Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

VASÁRNAP, 1972, OKTÓBER 1. Andrássy Lajos MINT VEREKEDŐ PÁSZTOROK Tranzisztoraim bokrait tépázva nyakra-főre öklöz a bolydult zsigerek megrögzött csínytevője e villámdörgésben fogant fékezhetetlen táltc* ami volt — mert hisz ez a gond: keheg vacog s zihál most míg együtt ló s kemény lovas: vihar csak sírt mögöttünk — életre szóló szent kötést hiszen mi így kötöttünk évszak évszakot lőtt elénk l s futottunk mint a zergék ' a nyaktörőkön — ám utunk j felét sem értük el még! i fölélted minden gyógyfüvet kertemnek kerge jószág szívem szívem — mi kéne még hogy múljon ez a kórság? mi almát érlel: nyár gyötör télben: már köd vacogtat májusban: szédülsz mint a légy s álomba ringat ősz csak se hús se hal — mi lelt szívem mifajta méreg áztat hogy lényeged tagadva meg riaszt a gyatra látszat? faggatlak: duzzogsz vén kölyök szidlak: átalkodottak minden dühével rúgsz belém ütlek: erőink fogynak... téphetjük egymást — hasztalan kaptassunk hét a dombnak... Verekednek a pásztorok: könnyű a farkasoknak! Simái Mihály DAL szádba zárva arcodba forrva hajadba fonva nyakadba fojtva gyorsan ölő öledbe veszve melled dombjára lefejezve HASZONTALAN GÉPEZETEK Látogatás egy római múzeumban Aki belép a modern művészetek római múzeumába, legjobb, ha mindazt, amit a képzőművészetről addig tudott, elfelejti. Persze, nem kell azonnal felejtenie. A Galleria Nacionale d'Arte Moderna anyaga ugyanis két részből áill. Első fele a 19. század olasz festészete és szobrászaté, s hogy ez a mi szemünkben régi művészet miért modern a rómalaknak, tökéletesen világos annak, aki megnézte a Villa Borghese parkjának másik oldalán a Villa Giulia több ezer esztendős etruszk műalkotásait; ilyen időviszonyok között a múlt század csakugyan szupermodernnek hat. De a múzeumnak ebben a részében még nem is szabad felejteni. Nem mintha különösen ébernek kellene lennünk: a múlt századi olasz anyag szinte mellbeverően, meghökkentő erővel közli a magyar látogatóval a tanulságokat. Mert hiába tudjuk művészettörténeti tanulmányainkból. könyvekből. cikkekből, hogy mi magyarok annak idején Itáliában tanultunk festeni, hogy az egész magyar képzőművészet Olaszországban született. Más dolog ezt tudni, mint közvetlen közelről látni, átélni Még az hagyján, hogy az első termekben úgy tűnik, az öreg Markó Károly festményeit látjuk. De mikor továbbhaladva kiderül, hogy Hollósy Simon is itt van, sőt még a szentesi Koszta József is, esa'k éppen Tranquillo Cremonának hívják, és 1837-től 1878-ig élt: bizony ez már hideglelős élmény. Csakugvan itt született a mi művészetünk. Az igazi szenzáció A múzeumnak azonban mégsem ez az igazi szenzációja. Még csak nem is az. hogy később láthatunk néhány Modigliano. és Chirico-képet. A szenzáció akkor és azzal kezdődik, amikor belépünk a szó szerinti ma raűyészetének birodalmába. Itt kell elfelejteni mindazt, amit a képzőművészetről eddig tudtunk. Az a klasszikus felosztás például, amit annak idején az iskolában tanultunk, hogy tudniillik a képzőművészet — egyebek közt — festészetre és szobrászatra oszlik, ebben a múzeumban teljesen értelmetlen. Egész egyszerűen nem tudjuk, hogy amit látunk. micsoda: festmény vagy szobor. Sőt, nemcsak ezt nem tudjuk, hanem azt sem — ez egyébként az előbbiekből következik —, hogy amit látunk, egyáltalán micsoda. Egyrészt évezredes kategóriák bomlását tapasztalhatjuk, másrészt valami olyasminek a kialakulását, ami eddig még sohasem volt. Nevet is ezután kell neki adni. S ahelyett az értékelési mód helyett is. amely valamiféle embe-'sadalmi mondanivalót keresett a műalkotásokban, valami mást kell kitalálnunk. Ilyen mondanivaló és törekvés ugyanis ezekben a művekben-alkotásokban egyáltalán nem lelhető fel, vagy ha valami ilyesmi a régi művészet értelmében mégiscsak kihámozható belőlük — mert, mint látni fogjuk, ilyen is akad — ez valószínűleg nem több egyszerű véletlennél, s minden bizonnyal nem jelent mást, mint azt, hogy az ilyenféle „tartalmas" alkotások a modern szándékokat romlottan, nem igazi „tisztaságukban" képviselik. Micsodák tehát az itt látható művek? Nem festmények és nem szobrok, hanem különféle bonyolult gépezetek, szerkezetek. Egyik sajátosságuk, hogy csak filmen reprodukálhatók, mert más módon lényegük nem fejezhető ki. Az alkotások többsége ugyanis működik, mozog, sőt jó néhány még valamiféle hangot is ad ki, így téve teljessé a hatást, amely e művészet ars poeticája szerint, a puszta mozgással, úgy látszik, hiányos. „Végy 30 rudat..." Természetesen szavakkal Is nehezen írhatók le ezek a művek. Az egyszerűbbek még hagyján, mert azért nem mind mozog ezekbői sem. Az 1907-ben született Bruno Munari műve például, amely a Macchina inutile, azaz Haszontalan gépezet címet viseli, tenyérnyi nagyságú színes műanyag lapokból áll, gyerekesen elképzelt mértani formákban, s ezek madzagra fűzve, egy méteir hosszan lógnak le a múzeum mennyezetéről. Ez a mű csak akkor mozog, ha a teremben légáram támad. Semmilyen körülmények között nem mozog viszont John Chamberlain alkotása, amely összepréselt autókarosszériákból áll. Nem roncsokból, mert annak talán még lenne valami értelme, „mondanivalója", hanem vadonatúj, hibátlan festésű motorháztetőkből. njtAbből, sárvédőkből, A mozdulatlan művek közé tartozik RergioLombardo 1967-ben készült Harminc rúd, 1939 című műve is. Hogy ez micsoda és mit jelent, magának a művésznek a szavaival ott olvasható alkotása mellett: „Végy 30 rudat, 6 vöröset, 6 sárgát 6 kéket, és így tovább, és X séma szerint helyezd őket térbe...", s létrejön a műalkotás. Lombardo műve pontosan ez: harminc egy. forma nagyságú, de különféle színre festett rúd egymás mellett. Hogy a címben mit jelenthet az 1939-es dátum, számunkra titok maradt, de letagadhatatlan, hogy a rudakat nagyon gondosan festette be és lakkozta le a művész. Közelebb a hagyományoshoz A kiállított művek között természetesen vannak a hagyományos művészethez közelebb álló alkotások is. De valami különleges, meghökkentő ezekben Is van, s ezért tulajdonképpen és lényegében rájuk is érvényes, amit a hagyományos kate"A ' felbomlásáról mondtunk. Michelangelo Pistoletto például 196Sban festett egy képet, amelyen — hátulnézetben — egy fiatal nő és egy középkorú férfi látható. Azon kívül, hogy a két alakot naturalista pontossággal dolgozta kl, a nó bőrkosztümjét például olyan valósághűen, hogy amikor először megláttam, azt hittem, igazi nő, valóságos alak, térlatnéző társam —, szóval ezen a feltűnő naturális hűségen kívül az adja a kép különleges hatását, hogy a festő tükörre festette képét. Tükörre, amelyben az ember önmagát is látja... Hogy ez milyen extrém, nem is lehet leírni. Jobb tanácsunk nincs: tessék megnézni a képet. A tükör, úgv tűnik egyébként, fontos szerepet játszik ebben a művészetben Az egyik vaksötét teremben mert ebben a múzeumban ilyen is van. hogy a bonyolult, világító szerkezetek optikai hatása is érvényesülhessen, beléptünk egy helyiségbe, amely az első pillanatban óriásinak látszott. Ajtó nagyságú tükrök voltak benne — mintha a pesti Vidám Park tréfás tükrei közé léptünk volna —, s legalább tízféleképpen láthattuk magunkat tényleges helyzetünktől óriási távolságokban. Aztán kiderült, hogy az ajtó nagyságú tükrök könnyedén forgathatók is, s ezzel a hatás még különlegesebbé és bonyolultabbá vált. Végül az is kiderült, hogy az óriásinak tűnő helyiség nem nagyobb egy modern bérház parányi vécéjénél. Más azonban nem derült ki, főképpen az nem. hogy az egégznek mi az értelme, ha tetszik, mondanivalója. Láttunk aztán ebben a vaksötét teremben másféle világító szerkezeteket is. Az egyik valamiféle mélytengeri akváriumra emlékeztetett: halszerű formák suhantak benne hangtalanul összevissza. Mondanivalót ebben sem fedeztünk fel de letagadhatatlan, hogy az egészben volt valami félelmetes. Hogy micsoda, nem tudnám pontosan megmondani. A titok rejtve marad Valószínűleg a félelem; mint téma izgatta egy másik mű alkotóját, Nicolas Schöffert. A művész nevét nem ismertük, de később Velencében, a Doge-palota udvarán, egy alkalmi kiállításon másik művét is láttuk, s meglepődve fedeztük fel, hogy — mint a mű aláírása közölte — Nicolas Schöffer — magyar. A római múzeumban látott Lux 9 című alkotása egy külön teremben kapott helyet. Belépve a terembe, először egy hatalmas vásznat láttunk, majdnem akkorát, mint egy normál mozi vetítővászna. Néhány pillanat múlva azt is észrevettük, hogy a vászon mögött különféle szerkezetek vannak. A vászonhoz legközelebb egy alumínium lemezekből álló építmény állt, olyasmi, mint egy picike és furcsa, kubista szélmalom, csak a vitorlák helyén itt geometriai formákra vágott alumínium lemezek voltak. E szerkezet mögött három nagyméretű, de különben közönséges reflektor állt. a közönségestől csak abban térve el, hogy mindegyik elé egy többszínű üveglapból álló, köi alakú táblát • helyezett a művész. Mire ideértünk már rutinosan mozogtunk a modern művészet világában: a kapcsolót kerestük. Meg is találtuk, ott állt. pontosan úgy, mint egy villanykapcsoló, a bejárati ajtó mellett. Mozgásba hoztuk hát a szerkezetet, fedje fel értelmét. Bekapcsolás után kigyulladtak a reflektorok, és minden mozogni kezdett rajta, mozogtak az alumínium lemezek, mozogtak a reflektorok elé tett színes táblák, és a fehér vászonra hátulról furcsa színes ábrák vetítődtek. Néztük egy ideig, de értelmet, rációt nem találtunk benne. Komor. hideg, talán még azt Is mondhatjuk, fenséges volt; hallgatott. nem árulta el titkait. Egyszóval mondanivalót Itt is hiába kérésiünk. De az vitathatatlan, hogy ha körvonalazható tartalmat nem is, hangulatot ' mégiscsak hordoztak ezek az alkotások. Ennyi lenne? Eddig jobbára a komor hangulatokról beszéltünk. De láttunk vidámabb, sőt. hogy úgy mondjam. kifejezetten vicces alkotásokat is. Az 1925-ben született Jean Tinguely művének már a címe is vidámságot fejez ki: Raiuba Bye Bye. Maga a mű pedig — hogy is mondjam —, olyan... Nos, aki járt már valaha falusi árnyékszékek környékén — elnézést a hasonlatért, de semmi túlzás nincs benne —, észrevehette, hogy a ház lakói a deszkákból épült alkalmatosság háta mögé dobálják a használhatatlan vashulladékokat. kilyukadt lábasokat, megrozsdásodott hordókat, drótokat, tepsiket, vasdarabokat. A Baluba Bye Bye olyan, mintha Jean Tinguely egy magyar fa. lusi árnyékszék hátuljának egy részét felemelte ós elhelyezte volna a római Galleria Nazionale d'Arte Moderna elegáns márványpadlóján. Nézegetem a rozsdás vasaktol zsúfolt furcsa tákol, mányt. és örömmel fedezek fel az összegubancolódott drótok között egy kis elektromotort. Hohó, hát akkor ez mozog is! Még egy pillantás a műalkotás környékére, és észreveszem a lábbal nyomogatható pedált, amely a Baluba Bye Bye-t mozgásba hozza. Rálépek a pedálra és a mű tényleg mozogni, pontosabban rángatózni kezd, méghozzá hajszálra úgy, mint amikor gyerekkoromban otthon, az árnyékszék háta mögött egy vasdrótot próbáltam kiráncigálni az összenyomódott hulladék közül. A drótoknak. vasdaraboknak ez a jellegzetes, félreismerhetetlen rángatózása mi tagadás, vidámsággal töltött el: íme, valami groteszk élmény a gyerekkorból! De hat ennyi lenne ez a művészet? Nem hiszem, Más magyarázatot azonban — legaJábbis egyelőre — nem találok rá. Az idő talán meghozza majd a teljesebb értelmezést. Annyi viszont már most is bíz. tos, hogy ezek az alkotások nemcsak megjelenési formájukban, hanem születésük módjában is különböznek minden hagyományos művészettől. A képzőművészeti alkotásokat régebben vagy festették, vagy faragták. A mai a. kat szerelik Drótból, üvegből, vasdarabokból, villanylámpákból, s aki ilyen művet létre akar hozni, annak jobban kell értenie a fémmegmunkáláshoz és a villanyszereléshez, mint a festékek, hez. vagy a márványhoz. Művészet ez? Hagyományos értelemben semmiképp. De hát akkor micsoda' Ne válaszoljunk elhamarkodottan. Várnunk kelj Egvelőre az adatgyűjtés időszakában vagyunk. Az értelmezés még hátra van. ÖKRÖS LÁSZLÓ I