Délmagyarország, 1972. december (62. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-10 / 291. szám

VASÁRNAP, 1972. DECEMBER lfl. Létezik egy furcsa előítélet a közvéleményben. Valahogy így szól: ha a kritika megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nemigen érdemes megnézni, elolvasni; ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. A babona kialakulásának persze voltak oiy.an előzményei, amelyek — legalábbis részben — érthetővé teszik a közvélemény reagálását. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotásoktól, mely legfeljebb a kritikusok elképzeléseiben élt, s ők ezzel az álvalósággal szembesítették a műveket. A nézők azonban saját tapasztalataikból tudták, mi a tényleges helyzet. Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon, művészközönség találkozókon, amelyeken a közönség véleményét nyilvánítja, tapasztalni fogja: ezek a vélemények nagyon gyakran a kritikákban megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán': sok ember egy műalkotással kapcsolatos véleményét az általa olvasott — és elfogadott — kritika szavaival fejezi ki, ami természetes is, hiszen a közvélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik-e neki, vagy sem. Ha az indoklásról van szó. akkor már az esztétika, művészetkritika fogalmaihoz kell folyamodnia segítségért. Mindennek ellenére változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni, és megfordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika hatásfokával még mindig problémák vannak. Nem véletlenül foglalkozik az MSZMP elméleti munkaközösségének a kritikát tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok, és a rádió. meg a televízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásfokával. Ml léhet ennek az oka? Nézzük az első okot. Elvileg rég eldöntött kérdés, hogy a kritika. elsősorban a napilapkritika, a legszélesebb közvéleményhez szól. Ezt a közvéleményt icelí tá jékoztatni az új műalkotásokról, ennek kell segíteni, hogv az adott művet valamilyen értékrendszer alapján elhelyezze a többi mű között Feladata, hogy a mű elemzése, ideológiai tartalma és művészi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat megértesse a nézőkkel, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik legkézzelfoghatóbb ideológiai fegyver az eszmék olyan küzdelmében. amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista emberért folyik a harc. Elvileg tehát tisztázott. hogy a napilapkritika mindenekelőtt és főként az újságolvasók. tehát a legszélesebb közvélemény számára íródik. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját ls, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit, vagy gyengéit, akkor segít a maga módján, legtöbbet az adott művészeti ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban olyan kritikai írásokkal, amelyek megfordítják a hangsúlyt, és akarvaakaratlan, elsősorban a művészeti közélet igényei, elvárásai, harcai jegyében íródnak, s csak másodlagos eredményük — vagy eredménytelenségük —, hogy az olvasókra milyen hatást gyakorolnak. Ennek a hangsúlyváltásnak az a nagy veszélye, hogy 11a a kritikusnak igaza van is, mivel elsősorban a művész számára mondja el igazságait, a közönség nehezen fogadja el azokat. Megérzi: rá, mint olvasóra, nem nagyon voltak tekintettel. A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan, de kétségkívül létező szakadék, amely a legszélesebb közvélemény szórakoztatására készülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sok műfajban húzódik. S ezért mar egyáltalán nemcsak a kritikák írói a felelősek! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés, s maga a művészeti közélet is, gyakran összekeveri a fogalmakat, mert el szeretné hitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nem csak szórakoztatnak, nem csak időtöltésre valók, hanem igazi' műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a „jó eset" nem túlságosan gyakori. A közvélemény felkészületlen része tehát rossz néven veszi a kritikustól, ha az őt oly jól elszórakoztató „művet"' nem becsüli műalkotásként ... A harmadik ok, amely a kritika nem mindig kielégítő hatásfokát eredmenyezi, 'feltehetően a kritikusok személyes adottságaiban rejlik. A napilapkritika sajátos népművelő műfaj, amelyhez minden jel szerint sajátos tehetség keli. Eltalálni, a megfejelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel, és még az írás stílusában is felidézni egy-egy műalkotást, ráadásul mindezt a napilapok kötött terjedelmi lehetőségei miatt meglehetősen röviden. íme, a követelmények, s nyilvánvaló, hogy ezeknek nem könnyű megfelelni. Egészen bizonyos, hogy e három körülményen kívül más okok is közrejátszanak a cikk elején említett előítélet továbbélésébén. s jó lenne, ha a kritikai állásfoglalás nyomán kibontakozó vitában sok minden tisztázódhatna. A közönség is örülne neki, a kritika tekintélye is növekedne, s talán egyszer — nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbeszédeket lehetne hal lani a munkahelyeken: — Te, ezt megdicsérte a kritika: ezt meg kellene nézni; ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt. BERNÁTH LÁSZI/Ó K

ardos doktort mindenki utálta a kórházban. A betegekkel úgy beszélt, mint a spanyol gyarmatosítók az indián őslakossággal, az ápolónőkre meg szót se vesztegetett, csak vicsorgott rájuk, mint egy véreb. A kollégák kikerülték, mintha fertőzött volna. Kardos doktor nagyszerűen érezte magát ebben a közútálatban. Élvezte a mellette legtöbbször némán, köszönés nélkül elsurranó kollégákat, az arcokra fagyott mosolyt, az elhalkuló szavakat, ha egy vidáman beszélgető társaság felé közeledett, és gyönyörködött a pillantására elsápadó nővérekben. Egyébként jó sebész volt. Az igazgató-főorvos így kompromiszszumos megoldásra kényszerült Kardossal kapcsolatban: szívből útálta, mint embert, de becsülte, mint orvost. — Mit tehetnék?! — tárta szét a kezét a gyakorta megismétlődő panaszáradatra. — Én elsősorban, mint orvost tartom nyilván! És azt, hogy jó orvos, bár fogcsikorgatva, a kollégák is elismerték. így aztán mint sanyarú végkielégítést fogadták el és őrizték meg a Kardost teljesen elborító ellenszenvüket Mást nem is tehettek, hiszen ha valamelyikük . arra vállalkozott, hogy legyűrve belső ellenállását, emberileg is közeledni próbáljon Kardoshoz, az rövid úton visszabillentette az utálatba. Egyszerűen nem akarta, hogy más légkör vegye körül, csak amit megszokott, és amit már lassan úgy kívánt a szervezete, mint erős dohányos a nikotint. Otthon ritkán tartózkodott, tekintettel arra, hogy sajátmagát mégsem útólhatta egyfolytában, más teremtett lélek meg nem tartózkodott körülötte. Néha sóvárogva gondolt vissza volt feleségére, Sárira, aki ahelyett, hogy kitartóan útálta volna egy életen keresztül, inkább elvált, és most boldog szerelemben él egy műanyag-kisiparossal. Rokonai meszsziröl útálták makacs elszántsággal, a házban meg senkivel sem volt beszélő viszonyban. így otthonra csak Zsófi néni maradt, a bejárónő, aki hetenként kétszer jött utálni, de az is rendszerint olyankor, amikor nem tartózkodott odahaza. Igazi területe a kórház maradt. Ott aztán felfrissült minden reggel, és ha rosszkedvűen ment be, nyomban helyrebillent a lelki egyensúlya, amint kollégáira nézett. Egyébként kínezetre nem volt Tóth-Máthé Miklós KOLLEGÁK visszataszító, sőt, a gyanútlan szemlélő egyenesen kellemes külsejűnek láthatta, magas, szőke férfinak, aki választékos eleganciával öltözködik, divatos szakállt visel, kicsit hosszabb hajat, éveinek száma közel a negyvenhez. De ez mind csak külsőség, amivel mintegy letakartak egy csomó undorító tulajdonságot, amiket Kardos olyan célzatos alapossággal szedett össze, mint szenvedélyes vadász a különfajta trófeákat. Egy napon új kolléga érkezett az osztályra. Kardossal lehetett egyidős, de teljesen az ellentéte volt. Vidám, tömzsi fickó volt, olyan apró szemekkel, mint két ötfilléres. Kardos nem szerette az aprószemű embereket, a nagyszeműeket sem, egyáltalán senkit sem szeretett, ettől az embertől meg egyenesen undorodott, mikor bemutatkozáskor annak puha keze belefolyt az övébe. — Bényei Ernő! — harsogta, aztán csak úgy mellékesen megkérdezte. — Nem olvastad a legutóbbi cikkemet, a Közlönyben? Kardos nem felelt, csak felhúzott szemöldökkel végignézett rajta. Mások egy ilyen nézéstől odébbsomfordáltak, elsüllyedtek, vagy egyszerűen levegővé váltak, de Bényei csak nagyot nevetett. — Ja, te vagy az, akit mindenki utál! — mondta gátlástalanul és jól informáltan, majd Kardos vállára csapott. — Nálam ne strapáid magad, öregem, engem nem fogsz elijeszteni! fin szeretni foglak, mintha egy petéből származnánk! És Bényei állta a szavát. Attól kezdve állandóan Kardos sarkában volt, hű vazallusként szegődve melléje, és nem volt olyan goromba sértés, amit ne engedett volna el a füle mellett A háta mögött, mindenki megrökönyödésére, a legnagyobb szeretettel beszélt róla, állandóan dicsérte, és bár ő is jó sebész volt, nem szégyetie a többiek tudomására hozni, hogy szakmailag sokat tanul Kardostól. — Kardoshoz képest Barnard professzor egy tanyasi böllér! — emlegette több ízben a dél-afriUrr € Ida A nap elment, a falakon most holdfény szaladgál körbe körbe a tárgyak beleakadoznak, mint kihegyezett sárga tőrbe a könnyebbek vele repülnek lebeg a kesztyű, meg a fátyol az árnyak már nem különböznek a bevetülő akácfáktól; KÖRTÁNC a fény csendben fut. nem súrlódik csak lassan vész el egy. egy szála idővel mi lesz majd belőle? az éjszakát feszítő sámfa? gurul, gurul megfoghatatlan de hogyha mégis hozzáérek elfut, menekül, kezem fénylik s a falról lehullnak a képek kai szívsebészt, hangoztatva, hogyha Kardos számára megteremtenék a feltételeket, mar regen szívátültetést végeziielett volna Magyarországon; — Kardos, a zseni! Kardos, a nagy! Kardos, a szent! — ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket eregetett, majd lassan modorában, viselkedésében is kezdte utánozni „barátját", mire sikerült a közhangulatot teljesen maga ellen fordítania. — Ez egy patkány! — jelentette ki Kókai doktor, tömören öszszegezve Bényeiről alkotott véleményét, és attól kezdve barátságosabban köszönt Kardosnak, akivel végülis mégiscsak régebben voltak kollégák. Kardos meglepődött, aztán egyre idegesebb lett, végül teljesen elvesztette a fejét. Bényei fokozatosan feldúlta a légkört körülötte, és az eddig ránehezedő ellenszenvet lassacskán magához szívta. Ö maradt egyedül a bűvös utálat légkörében, és Kardost, mint egy hiányzó téglát az épületbe, beillesztették maguk közé a kollégák. Ezáltal teljesen idegen közegbe került, szokatlan, furcsa, eddig ismeretlen hangulat vette körül, mintha egy új bolygóra lökték volna. Néhányszor még próbálta visszaszerezni az elorzott ellenszenvet, de minden kísérlete kudarcot vallott. Modorát a kollégák különcségnek fogták fel, és kezdték magukban megállapítani, hogy a nyers, durva modorral Kardos csak belső érzékenységét takargatja. Kardos ekkora szeretet súlya alatt összeroppant. Ügy érezte, elvesztette az egyéniségét, mi több, szakmai tudásában is kételkedni kezdett, örökösen az járt a fejében, hogy az a pálfordulás a személye iránt csak azért történhetett, mert Bényeit jobb sebésznek tartják, mint őt, érdemesebbnek az utálatra. Némán járt-kelt napokig a kórházban, bánatában egyszer még operába is elment Sziráky doktornővel, Kókainak kölcsönadott egy százast, az igazgató-főorvossal sakkozott, szóval teljesen elvesztette a talajt lába alatt. Olyanná vált, mint bármelyik kolléga a sebészeten, közéjük ereszkedve a gyűlölet magaslatából. Nem bírta sokáig ezt az állapotot. Mikor már a szike is remegett a kezében, operáció közben, áthelyezését kérte egy megürült kórorvosi állásba. — Nekünk nem sikerült kiutálni — jegyezte meg Kókai a többieknek, Kardos elárvult köpenyére tekintve —, erre jött Bényei és „kiszerette" innen! Az emberi leleményesség kifogyhatatlan. De mit csináljunk mi Bényei vei ? — Szeressük — mondta Kárász doktor, aki a legjobban utálta Bényeit. Simon Kálmán, villanyszerelő: Rendezik bérünket, érdc- Szabó Béiáné, -.ntőmnnkás: Ügy érzem, mind mes volt kitartani a DÉMÁSZ-nál megbecsülnek bennünket, nőket is! Seres Lajos, hegesztő: Örülök a határozatnák, számolom a napokat...