Délmagyarország, 1973. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

I. 1973. JANUÁR 14. B 9 El Dm . Reich Károly illusztrációi a Petőfi Sándor című kötetből Andrássy Lalos TISZTA SORS Hullámok hátán verseld közt virrasztottam az éjjel is Veled néztem — mit hányszor felidéztem! konok arcod és lángoló szemed S ahogy én látlak így hiszem csak legendák közt a lényeget: magad oly üstökösnek lökted égre Napot tagadna már ki eltagad! Múzeumok és tankönyvek közt feloszthatták a változó korok színeidet mint divat-ékszert mint. napsütést a földi évszakok s kokárdába-íont grcod fényét bár szíthalták bitorlók is hamis szájjal — kezükben véres térrel! tisztán ragyogsz Te fölöttünk ma is néped fölött mint Jel: ha lantod ott zengett fel hol jajgatott a jog zászlód alá kokárdás jel vitt egyként vonultunk ott mindannyian! S látlak amint a gyenge férfi kilép: az árként zúduló tömeg élére áll, s a Hon nevében a Történelmet mint forgatja meg! Mert nem születtél így: a Kor tett nagyabbá mint a kish Hűeket de történelmi pillanatban mégis Te tudtad mit kell mft lehet s hogy tetted is — a bizonyság rá e kiváltság nem készületlen ért a szó s a tett hogy egybeforrjon huszonhatévig izzottál ezért! Jó lenne már ha értenék így meg-megidéző késő-unokák szeretni nem divat se szégyen még az se ha csak most találna rád! Kezünkbe tetted hisz a szived is: mért lenne baj ha értjük mit dobol? Versed mint vérünk lüktet Idebenn s az életbőt visszhangja zakatol ha szavaid- hazánkért izgatók egyértelműek mint a szívlövés a dicsérők barátot korholók oly őszinték mint kenyérhez a ke Mert így szeretlek én s aki szeret esendőt aki mégis oly merész hogy kérni sírni ütni is tudott előre látva bár a nagy halált — mert tiszta sorsod így szemünkbe Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bátkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! Petőfi Csontos Magda TÜL A HETEDIK AJTÓI T jRfot s színpad: kint-e vagy [bent, Urak, asszonyságokV (Balázs Béla: A kékszakállú [herceg vára) Éles, kegyetlen csikorgással becsukódott az ajtó. A hetedik. Judit mozdulatlanná dermedt, miután beállt a három asszony mellé, akik könnyes arccal bámultak rá a hajnal, a dél, az este koronájával és palástjával díszítetten. Látszott, szólnának, de Judit határozott mozdulattal csöndet parancsolt. Minden izmát megfeszítve figyelt kifelé. Nem hiába. Áthallatszott az ajtón a Kékszakállú elhaló sóhaja: — Te voltál a legszebb asszonyt És most mindig éjjel lesz már, éjjel, éjjel... Kisvártatva lépesek wszg visszhangzott. Kékszakállú eltávozott, ment a dolga után. Judit megcsóválta a fejét, és az asszonyokhoz fordult. — Rólatok is ezt mondta, mikor idecsukott? — a hangja frissen, elszántan, kíváncsian csengett Az asszonyok megdöbbenve néztek rá és bizonytalanul kérdezték: — Mit? — Hát, hogy ti voltatok a legszebb asszony, s hogy most mar mindennek vége. Hallottátok, nem, hogy rólam ezt mondta? Az asszonyok nem válaszoltak, de szemmel láthatóan zavarba jöttek. Az első, a hajnali, a piros palástos, tétován végigsimította a homlokát. A tűzarany palástos déli össaemorzsolta a szemöldökét, és szinte láthatóan villámsebesen dolgozni kezdett az agya. A harmadik, a t>ágyadt, barna esetében lelt bú palástba búrkolt, babaarcú butácska kinyitotta, aztán újra becsukta a száját. Majd mégiscsak kinyitotta: — Nekem azt mondta, hogy az enyém most már minden este, és ez mindig így lesz már. Most meg neked adta az éjszakákat? Judit felnevetett. — Nekem. Ahogy nektek a hajnalt, a delet, az estét. Mióta kuksoltok itt ilyen gazdagon? Megint a harmadik szólt. — Jó régen. És te hogy kerültél ide? Judit leszedte a fejéről a gyémántkoronát, amit a Kékszakállú előbb rányomott, forgatta, hogy a köveken megszi kráztassa a gyér fényt. — Ez. úgy látszik, tényleg igazi — mondta, s csak aztán válaszolt. — Elhagytam az apám házát, elhagytam a vőlegényem, mert ez •a Kékszakállú annyi mindent ígért és olyan szenvedélyesen vallott szerelmet Sok beszédet hallottam már róla, de levett a lábamról, mert őszintének és szomorúnak látszott. Eljöttem vele. Amíg jöttünk, jó is volt, de amikor ideértünk, folyton azt kezdte kérdezni, hogy félek-e? Nem féltem én semmitől, meg is mondtam neki. Hozzáfogtam rendbe tenni ezt a sötét, rideg várat. Jó alaposan kitakarítottam, Kékszakállú vidámabb lett, amint kinyitottam az ablakot, hogy kivigye a szél az áporodott levegőt Most megszólalt az első asszony. — Mindent megmutatott? — kérdezte tompán. — Azt hiszem mindent — mondta Judit vállat* vonva. — És tényleg nem féltél? — kérdezte a piros palástos. — Nem; sajnáltam ót. Olyan fura dolgokat mesélt. Még mielőtt beeresztettem a napot meg a szelet, azt mondta sose fog ragyogni ez a vár, mert az ő szomorú lelkétől sötét. Meg hogy csúf a világ. Aztán láthatta, hogy ragyogott. Mondtam neki. hogy felejtse el azokat a dolgokat, amiket a kfnzókamrában mutogatott. Nem kell kínozni senkit, és akkor nincsenek önkínzó, szörnyű gondolatok se. Ki kell dobálni mindent a fegyveresházból is, — azt is megmutatta —, nem kell verekedni és akkor nincs rettegés. Undorított az a sok vér, nem értem, miért fontos ennek a szegény Kékszakállúnak, hogy mindent összevérezzen. Hiszen csak rajta múlik, és nem jó neki, amit maga magának csinál. A kincseinek se tud örülni, láttam a kincseskamrában. Bezárt kincseit, persze, hogy is örülhetne nekik? Mért nem ad belőle másnak is? A kertje szép, de ott meg zavarban volt. Szégyellte, hogy szereti a virágokat, hogy ellágyul tőlük, hogy szívesen gondozná, ápolná őket. Mondta is, hogy csak csináljam én. Azt hiszem, szép és hatalmas birodalmát ls unja. Mondtam neki: szép és nagy a te országod, menjünk, utazzunk, járjuk be az egészet. Azt felelte, ne menjünk sehová, ne kíváncsiskodjak. Én csak akaratoskodtam, kérdezősködtem. Előbb szelíd volt, de aztán mérges. — Judit, csókolj, sose kérdezz — kiabálta. És egyre morcosabb lett Egy nap ott találtam a fehér medencéje mellett, ahová nagyon nehezen eresztett be, és sírt Az mondta, könynyek vannak a medencében. Hiába vigasztaltam. Láttam, már szórakoztatni se tudom. Akkor pakoltam Judit ledobta a csillagos palástot, amit a Kékszakállú borított rá a hetedik ajtó előtt, és a szoknyája alól egy batyut húzott elő. Szerszámokat szedett ki belőle, feszftővasat. kalapácsot, nagy szögeket, kötelet. Az aszszonyok riadtan és értetlenül nézték. — Mit akarsz ezekkel?—kérdezte szenvedélyesen a második, a tűzpalástos, aki eddig nem szólt. — Mit akarhatnék? — kérdenie vissza Judit — Ezekkel akartam megszökni. A kapuk zárva voltak, éppúgy, mint az ajtók, amiket olyan nehezen nyitott ki. Nem tudom miért, hiszen mindenütt van kinzókamra, fegyveresház, kert meg miegyéb. Mit takargatta, mit kínlódott velük annyit, nem tudom. Tény, hogy mire mindent megmutogatott, elunta magát. Pedig én akkor kezdtem volna igazán megbarátkozni vele. Egyik este megkérdeztem tőle: — Mondd meg nekem. Kékszakállú, kit szerettél én előttem? Ettől rettenetesen ideges lett, és amikor követelőztem csak, azt mondta, gyerünk ehhez a hetedik ajtóhoz, amit addig még nem nyitott ki. Nekem gyanús volt a dolog, eszembe jutottaké viselt dolgairól szóló mendemondák, és a batyut magammal hoztam. No, most itt vagyok. Azt hittem, csak engem zárt be, nem tudtam, hogy ti Is éltek. Én, persze, itt nem maradok. Eljöttök-e velem ti is? A három asszony irtózattal nézett rá. — Szökni? Az ő parancsa ellenére? Te engedetlen akarsz lenni? — kiálltották sorban. Juditnak elkerekedett a szeme a csodálkozástól, aztán fogta magát, és a parányi ablak mellett szó nélkül bontani kezdte a falat- Izmos karja gyorsan feszítette szét a köveket, csakhamar akkora rés támadt, amin már kibújhatott. Derekára kötötte a kötelet, és kimászott. Az asszonyok néma iszonyattal nézték. Judit még egyszer megkérdezte, miközben gondosan ellenőrizte, jő! tart-e a szögön a kötél; — Csakugyan nem akartok jönni? Lekúszhattok utánam egyenként, kibír ez mindannyiunkat. Az asszonyok nem mozdultak. Judit búcsút intett, és óvatosan leereszkedett a várfal mentén. Csillagos, virágillatos, tündöklő éjszaka volt odakinn. Éppenolyan, mint amikor Kékszakállú először csókolta meg őt, és szelíden ugyan, de parancsolóan azt mondta: — De hiszen te szeretsz engem! Juditban valami megsajdult, aztán arra gondolt, jó hogy még a gyémántos koronát és palástot se hozta magával. Nem kell ettől a szegénytől elhozni semmit hisz tulajdonképpen semmije és senkije nincs. Elindult a csillagpalástos éjszakában, arra, ahol az ég összeér a földdel. Egyszer még visszafordult, amikor már Jó messzire járt a komor vártól. Fölnézett rá, és tűnődve dünnyögte: — Mondd meg nekem. Kékszakállú, kit szeretsz majd er> utánam?