Délmagyarország, 1972. december (62. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

8 VASÁRNAP. 1972. DECEMBER TT. Kiss Attila rajza Istenem be szépet alkottál — milyen szépek lányaid, a fák, kömellű fiaid, a hegyek, gyikfutású riadt csermelyek, hómezőid, hőmezökön a szarkák, varjak szirmos lábnyoma, meg a rigó, sárga, s fekete, a cinke ha feje fekete, s az a másik, az a kékfejű, meg a pucér nyakú keselyű, s ők is. az ártatlan gyilkosok, sasok, vércsék, héják, karvalyok, még a tövisszúró gébics is, s a tulipán, s a szamártövis, hát még a csillagszivü kutyák, macskák, özek, tevék, impalák, cs a hal ha tóból fölbukik, vizet unván ha napfényt iszik, tücskök aranycérna szava és papcsúfoló békabrekegcs, s be szépek fürtös záporaid., villámlobbantó kanócaid, felhős eged, cn mennyezetem —: mi dolgom hát a Holdon nekem? kezemről szúnyog röppen bolygók körüli útra alásüllyednek fák kapuk megvacsoráznak szemeim az [éjszakával vízöntő hava énekek arcod egy arc ujjaid [gyertyalángok ölelésedből visszafénylik elnapolt gyermekkorom anyám ástunk a kútig kút, alatt csontforrás fakadt rézpénzek fogak bajcsomók alább az ércek némasága hol a nép a virágmosolyú az idömélyi országutak vár ják rétegződik csöndre csönd énekre [ének legenda tűzzel karddal kőszakállal éjjel szobánkba denevér szállt verdesett bordás puha szárnyon lányaim alma fölött lenn bútorok öblén gyűlik az [árnyék K

eves pénz jut közművelődésre. Az állami támogatás ma már a rezsiköltségek fedezésére sem elég. A jelenlegi pénzgazdálkodás gyakran engedményekre, megalkuvásra késztet — a népművelők körében nem ritkák az ilyen és ehhez hasonló vélemények. Egyet is lehet érteni velük. Epp ezért született meg néhány esztendeje az a helyes elképzelés, hogy ahol lehetőseg nyílik j-á, ne csupán a tanács gondja legyen a művelődés anyagi támogatása, hanem a helyi gazdasági egységek és intézmények is vállaljanak részt a művelődési ház fenntartásában, üzemeltetésében. Reális igény ez, mivel a legtöbb falusi tanács évi ötven-hatvanezer forintnál többet nem tud áldozni a kultúra támogatására. Szükséges tehát, hogy mindazok összefogjanak, akiknek ilyen célra fordítható pénz áll a rendelkezésükre; s azt ne elaprózva, ki-ki a saját szűkebb portáján költse el, hanem az egész faluközösség előbbrelépését segítse vele. Az elmúlt években azonban egy ezzel ellentétes jelenség hódít mind nagyobb teret. A látványos, sok szellemi és anyagi energiát fölemésztő, s ennél lényegesen kevesebb műveltségi hasznot hozó, nagyszabású programsorozatok divatját éljük manapság. A legkülönbözőbb napokra, hetekre, sőt hónapokra érkeznek szinte hetenként a szerkesztőségekbe az újabb és újabb meghívók, amelyek többségének célkitűzése mögül hiányzik a megfelelő tartalom. Ezt a hiányzó tártalamat aztán látványos fogadásokkal, népviseletbe öltöztetett adminisztrátorlányok felsorakoztatásával, meghívók tömegének nyomtattatásával és szétküldésével. a sajtó képviselőinek meghívásával, a legkülönbözőbb emlékplakettek és jelvények adományozásával kívánják pótolni. Megmosolyogtató igyekezet, amely minden jószúndéka ellenére nem lépi túl az önmutogatás határait. Mert, például, amíg az ország egy nagy városa rendelkezik akkora szellemi és anyagi erővel, hogy országos rendezvénysorozatra vállalkozzon fennállásának hétszázadik évfordulója alkalmából, célját tévesztett dolog lesz az, ha egy község törekszik erre. ötfajta meghívó, illetve programfüzet, emlékjelvény, sajtófogadás és munkaebéd — ez volt a dologban a látványosság. S a tartalom? Horgászverseny, táncdalest, kozmetikai ' anácsadás, magvarnóta-est. fésülködési, kozmetikai, étel- és divatbemutató, női futballmérkőzés. utcabál, szüreti mulatság — néhány valóban tartalamas programpont mellett. S mindez a hétszázéves jubileum ürügyén. Hogy mennyibe került? Nyilván lényegesen többet költöttek rá, mint a művelődési ház támogatására egész esztendőben. Hiszen egy ennél lényegesen szerényebb programú, s mindössze három napig tartó rendezvénysorozat dekorációjára, propagandájára és postaköltségeire húszezer forintot áldoztak egy másik, alig kétezer lakosú faluban! Ha ehhez még hozzászámítjuk a meghívott négyszáz vendég ebédeltetési költségeit, túlságosan is nagy szám kerekedik belőle ... Kinek használnak vele? A közművelődés ügyének a legkevésbé. Néhány nap vagy hét alatt gyakran a többszörösét költik el annak, ami egész esztendőben a közművelődés rendelkezésére áll. Aztán előtte hetekig készülnek, utána hetekig pihenik a fáradalmakat, s ami közben elsikkad, az a hétköznapok kevésbé látványos, de mindenképpen tartalmasabb és gyümölcsözőbb közművelődési munkája. Az is elgondolkoztató, hogy éppen a túlméretezett rendezvénysorozatok kapcsán hányan és hányszor devalválják az értékfogalmakat Tudományos napokat rendezni egy faluban — ráadásul tizennégy résztvevővel —, nevetséges. Művészeti hétnek nevezni azt a programsorozatot, melynek záróakkordja a Cu-ki együttes táncestje — dermesztő nagyképűség. Sajtótájékoztatót rendezni, amelyen csak egyetlen újságíró jelenik meg — túlértékelése a programnak. Irodalmi színpadok üzemi seregszemléjén abszurd vagy ahhoz nagyon közelálló művekkel színpadra lépni — a munkástömegek elriasztása a színházak látogatásától. És sorolhatnánk még hosszan az elmúlt nyár egyes rendezvénysorozatainak fonákságait. Nem arról van szó, hogy nincs szükség nyaranként is jelentős kulturális rendezvényekre. Csupán arra szeretnénk figyelmeztetni, amire a közmondás: nem mind arany, ami fénylik. A túlzott látványosság helyett sokkal többet ér a kevésbé csillogó, de tartalmasabb, az eredeti közművelődési célkitűzésekhez sokkal közelebb álló rendezvény vagy akár rendezvénysorozat. Csak azért, hogy hosszabbra nyúljon, kár megtűzdelni oda nem illő, színvonalon aluli produkciókkal a napok vagy hetek programját. És arra is jobban kell figyelni: ezek a rendezvénysorozatok nem helyettesíthetik az egész évi folyamatos és tartalmas közművelési munkát, legfeljebb kiegészíthetik és betetőzhetik azt. S ami ebből következik: nem szánhatják rájuk az amúgy is kevés pénzt, amely az egész évi közművelődésre adatott. PRUKNER PAD Fej fej mellett futottak sokáig Végül lihegve megálltak, s nevetve csapkodták egymás hátát. — Apam, mennyit futottunk! A hülyék még mindig ott jönnek hátul. — És nagy hangon üdvözölték a lassanként beérkező Pécsit, Vajda Zolit, és a többieket, akik fáradtan vonszolták magukat, s nagy fújtatva megálltak a sarkon. — .4 sorrend, Remenyi, Varga — mondták egybehangzóan. — Na, most hová menjünk, marhák — kérdezte Havasi, akinek mostanában változott az arckifejezése. talán a pattanások miatt is: néha mutált, de csak ha nem vigyázott. Szünet volt. Alkonyodott, a hószagú utcákon csellengett a kis társaság. Nem tudtak mit kezdeni magukkal. Pécsi egy koszos dobozt rugdalt, s néha átpaszszolta valamelyik fiúnak. — Tulajdonképpen elhívhattuk volna a lányokat is — kockáztatta meg Vajda, akinek hosszú, csíkos sálja állandóan a földet söpörte... — Ugyan, a lányok — húzta el száját Dobozi —, mit tudnak azok: nyafognak, kínlódnak, meg tanulnak, persze, sokat tanulnak. Ezért mondja mindig az anyám, miért nem veszel példát Katiról, bezzeg őt nem kell a könyv melle kergetni. De neked mindig első a játék, a foci stb., stb. — Gúnyosan fintorgott, és egyensúlyozni kezdett a járdaszélen. — Elegem van már az egészből. — Na jó, gyerünk fagyit venni! — mondta Vajda, van meg e.gy kis guba. És betódultak a füstös preszszóba, mely bátran árulta a fagylaltot. telén cs nyáron egyaránt. Törzsvendégek voltak, jól ismerte őket minden kiszolgálónő. ELHAGYÁS — Itt vannak hv vendégeink — mondta az egyik, ós egy hatalmas gombócot nyomott a tölcsérbe. — Megfájdul a torkotok! — tette még hozzá, és mindegyiknek adott egy extra, tölcsért. Ök meg nagy vidáman kisétáltak. harapva és rágva a fagylaltot. — Hát ez tiszta víz, kellett nektek! — röhögött Pécsi, de tovább rágta a puncsot. Dobozi tele szájjal megjegyezte: — Te jó isten, mennyire unlak benneteket. Mintegy jelszóra, egyszerre ugrottak neki, és egy másodperc múlva már a földön henteregtek, a vaskemény fagylaltgombócok szanaszét gurultak. Havat *ömtek a. kabátjába, a szájába, kies varták a kezét, leszedték a sálját, s aranyszőke haját is behavazták. Közben fülsiketítő hangon kiáltozták: — Balhé! Balhé! Dobozi nevetett, szabadulni akart, rugdosta őket, ahol érte, és üvöltözött; — Ezt még megkeserülitek, hülye állatok, barmok! — De azok szép lassan feltöltötték hóval, aztán elengedték. — Hóember, balhé, hóember, balhé! — visszhangzott az utca. és körülugrálták. Dobozi átkozódva csapkodta magáról a havat, de lassan olvadni kezdett, amit a hátába tömködtek, és csatakos lett a haja, a kabátja is. Dühöngve állt. zihálva a méreg'ől. és ekkor esett a pillantása Reményire, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak állt nekitámaszkodva egy fának, és nézte őket. de látszott, azt sem tudja, hol van. Most va'ahogy nem tudta rászánni magát, hony beál'óov a verekedők közé. Pedig egyébként soha rum kellett neki kétszer mondani, ha egy kis „sportlehetőségről" volt szó, ahogy ők nevezték kis összecsapásaikat. Imádott együtt lenni a fiúkkal, részt vett minden közösségi megmozdulásban, és ő volt a hangadó A fiúk szerették, mert nagyszerű ötleteivel mindig felvidította őket. Kicsit gunyoros modora sem sértett senkit; tőle még a kritikát is elfogadták. S ö a vezető szereppel soha nem élt viszsza. S most egy szót sem szólt. Máskor egycsapásra bedobta magát a harcba, elszántan küzdött, s aztán együtt nevetett a többiekkel Sokszor szerzett hatalmas kék foltokat és rúgásokat, de egyszer sem használta fel hatalmát, hogy bosszút álljon ellenfelén. Ott állt, elmélyedve bámulta őket, pillantása találkozott a csorgó-csepegő Doboziéval, azután komolyan zsebre vágta a kezét, szó nélkül megfordult, s a többiek legnagyobb megdöbbenésére elment. Nem tudtak magukhoz térni. Percekig álltak szótlanul, néztek egymásra. Elsőnek Pécsi szólalt meg: — Menjünk utána. De a többiek leintették. — A, gyerünk haza. Fáradtan összeszedték a ledobált sálakat, kesztyűket, s leverten hazaindultak. Nem értették. Reményi pedig elindult valamerre, s egy perc alatt megfelejtkezett róluk. Egyre azon gondolkodott, ami napok óta kimondatlanul is foglalkoztatta. Senkitől nem tudott tanácsot kérni, hiszen még ő maga sem tudta, mi baja Az iskolában már nem figyelt (első számú stratéaiáját vesztette el így, hiszen otthon szinte alig tanult), akármibe kezdett, nem tudta befejezni, csak gondolkodott, tűnődött és látomásai voltak. Éjszaka szörnyűket álmodott — azelőtt csak focimeccsekről és matematikaórákról, néha palacsintáról —, de újabb álmai szokdtlanok és félelmetesek voltak, melyek nappal is visszatértek hozzá és nem hagyták nyugodni. Nem tudta, miért tér vissza állandóan álmában valami nagy hajtömeg, egy elsuhanó arc, nem tudta, vagy nem akarta tudni pontosan, ki az, hosszú lábak gabalyodtak, elrepültek és visszatértek, és egy mosolygó száj, gúnyos tekintet — vagy talán nem is gúnyos? Megzavarodva próbált álmában az illető (csak így hívta magában, nem akarta megnevezni) után menni, de valami mindig megakadályozta. Reggel soha nem értette, mi volt olyan félelmetes, vagy inkább felkavaró az álomban, de már rettegett az alvástól, cs mégis alig várta, hogy lefeküdjön. Nem tudta még k'mondani magának, hiába próbálta megmagyarázni, csak kerülgette, már-már a hosszú haj után nyúlt volna., de akkor egy hang megszólalt benne, inkább menj a fiúkhoz. Ilyenkor szégyenkezve felébredt: cserbenhagytam őket. De már nem tudott magának parancsolni, mintha külön é1etet élt tolna a képzelete; s akkor egyszer csak megértette; igen. el. hagyta a fiúkat, talán azon az utcasarkon, míg verekedtek, s a szörnyűség, melynek veszélyét nem ismerte, nem sejthette, elér. te; nem tudta még kimondani, de már félve ízlelgette az új, ismeretlen fogalmat, mely ott keringett körülötte: szerelmes vagyok. BÓDIS KLÁRA FÖLDKÖZI -TENGER KORZIKA &S SZARDÍNIA H GRÖNLAND