Délmagyarország, 1972. december (62. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

VASÁRNAP, 1972. DECEMBER 3. 11 a|g|a z VAN MEGOLDÁS! Kovács szaki alaposan felöntött a garatra. Tehette, mert a gyógyszertárban, ahol dolgozott, hektószámra áUt a tiszta szesz, s zabtaposó lónak a legéberebb rendész sem kötheti be a száját. A művezető azonban kiszúrta: — Kovácsi Azonnal jöjjön BE irodába! Bementek, a nremezető folytatta: — Az istenit magának.! Mindenáron le aktrr buktatni? Most haza kellene küldenem mayát! Es egvszer bizarr?) isten megteszem! Akkor pedig Vittek a prémiumának. Én elhiszem, hogy szereti a tintát. Igyon, amennyi belefér. De a szentségit! Csak a gyárkapum, kívül. B* i»ei» veszem észre, ha ki ts viszi azt a nyavalyás szeszt. De itt meg ne lássam részegen! Megértette? Kovács szófogadó ember volt. A következő napon, gondosan megtöltött egy csatosiiveget. De csak a kapuig vihette„' — Gyere csak be a mtibnrMbu, Kovács szaüéü — mondta az egyik portás. — Ejnye, ejnye..: hát szabad ezt? Most mit csináljak veled? Húsz éve dolgozunk együtt, csak nem adlak át a rendészetnek? Miért csinálod ezt velem? Jó, jó, szereted az italt Tudom, hogy van ez. De miért viszed ki a kapun? Bent annyit . ihatsz, amennyi beléd fér. ott van előtted. Pont velem akarsz kitolni? Meg ne lássam még egyszer, hogy szeszt viszel ki a kapun! Kovács szaki megvakarta a feje búbját. Most mitévő legyen? Bent sem ihat — kint sem ihat... Másnap ismét teletöltötte a csatosüveget. „Na, jól van", mondta a művezető. „Megfogadta as öreg, amit mondtam neki." De Kovács csak az öltözőig vitte az üveget. Ott beült egy sötét zugba, és szépen elszopogatta az italt. Kissé tántorgott, amikor kiment a gyárkapun. ,.Mégiscsak derék ember ez a Kovács", mormogta a portás. „Inkább bent issza meg az adagját, semhogy bajba hozzon minket." GÖZ JÓZSEF PETŐFI DUNAVECSÉN Dunavecsén, a nevezetes Búcs megyei Petőfi-emlékhelyen is készülnék a költő születesének 150. évfordulójára. Petőfi 1840 és 44 között gyakran megfordult Dunavecsén, ahol apjának mészársaéke volt. Már 1841 tavaszán, nyarán is, keserves országjárása közben gyakran viszsza-visszatér szülei házába. Hányatott élete akkor ér nyugalmasabb szakaszba, amikor hosszabb időt — két hónapot tölt 1844 áprilistól júniusig szüleinél, Dunavecsén. Halhatatlan versek őrzik ennek az időnek emlékét: Egy estém otthon; Szülőimhez. István öcsémhez. S őrzi egy lány neve is, Nagy Zsuzsikáé, akit plátóian ölelt körül verseivel a költő (Álmodom-e? Etjei. Zsuzakáhotá Az idén az egykori mészárszékben tájmúzeumot rendezett be a dunavecsei tanács. Abban a házban pedig, amelyben Petőfi Sándor megismerkedett Nagy Zsuzsikával, Vasberényi Géza Petőfikutató magánmúzeumot létesített a költő tiszteletére. Képeinken: Vasberényi Géza korhűen rendezte be Nagyék házát. Azokban a szobákban, ahol a költő Zsuzsikával találkozott sok Petőfi-emlék látható: verseskötetek, korabeli rézmetszetek, bútorok és iratok. Vasberényi Géza a község úttörőivel. A legelső Petőfi-verseskötet. 1840 és 1844 között többször is lakott ebben a nádfödeles házban Petőfi Sándor. Petőfi fája Dunavecse határában. Ennek a tövében írta a költő a „Füstbe ment terv" című versét. Petőfi verseinek miniatűr kiadáMárton Klára: BOLYONGÁS Egy szalmakalap van a fejemen. A kalapról színes szerpentinek lógnak vállamra, ölembe. Egy oroszlánbőrön ülök. A festő a barátjától kapta, aki orvos az Állatkertben. Az oroszián megbetegedett és megdöglött. — Nem fáradt még el? — kérdi a festő. Odajön hozzám és megigazít egy kunkorodó szerpentinszálat az arcom előtt. Aztán visszamegy az állványa elé és hátatfordít. Csak néha látom az arcát, amikor megfigyel rajtam egy-egy mozdulatot, vagy kifejezést. — Mi lesz. ez a kép? — kérdezőm és közben az oroszlán kimaradt üvegszemét nézem. Ügy kell mo3t ülnöm, hogy csak ezt láthatom. — Szilveszteri hangulat — mondja a festő. Kicsit félreáll a kép elől, hogy én is láthassam. — Mára már befejeztük. Megnézheti. Magamra terítem a kabátom és közel megyek az állványhoz. Egy szép nő van a képen, nagy, kék szemekkel. Magasra tartja a pezsgőspoharat és kicsit bandzsítva néz rám. — Nem hasonlít — mondom a festőnek. — Csak a szerpentinek. Azoknak még a színük is olyan, mint a valóságban. Odaáll mellém és most ő rs nézi a vásznat: — Miért akar maga állandóan hasonlítani? — Ujjaival megzörgeti rajtam a papírcsíkokat és megveregeti az arcom. — Csúnya lenne a kép, ha engem festene? — kérdem tőle. öltözködni kezdek. Derékig meztelen vagyok, és itt már nincs nagy meleg. — Hiszen ez maga! — mondja a festő. Leül egy székre ós mozdulataimat figyeli. — Senki másra nem hasonlít, csak magára ... A hangulat, ami az arcán van, a mozdulatai... Ne legyen már ennyire kishitű ... Endre bácsi jön be. Itt lakik a házban. Kulcsa van a műteremhez. Olyan inasféle, aki mindenfélét elintéz. Egyszer egy héten becsomagolt képet visz valami hivatalos helyre, reggelenként befűt a kályhába, papírokat visz ide-oda. — Mondja csak, Endre bácsi, ki ez itt? — szól hozzá a festő, és a képre mutat, a szerpentinesre. Endre bácsi arcán ezer ránc. A festő azt mondta, hogy nagyon szép művészfeje volt. Húsz évig festették a diákok a Főiskolán. De már kiöregedett, vagy megunta ... Háborús sérülése van. Sose vállalhatott nehéz munkát. — Ez a kisasszonyka — mondja Endre bácsi. Kérdőn néz a festőre, aki tölt neki egy kis italt és koccintanak. Aztán hóna alá veszi a csomagolt képet és elmegy. — Több szín kellene magára — mondja a festő. — Miért nem festi magát? Odamegy egy alacsony szekrényhez és kivesz belőle egy dobozt: — Na, itt van. Hadd lássuk! Fesse ki magát. A dobozban mindenféle festék. RűTwcsoTYknk széndarabok, ecsetek, folyékony púder. Láttam már ilyet az illatszerboltok ablakaiban. Odahajolok a tükörhöz és bekenem a szám, a szemöldököm. — Nem jó — mondja a festő. — Ne ilyen erősen. Magának a halvány színek állnak jól. Kiveszi kezemből a festéket és egy zsíros vattával letörli arcom. — Csukja be a szemét! — szól. Lágy cirógatásokat érzek arcomon, amíg kikészít. Azián ott állok ismét a tükör előtt. — No, ugye. És jól áll magának, ha mosolyog. Mondja, mit fog csinálni holnap? Holnap vasárnap... Randevúra megy? — Holnap majd olvasni fogok egy jó könyvet. — És mit szól a nagynénje, hogy maga mindig csak olvas? — Ja, a nagynéném ... Semmit, igazán semmit... Nem szól bele. — Idehallgasson, kislány — mondja most. — Ne nézzen már hülyének. Hisz maga nem a nagynénjénél lakik... — Ugyan hol laknék máshol? Inkább bánatosan mondom ezt, mint meggyőzően, mert nincs kedvem hazudni neki, de beszélni se, és magyarázkodni se. Egy terpentines ronggyal törülgeti a kezét. Aztán leül v^lem szemben és összehúzott szemmel vizsgálgat. — Mondja csak, mióta jár maga hozzám? — Mióta is... Talán egy éve. Most karácsonykor lesz. egy éve. — Pontosan. Egy éve vagyunk barátságban. Vagy nem? És maga nekem össze-vissza hazudozott... Mondja, kitartják magát ? Vagy maga tart ki valakit? Mert inkább ez látszik magán ... — Senki nem tart ki — mondom és sírva fakadok. Egy ideig meghökkenve néz rám. — Engem nem érdekel a magánélete. És kérdezősködni sem szoktam. De egy év után csak megkérdezhetem, hogy ho! lakik. És ha kérdezek, akkor mondjon igazat. — Nem tudok beszélni —mondom. — Ez nekem nehéz. Mondtam már, hogy megszöktem az iskolából, és itt felkerestem a nagynénémet. — És aztán? ... — Ez nagyon hosszú mese ... Félek, hogy belezavarodom ... — Ugyan, kislány. Tud maga beszélni. Akar egy kis szíverősítőt? Meglátja, jobban fog menni. Amíg a poharat törülgeti, eszembe jut az a sok-sok nap, amit itt már eltöltöttem. Minden héten kétszer jövök. Amióta ide' járok, nem láttam mást, akit festett volna. Van úgy, hogy hiába jövök. Nem dolgozik, vagy mást csinál, amihez én nem kellek. De mindig kifizeti a szokásos négy órát. A pálinka karcolja a torkom, és gyorsan kiiszom. Mégegyszer tölt. Aztén egy ideig csak nézzük egymást. — A nagynénjénél tartottunk. Mondja tovább... — Hát, amikor otthagytam az iskolát, nem mondtam meg neki. Akkor talán egy napig sem lakhattam vohia nála. Mutattam egy újságcikket, ami atvól szélt, hogy átszervezik az iskolánkat. De csak a címét olvasta el és elhitte, hogy a diákotthon is és az iskola is ide költözött. Azt mondtam neki, hogy a kollégiumot tatarozzák, és az iskolát is kibővítik. Néhány napig ezért nincs tanítás. Eltelt már két hét is és gyanakodni kezdett. Mondta, hogy telefonáljak, és érdeklődjek, hogy mi a helyzet. Lementem az utcára. Csúnya idő volt. A hó már mind megolvadt, csak sár maradt belőle. Bolyongtam az utcákon. Aztán inszszamentem. Azt mondtam hogy karácsony után megkezdődik a tanítás. Hisz már csak pár nap van hátra az ünnepekig. ..És a diákotthon ? Oda csak beköltözhetsz? — kérdezte. „Mert mi elutazunk." „Igen" — mondtam hirtelen és fogalmam sem volt. hogy hová mehetek, ha tőle el kéli jönnöm. Volt még néhány napom Egyszer lementem sétálni. Tiszta volt a levegő. Megint fehér lett minden, mert éjszaka esett a hó. A Duna-partra kerültem. Lementem a lépcsőkön az alsó rakpartra. Senki sem járt ott. Csak magát láttam, amint festi a Dunát ... Ekkor eszembe jutott egy ismerősöm, aki itt lakik valahol, és plakátokat -fest... és odamentem magához. — Mondja, szerette magát a» a plakátfestő? — Azt mondta, hogy szerethetne. ., — Verje ki a fejéből. Aki még a nevét sem mondja meg. az nem lehet rendes ember ... Hisz egy név semmire sem kötelez, ö csak szavakat mondott magának ... Es azok még szépek is lehettek ... A pálinka a fejembe szállt éfl most nem éreztem azt a fájdalmat, amit szoktam, ha rágondolok. Jártam már a közeli erdők* ben. De sehol semmi hasonlóság. .Se a házak, se az erdő. Nem tudom hol jártam azzal az idegennel, akivel tavaly megismerkedtem. — így van ez, kislány, mondja a festő. — De ne szomorkodjék. Még beszélgethetünk... És hol lakik most? — IBUSZ-szobákban. Majdnem mindennap máshol. A festő szörnyülködik: — És ezt miből fizeti? Hogy bírja a napi ötven-hatvan forintot? — Hát, elég sok helyre járok... Mindennap keresek anynyit... Albérletbe nem mehetek.' Ott előre kell fizetni... És ruhám sincs, se csomagom ... — Hát nem lennének bizalommal magához... Az biztos... Mondja, eszik maga mindennap? — Legtöbbször szoktam. Már majdnem besötétedett. A festő járkál a szobában, nem, gyújtja fel a villanyt. Aztán megáll előttem és sokáig néz. — Ma éjszaka itt aludhat — mondja, és kezembe ad egy kulcsot. — Holnap vasárnap. Amit itt ma keresett, azon ebédeljen meg. pétfőig senki sem fogja magát háborgatni... — De én ... — akarom mondani. — Elmehet, ha akar. Nem kötelező itt maradnia. De akkor majd zárja be az ajtót. Ülök a sötét műteremben, amikor elmegy. Ügy érzem, dühös volt ram, amiért segít rajtam. Nem tudta megtenni, hogy ríe segítsen, de nem örül annak, hogy megtette.