind a rózsák. S valami mégis, ott! — mintha a véredet apasztanák. A nap betelt, a föld beteli — korbeert zarándok-éjszakák! És mégis — mintha először látnál égni gyertyát mintha először látnál hold-maglyén gyúlni gyertyánt. Neveti hangod a zug-öröket, szavadban jég les. tűz kiált. Hívhatnád magadat ünnepedre. de csak e teli árny-világ. Otj-ott. a kanyavban. csúcson bandzsail. tc! újra vágy-vilag. Mintha először dőlnél éji fűre mintha először útne rád a láng. Dékány Kálmán KUKKANTÓ Mint kisfiú, szűk világomból egy napon a Városba csöppentem. Lenyűgöző látvány vol; a nyüzsgő utca, még inkább Tóni bácsi hatalmas kőháza. Otthon, a faluban ugyanig vályogból készültek _a házak. Addig nem láttam masmilyet: meg Tóni bácsit sen. ismertem, pedig a nagy- . bácsikám volt. Kilencvenedik születésnapját ünnepelte éppen, ezért gyűlt öszsze nála a rokonsúg. Anya sem sajnálta az útiköltséget. Megéri, mondta, hisz Tóni bácsi gazdag, és az volt a kívánsága, hogy engem is elvigyen hozzá. Emmi néniék gondozták, amiért lakast kaptak tőle. bár nem a kőházoan, csak az udvar végében. hátul, de ez a kisebb ház. is cseréptető? volt. A miénket pedig csak n.id fedte. Szép kerten haladtunk át — csupa virág meg rózsalugas —. ahogy felvonultunk Tóni bácsi köszöntésere. Nagy házának csupán egyetlen sznbácskáját lakta, a másik kettőt lezárta. — Vén zsugor! — panaszkodot* Emmi néni anyának. — A lomjai fontosubbak neki, mint a mi kényelmünk. A csiszolt, piros téglafalak, meg az eresz szegélyén végigfutó fényes esőcsatorna megdobogtatta szivemet. Ezt mind én öröklöm majd, Icával! Anya már kiszámította, mennyi lesz ez pénzben ... Az első meleg, rokoni perceknek én voltam a hőse. Tóni bácsi merengve nézett egy darabig, s amikor megszólalt, apára emlékezett. Anya megkérdezte, mivel tölti napjait, nem unatkozik-e nagyon egyedül. Soha. felelte Tóni bácsi. Aztán füzetet szedett elő a fiókból, s eldicsekedett, hogy harminc esztendeje mindennap beleírja az időjárást: a napsütést, a szelet, meg a felhőket. Korán búcsút vettünk. mert •senki seiri akart Tóni bácsi terhére lenni. Amikor rám került a sor. igy szólt: — Andrist még hagyjátok itt. Anya csaknem egyszerre kiáltotta Emmi nénivel: — Szívesen, drága Tóni bácsi! Nagyon örülünk, Tóni bácsi. Ketten maradtunk. Tóni bácsi megint rám hunyorított, dörmögött valamit és a szekrényhez csoszogott. Hosszúkás fadobozzal a kezeben tért vissza az asztalhoz. — Várj csak. mutatok neked valami szépet. — Rejtélyesen mosolygott. ahogy fölnyitotta a doboz fedelét. — Ilyet még nem láttál, az biztos... Megilletődve várakoztam. Csupa fül é» szem voltam. Nagybácsikám ugyan közönségesen csak kukkantónak nevezte. pedig valójában igazi varázsdoboz volt. Két apró ablakszemmel. sínen tologatható kerettel. Abba tette a képeket. Előbb c nézett bele. — Így ni — mondta és igazított rajta. — Most le következel Nem kép volt az amit láttam, hanem valódi tái. Hegy. csillogó bércek, a magasban sas kering. Magam is benne voltam a táj ban, szinte arcomon éreztem a levegő áramlását. , — Na, hogy tetszik? — tudakolta nagybácsikám. — Gyönyörű' — lelkendeztem. — A Stáyer-Alpok! — mondta. — Ott is jártam, vándorlegény koromban. A dobozzal beutaztuk a nagyvilágot. rónákat, folyókat, tengereket. Mintha hónapok teltek volna el közben! Megigezve, teli sóvárgó áhítat tal bámultam Tóni bácsira. Elfelejtettem a kőházat, a kertet, az ezüst pénztől csillogó Holt-Tiszát. Egyedül a varázsdobozra vágytam, s úgy megkívántam, hogy sajgott a mellem, elfulladt a lélegzetem. Hátha ... hátha ne. kem szánta, reménykedtem egészen addig a pillanatig, amíg be nem zárta a szekrénybe. Ettől kezdve arra számítottam, ha összebarátkozom Tón! bácsival. majd csak elszánja magát az ajandékozásra. Már-már latiam magam játszopajtasaim gyűrűjében. ahogy közrefognak, és kikérdeznek; milyen a város, mi mindon van ott? Ekkor előveszem táskámból a játékot. Kérdezik: ..Ez mi?" „Közönségesen csak kukkantó — felelem. és a szemük elé tartom. — De igazában varázsdoboz." Megcsodáljak, nem akarják abbahagyni a kukucskálást. Eltogom irigy pillantásukat. „Hol szerezted?" — kérdik. „A városban" — -telelem. „.Boltban?" „Nem. Tóni bácsitól kaptam. Boltban nem árulják." „Sehol?" „Sehol." „Valahol csak kapni?" „Nincs több. csak ez az egy." „Sehol a világon?" ..Hat persze — bizonygatom. — Tóni bácsinak is csak ez az egy volt. de nekem adta. Neki nem kell, úgysem sokáig él már. Kilencvenéves." „És ha te meghalsz, kié lesz"" „Én nem halok meg. Akié a varázsdoboz, az örökké él." „Azt mondtad, a nagybácsid meghal." • „Igen. mert nekem adta. Ezentúl mindig az enyém lesz, es én soha nem halok meg. Értitek már?" Nagybácsikámat mindennap meglátogathattam, s ő megtanított a kukkantó kezelésére, s megengedte, hogy önállóan használjam. Közben újságot olvasott, drótkeretes pápaszemmel. De észrevetlem, hogy időnként kiles az újságból, engem figyel. Néha od szólt: — Meséld el, mit látsz? — Egy nagy fehér hajó úszik a tengeren — válaszoltam. — Füstölög a kéménye. A hajó körül fehér madarak röpködnek, némelyik közülük bukva rászáll a hullámokra. — Sirályok — mondta Tóni bácsi. — ígv hívják azokat a madarakat. Mindig elkísérik a hajókat. Olyan hajón utaztam egyszer, vándorló koromban, a dalmát vizeken. Tudod te, mi az a vándorló korszak? Nem tudtam, csak emlékeztem rá. hogy ezt már máskor is említette. Régen az volt a szokás, mesélte Tóni bácsi, hogy mielőtt egy iparoslegény mestervizsgát tett, nekivágott a világnak. Bizony ígv volt. ö szíigvártó és kötéiverő mester lett. Kétszeres mester. Máskor így szólt: — Megmondjam, milyen idő volt. amikor halálodon voltál? Tágra nyitottam a szemem: a halálomon? — Ezt se tudtad? Feleletül a fejemet ráztam. — Bizony, hajszál híján meghaltál egyszer, hároméves korodban. Hanem a szervezeted megbirkózott a krízissel, az első halál erejével Mert tudod, ki* Andris, ez az első halál olyan próbaféle, meg sem adatik mindenkinek. hogy része legyen benne. De akinek megadatik, és ki is állja a próbát, ahhoz később. felnőtt korában, már csak félve mer közeledni a halál. ... Az utolsó napra ébredtem a vendégségben. Amikor Tóni bácsihoz bementem, a varázsdoboz már ott vol-t az asztalon. — Gyere — mondta. — Még sok mindent nem láttál itt. Bevezetett a szobákba. Az elsőben voltak azok az eszközök, és készségek, amelyekkel a mestertérségét űzte. A második szoba, akár egy kiállítási terem. Benne Tóni bácsi gyártmányainak egy-egy példánya. Köztük, egy külön falon azok a bizonyos lószerszámok, Tóni bácsi mesterműve, amivel három esztendei vándorlása utan a nagy titulust elnyerte. Szíjalton, hevedereken csak úgy csillogta,, a rezveretek. Minden esyes darabjának volt valami ékessége. — „Még a király fogatához is elkelne" — idézte nagybácsikám a vizsgáztató testület elismerését. Tüzel a türelmetlenség, hogy visszamenjünk a varázsdoboznoz Am most nagybácsikám nem engedett hozzányúlni, ő maga hozta működésbe. Talán mert utoljára játszik vele, gondoltam. Sóvár, mohó reménykedéssel lestem minden mozdulatát Mintha búcsúzna tőle. Kezem oldódik, el. szabadul, és már nyújtom élte. Tóni bácsi megremegett. Fur. csan tűzött rám a szeme. Szinte azúrt a tekintete. — Hogyisne! — mondta. — Még ezt is? Kapzsj kölyök. Tudd meg. soha! — ós elzárta a varázsdobozt a szekrénybe. Aztán már csaik a végrendetet. ben reménykedtem. Sokáig ólt még nagybácsikám, de nem láttam többet. Százegy éves korában halt meg. Fiatalember lettem közben, érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben. „Ég veletek! — írta a záradékban örökhagyónk. — Osztozzatok a hulladékon, úgyis erre vártatok rég. Az igazit — a játékot —. amit fiatal kézzel magam fabrikáltam, tegyétek mellém, a koporsómba. Ez nekem elég. ö, ha felnő, megbocsát majd nekem. Nemsokára mindnyájan elfeledtek — tibennetek hamar meghalok. Ö nem felejt el soha. A vágyaim őbenne tovább élnek,..," ír- :