Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

rmáKSftr, «m. február is. Műhely VERES MIHÁLYNÁL Csanády /ónos LÁBNYOM Meztelen lábnyom fénylő sárba fagyva. a nagyujj alatt a bőr récéi, fönt téli rajz: nyílkoszorú, fehér ecsetnyomok — száguld a föld. akár egy hógolyó. a Nap felé! Fagyosan csikorog forgó jégtengelye — ropogva repül át a kátyúkon, holdkráter peremén, felzökkennek a szerelmesek: ,,Túl könnyű ez a cséza erre a hosszú útra!" Meztelen lábnyomok a csillagporban. a nagylábujj récéi. nyllkoszorú az égen — két zökkenő közt ölelkeznek újra, és kirügyezik boldogan a test! Kiss Attila rajza Ahai Pál PARÓKA — Szörnyű dolog történt velem, vonszolt le kedvenc borkimérésébe Bux Márton barátom. Képzeld, nem ismertem meg a nejemet. — Izabellát? Pedig öt nehéz összetéveszteni! — válaszoltam finoman. Válaszomban a hangsúly adta Izabella jellemzését. — Biztosan sokat ittál. — Az igaz. de ez előfordult velem máskor js. Mindig megismertem Izabellát, ha másképp nem a hangjáról. Ami most történt, az valóságos krimi. Gyorsan lehajtott három deci csengődit, és belekezdett a történetébe. — Képzeld, hazamegyek, és csendes a lakás. Amikor betoppantam nem fogadott nyájas köszöntés, amit úgy megszoktam éveken át: hol voltál, te utolsó disznó ...? Egyszóval azonnal hiányérzetem támadt. A konyha üres. A kis szoba is. ahol eddig varrogatni szokott a drága. Üres volt a hálószoba is. A gyerekek szobájából azonban fény és halk muzsika szűrődött ki. Benyitok. A gyerekek mégnója szól. A tükör előtt egy vörös nő üldögél, előtte konyakosüveg. A nő bámulja magát a tükörben, iszik és dohányzik. Óvatosan kémlelek át az ajtón: ki lehet ez a nő? Izabella pongyolája van rajta és a haja ... — Ne a hajáról mesélj, a lényegről! — Az a lényeg. A nő hajzata vöröses lila rolnikba csavart ferde torony szerűség. A loknik és gyűrűk valósággal ellepték ezt a hajzatot. — Ki volt a nő, megmondanád végre? — Igen. A nejem, Izabella ült a tükör előtt. Miért nem ismertem fel? Nos, azért, mert parókát viselt. — Parókát? — Igen. Nyolcszázért vásárolta. Az egész káestém ráment! De még ezt se bánnám. A baj az. hogy hordja is ezt a szörnyűséget. Nemcsak otthon. hanem a hivatalban, a Közértben, mindenütt. Amióta megvan ez a paróka, a szomszédok nem váltanak jegyet a cirkuszba. — A paróka nagy divat1 — A paróka nagy marhaság. Egészségtelen és ronda. — Nincs igazad. Praktikus és csinos. — Nem láttad Izabellád — A nők ezzel sok időt takarítanak meg. Nem kell többé a fodrásznál ülni. — Az igaz. Viszont úgy cserélik külsejüket, ahogy akarják. Tegnap Izabellám szőkén jött haza. Az ö vörösét elcserélte a személyzetis Margóval. Lehet, hogy holnap egy hülyegyerekes szőkére cseréli el ezt a feketét. Saját férjük nem ismer rájuk. Hova fog vezetni ez? Elvesztettem a paróka miatt Izabellámat! Éjjel-nappal töröm a fejem, mi lesz ennek a vége? — Aki sokat töpreng, annak kihullik a haja. Mit szól hozzá a nejed, ha egyszer billiárd kopaszon jelensz meg? — Kopaszon, én? Majd vásárolok egy göndör fürtű parókát magamnak. Elvégre egyenjogúság van, vagy mi a fenei peket, melyek legegyszerűbben és legtömörebben képesek kifejezni az adott gondolatot. Ezeken az alkotásokon nincs valós tér, nincs perspektíva, nincs axonometrikus ábrázolás. Síkokból építem föl a képet, de a rezonáló nézővel való kontaktusban egy gondolati térrendszer épül ki, a kép által sugallt és megfogalmazott gondolatra épülő térvilág. Orfeusz és Euridike, Tánc, Legenda, Aranykor, Naphimnusz, Boszorkányszombat, Kibontakozás — néhány képcím. Már a címek is sejtetnek valami elvont, általánosított jelképiséget. S a jelekre redukált képek vizuális megjelenése, és a címek gondolati tartalma nagy asszociációs lehetőséget rejt. Veres Mihály nem illusztrációkat készít, Orfeusz és Euridike című képén nincs egyetlen figura, egyetlen legendabeli konkrétum sem. A „mindig előre" gondolatát teljesíti ki ez a kép, s annak a bizonysága, hogy az előretekintés, a holnapban gondolkodás mindennapi megtisztulást jelent. Az igazi műélvezet az lenne, ha a képek adla asszociációs lehetőségeket felhasználva minden szemlélő az alkotás aktív részese lenne. Kéken lobogó lángok, íves föld- és éghorizontok. fekete-fehér napkorongok, suhanásmadarak, virágszirmokat sejtető ívelések, robbanásszilánkok . ..' Jelek, melyekből Veres Mihály gondolatokkal teli képeit építi. S színei is jelképesek. Kék lángjai a megtisztulás tisztítótüzeit juttatják eszünkbe, megfeketült napkorongja egy robbanni kész gondolatgomolyag, hófehér madarai a tisztaság és megismerési vágy jelképei. Nagyon izgalmas Veres Mihály képeinek faktúrája is. A felületi megmunkálás is a tiszta gondolat megszületését segíti. A molekuláris rezgéseket, vibrációt és lüktetést, az anyag sugárzását megjelenítő megmunkálási mód, bár nem bontja meg a síkbeli ábrázolás egységét, mégis megmozdítja a kép körül a levegőt. Bár Veres Mihály festészete elsődlegesen intellektuális mondanivalók hordozója, mégsem nélkülözi a poézist. A zenei és Urai hangulatok képi jelenlétét éppen ez a cizelláltság, ez a finom megmunkálás jelenti. — Az ember nagyon ritkán van a csoda határán. Amikor úgy érzem, hogy ott vagyok, akkor festek. Nem valami nagyképű és betanult szöveg ez. A csoda, véleményem szerint nem egyéb, mint a gondolati feltöltöttség állapota. Az a pillanat, amikor egy gondolat képileg megérik. S a kegyelem állapota pedig maga a festés, amikor a megérlelt mondanivalót, mint a szülőágyon fekvő anya gyermekét, a művész világra segíti. Ez egy mágikus folyamat, melynek végeredménye a művészi teremtés, a kész alkotás. Veres Mihály a szülői ház egyik szobájában lakik. Ez a helyiség a műterem, a dolgozóés a hálószoba. A falakon semmi. A falnak fordítva, képek sokasága. Két, hatalmas festőállvány, rajta a most készülő, nagyméretű festmények. Sok-sok könyv. Az asztalon feljegyzések, vázlatok, könyvek, ceruzák, ecsetek, kávés- és pálinkáspoharak, régi vekkeróra, tégelyek, az asztal alatt félig faragott faszobor, Veres Mihály műhelye. Gyakran hallottam Veres Mihály képei előtt tűnődő nézőktől és értő pályatársaktól egyaránt, hogy képeinek kifejezésmódjában, emberi és művészi tartásában jó néhány pesszimisztikus vonás van. Ezt igazolni látszik különös emberi sorsa, kacskaringókkal teli művészi pályája. Nehézségek és csalódások ellenére is eredendően optimista művészet a Veres Mihályé. Nemcsak azért, mert vallja, hogy ez a fajta, gondolatoktól töltött festészet is része a ma szocialista képzőművészetének, hanem azért is, mert festészetével olyan problémákra keres képi válaszokat, melyeknek mindnyájan hol szenvedő, hol boldog részesei vagyunk. TANDI LAJOS Különös festészet a Veres Mihályé. Egyszerre vonz és taszít. Vonzanak megfejtésre váró gondolatokkal teli vásznai, taszítanak a nehezen föltárulkozó jelképek. Ügy tűnik, semmiképpen nem sorolható az ő festészete a szegedi képzőművészeti életet ma meghatározó vonulatokhoz. Egyedülvaló piktúra a Veres Mihályé ebben a városnyi mikrovilágban. Képein alig-alig fedezhetjük fel a valóság elemeit, a maguk primér valódiságában. Pedig Veres képépítő jeleinek ősei, gyökerei a Tisza-parti tájhoz kötődnek, innen hajtottak ki, ennek a városnak levegője, atmoszférája alakította-formálta. Néhány évvel ezelőtti emlékezetes kiállításán, ahol jórészt grafikai lapokat mutatott be, egyértelműen megvilágosodott az az út, mely a realista ábrázolásmódtól elvezette Veres Mihályt egy jelképes mondanivalót, gondolati töltést hordozó, szimbolikus ábrázoláshoz. Kezekre, emberekre utaló facsonkjainak modelljei a Tiszaparti ártér fűzfái voltak. Belőlük alakította ki óvó, védő. haragvó, összekulcsolódó fakezedt, melyek emberi magatartások, viszonylatok hordozói lettek. Azóta sem tért le a maga választotta ösvényről Veres Mihály, s itt, és most egyedülvaló piktúráját magányosan építi, önként vállalt pokoljárását következetesen teljesítő harcosként arat hol szerényebb, hol jelentősebb győzelmeket. Sokan állnak értetlenül jelekre redukált, valóságelemekből építkező, síkban komponált képei előtt. S fennáll az a veszély, hogy ez az értetlenség ellenséges páncélzattá merevedik, s akkor valóban megközelíthetetlen nemcsak ez a festészet, de minden művészeti alkotás. Hiszen teljes védelmet nyújtó páncélzatban nem lehet megmártózni a frissítő, tisztító tavakban. Ha a műalkotásoknak nincs lehetőségük, és megfelelő idejük arra, hogy hassanak a nézőre, akkor ne várjon senki művészi hatást. — A közérhető képzőművészet híve vagyok. Ez természetesen egészen mást jelent, mint a megcsontosodott realista vagy naturalista ábrázolás igenlését. A gondolatok mindenki számára fölfogható és érthető megfogalmazására törekszem, a festészet eszközeivel. S ehhez a feladathoz kevésnek bizonyultak a pusztán hangulatokat vagy érzelmi rezdüléseket tetten érő, hagyományos piktúra eszközei. Képi jelekre van szükség, azaz jelképekre, melyek sűrítve és felfokozott intenzitással hordozzák a gondolatot. Mindig először a gondolat kristályosodik ki, azután keresi meg magának a legmegfelelőbb formákat, azokat A jelké-