Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 238. szám

VASÁRNAP. 1972. OKTÓBER 8. Nagy Lajos király 1372. október 6-án Nagyszombatban kelt levelében szabad királyi városi rangra emelte - Szakolcát. Szakolca — mai nevén Skalica — most ünnepelte e történelmi eseménynek 600. évfordulóját. A mai szegedi olvasó jószerével azt sem tudja, hol van Szakolca, s bizonyára kétkedve olvasta mér a címet is: mi közünk nekünk ehhez? Szakolca mind a magyar, mind a szlovák történelem nevezetes városa, a magyar irodalom emlékhelye. Szlovákia északnyugati csücskében, a régi osztrák, most cseh határtól mindössze 2' km-re, a Fehér Kárpátok aljában, a Mórává mentén terül el a ma is csupán tízezer lakosú kisváros. Amikor Juhász Gyula ott tanította a magyar irodalmat és a latin nyelvet, mindössze hatezer lakosa volt. Őskori leletek mutatták, hogy régóta lakott hely, ám csak 1217ben bukkan elö Írott forrásban a neve: Zakolcha. De a helyi hagyomáfriy szerint itt született Vak Béla. A ferencesek temploma mellett még ma is mutatják a házat, amelynek helyén állítólag a tragikus király szülőháza állott. Juhász Gyulát is megihlette ez az örökség: Utolsó állomás, közömbös, árva [község. Hol fonnyad az öröm és elhervad [a vágy. Hol lassan omladoz az avatag [örökség S Vak Béla lelke sir mohos torony [falán . ., Sírvers Itt lépte át a határt a prágai fogságából királyként hazatérő Hunyadi Mátyás. Ezt a Szilágyiak és Garaiak között 1458 január elején kötött „szegedi egyezség" tette lehetővé számára. Az új király megerősítette Szakolca kiváltságait. ö telepitette le a ferenceseket, akiknek öreg rendházában, mely ma is áll, tanított Juhász Gyula, amikor a gimnázium épületét éppen restaurálták. 1650 húsvétját itt tölti a Sárospatakra szekerező Szeges János, aki Comenius néven vált a humanista irodalom nagy alakjává. Itt született nem messze, Uhersky Brod-ban, azaz Magyarbródban. A Fő téren — kissé megrogygyanva bár — ma is áll Gvadányi József kúriája. Az érdemes lovasgenerális, a Peleskei nótárius, a Rontó Pál és a Pöstyéni törődés zörgő rímű poétája ide házasodott be, s nyugalomba vonulása után, 1783-ban telepedett meg itt. Itt halt meg 1801-ben, sokáig a ferencesek kriptájában nyugodott, de utóbb Rohóra vitték. Márványtábláján lefelé fordították a címerében levő, rózsát tartó néger fiú fejét: kihalt az olaszból magyarrá lett Gvadányiak famíliája. A Szegedi Napló már 1913. november 19-én azt írta, hogy lebontják Gvadányi házát; szerencsére ez nem vált valóra. Reméljük, még most is sikerül a múltat, a műemlékeket becsülő szakolcai városvezetőknek megmenteni a homlokzatán szép elmert viselő oromzatos kúriát. Szakolca a századfordulón a szlovák nemieti törekvések központjává vált. A lelkes hazafi orvos, Pavol Blaho és sógora, Ludovit Okánik esperes állottak a mozgalmak élén: gazdasági és kulturális erőfeszítéseik egyaránt a szlovákság fölemelkedését s az „adott történelmi körülmények között szükségképpen az erőszakos magyarosítás elleni küzdelmet szolgálták. A Fő téren ma is áll Dom Kultúry, a művelődési ház, mely Blaho doktor buzgólkodására épült föl 1904-ben érdekes, morva—szlovák népi díszítőelemekkel ékesítve. Szákolcán ma már nem él magyar, s magyarul csupán a nagyon öregek, a hajdan, 1918 előtt magyar iskolát jártak tudogatnak. Blaho doktor hívására járt Szákolcán nem egyszer a cseh és szlovák nemzeti mozgalmak angol pártfogója, Scotus Viator, azaz Seton—Watson, a kitűnő publicista. Juhász Gyula is emlegeti. S azt is, hogy szakolcai születésű volt Csernoch János esztergomi érsek, Pavol Blaho fiának, Ján Blahónak keresztapja. Ez a Ján Blaho: Juhász Gyula tanítványa volt a szakolcai gimnáziumban, később neves operaénekes Pozsonyban. Augusztusban találkoztam vele szakolcai búdá-jában, présházában, a Winterberg lejtőjén, amely Juhász Gyula kisr^ényének, az Orbán leífcé-nek is egyik színhelye. Merf a mi számunkra, szegediek számára Szakolca elsősorban mégiscsak Juhász Gyula életének egy darabját jelenti. Szalatnai Rezső, maga is szakolcai diák, szép könyvet írt a mi költőnk ottani kétesztendős tanárkodásáról (Juhász Gyula hatszáz napja, 1962). Igaz, kissé megszépíti e „két keserű év" (Juhász Gyula saját szavai ezek) történetét, de ezt leszámítva ő írta a legszebb könyvet eddig Juhász Gyuláról is, Szalkolcáról is. S az idő múltával Juhász Gyulában is kedvessé szelídült a fiatalon száműzetésnek érzett szakolcai tanárkodás. 1929-ben már így írt: Emlékek alkonyi porán át Hogy megszépültél csöndes, kis ffslucsks, ügy éltem benned, jól rejtőzve. (árván, Mint remete, kit táplál [mélabúja ... Szakolca Szákolcán született versei közül nem egy híressé vált. Ott született a Milyen volt... cimű is, ott a Coronatio. e szép Annaversek, A végeken ciklus darabjai. Babits jellemezte legjobban azt a sajátos kettős hatást, amit Szakolca Juhászra tett: „Kétségtelenül elég volt már Szakolcábó) — írta a fővárosi tanár a szakolcainak 1912. novemberében. — Bár ami a verseidre való hatást illeti, ebben nem egyezem meg teljesen a te pesszimizmusoddal. A szakolcai verseid épp oly szépek, mint a régiek, s ha van bennük monotonság, az nagyon értékes monotonság. Ha nem félnék veled szemben az olvasó önzésévei fejezni ki magamat, azt mondanám, hogy a szakolcai ma' gány neked semmi esetre sem artolt. Ezt mondom, mint olvasód. de mint barátodat, valóban elszomorít kedélyednek csüggedése..." A jóbarót e megállapítását utóbb Juhász Gyula maga is elismerte. A szakolcai emlékek egész életét végigkísérték. s utolsó ilyen emlékidéző versében így summázta ottani két esztendejét: A szakolcai dombokon Fiatal voltam egykoron. Oly édes volt a bánatom. Hogy dallá csordult ajkaimon. Olyan egyedül éltem én, Hogy egész világ volt enyém. Egész világ szép temető. És benne álom, mese, nő. Ha Jött a téli alkonyat, S elmosta mind a dombokat, Űgy borult árvasága rám, Mint remetére a magány. Remeteség A jubileumát ünneplő Szakolca még ma is csöndes kis vidéki város, bár a fölszabadulás óta sokat fejlődött, örzl műemlékeit, a 12. századból való Szent György-rotundát, a ferenceseik, a jezsuiták, az irgalmasok, a pálosok templomát, az egyedülálló tornyával ékes Maulbertsch oltárképéről (1785) is híres plébániatemplomát, mellette az éppen szintén hatszáz éves Szent Annakápolnát, a Gvadányi-házat, s azt. amelyben 1760 óta nyomda működött. Nagyjainak, Komenskynek, Dániel Llchardnak. Pavol Blahónak szobrot emelt, neves fiainak emlékét márványtáblán örökítette meg. Így Mirko Nesporét, akit húszévesen végeztek ki a németek, vagy Vladimír Clementisét, a törvénytelenségek áldozatáét, az egykori szakolcai diákét. (Kis híján őt is tanította Juhász: 1913 Őszén kezdett odajárni, s a költő az előző tanév végén került el onnan.) Nemrég olvashattuk, hogy a Szakolcához nem is messzi Liberecben annak a textilipari technikumnak a falán, amelybe 1927 —28-ban Radnóti Miklós járt, emléktáblát helyeznek el. Talán eljön az idő, hogy az egykori Béka utca. a mai Gorkij utca 19. sz. házon, amelyben Juhász Gyula élt és alkotott e két keserű, de termékeny esztendőben, ugyancsak márványtábla őrizze a Szakolcána/k irodalmi halhatatlanságot adó magyar költő emlékét. PÉTER LÁSZLÓ CIPŐ-ELEGIA Egy hétköznap délelőtt ült ki a kirakatba a Cipő. Fajtája büszkesége volt. Meleg meggyvörösben ragyogott. A többi cipó úgy kuporgott az árcéduláján, mint a bizonytalan szobrok a talapzatukon, de ez nem. Ez lebegett a levegőben, s mögötte, mintegy mellékesen, hanyag eleganciával, ott lebegett az árcédulája is. Az is olyan volt, mint egy diszkrét suttogás, pár forint választotta el az ezrestől. Csodáltam még egy kicsit a cipőt. Műalkotás volt. És közkincs volt, azért ragyogott csorduló meggyszíne az üveg mögött, nogy elringassa egy-egy pillanatra a szivünket. Az élét rohanása közben megpihenő járókelők szívét... Egy rövidlátó nő is érkezett, legyökerezett a lába, nyomban a Cipőre nézett. Közelhajolt, úgy olvasta el a lebegő árcédulát. Oh mmm — mondta a rövidlátó nő, s ebben a nyögésben tengérnyi élettapasztalat és megbékélés zengett. Később megfeledkeztem a cipőről. Mígnem kora délután, a lejtős utca sarkán kibújva — ott jön velem szemben. Villan a poros aszfalton, mint az érett húsú meggy a falevelek között. Karcsú bokában, napsütött térdben és falatnyi szoknyában folytatódik. Lent, a piszkos földön mászkál a Cipő, ez a méltatlan műalkotás ... A csinos lányka meglebegteti hajfüggönyét és kacag. Egy nagy táskás másik mond valamit neki és ő is kacag. Hátraszó'.nak az utánuk jövőknek és azok is kacagnak. S e vidám kamaszláng csapatban csupa csinos cipő, csattos cipő, vastagsarkú cipő. leffentyűs cipő, lakk cipő. új cipő. Az élen a falatszoknyásé, az a legeslegújabb. S ekkor — roppant sematikus képzettársításként — fölmerül az emlékezetemben egy másik cipő. Egy gombos barna fél. Öröklött vagy használtan vásárolt cipő volt, s ott, ahol a kisujjat kellett védenie, mind vékonyabbá és vékonyabbá vált a bőr. De a rést nem lehetett rögtön meglátni, és a cipő — közönséges fűző helyett — parányi gombbal csukódott, bőre pedig egyenesen bársonyos volt. Én annak éreztem. Akkor már gimnazista voltam, mert emlékszem, hogy a gimnáziumhoz vezetett az az út. amelyen a tócsákat kerülgettem gyönyörűszép gombos barna félcipőmben ... S miközben ez az elégikus időzavar teljesen elhatalmasodik rajtam, a sors összehoz egy nöismerősömmel. Túl jár a negyvenen, de csinos, jólöltözött és ugyancsak csinos kamaszlánya van. Nekiszegezem a kérdést: — Vissza tudnál emlékezni, milyen cipőd volt tizenhat éves korodban? A nő először lebiggyeszti a száját, sematikusnak és fölöslegesnek tartja a kérdést. Ráadásul hirtelenjében nem is tud olyan messzire visszaemlékezni. Némi sürgetés után egyszercsak elváltozik az arca, oldódik, kiderül. — Hogyne emlékeznék! — mondja végül boldogan. — A háború után nemigen volt ilyen, hogy cipő... rongyból, vászonból varrt, kötött papucsban jártunk... De az én édesapám, az nagyon ügyes ember volt! Tudod, aranykeze volt neki! Szerzett valahonnét ilyen fecni bőrdarabokat, ni! Es faragott talpat fából. De nem akármilyent, hanem szép kerekorrút, két részből, úgy hogy még hajolt is az a fatalp! Arra szögezte rá a bőröket. Olyanforma volt. mint manapság ezeken a drága sarukon, klcifrázta-lyuggatta a bőrcsíkokat... Jaj, te, hogy én milyen büszke voltam a cipőmre! Nem klumpa volt ám. hanem amolyan szandálféle... Hogy irigyeltek a lányok! Emlékszem, volt a faluban egy lány... Állunk ott a napsütötte utcán és ki-ki a maga hajdani büszkeségére gondol. Én a gombos félre, ö a bőrfecnikből gyártott fatalpúra. Egy boltajtón frissen pörkölt kávé illata árad ki. A napsugarak vakítóan villannak az autólámpákon, szélvédőkön. Két motorzaj között hallani, hogy valahol búg egy ventillátor. Miniszoknyás ifjú anya magas kocsiban alvó gyereket tol és közben málnafagylaltot nyalogat. , Szívfájdítóan mai pillanat. Az élet mindenkori kedves külsőségei, gondolom. Nincs ennek a dolognak tanulsága az égvilágon semmi. — Mennyire sajnálom, hogy nincs meg! — sóhajt mellettem ez az asszony, akiről senki sem hinnél hogy klumpákban és bocskorokban járt valamikor. — Megmutathatnám Klárikának... tudod, az ember csak rohan és rohan és közben beszél össze-vissza és nem is gondolja, hogy... — a befejezetlen mondat romjai fölött legyint egyet és azt mondja: — gyere, együnk egy fagylaltot! Elégia, gondolom magamban, legalább egy röpke elégia a hajdani klumpák. pántos fapapucsok, házilag gyártott bocskorok, zsibogón vásárolt gombos cipők, lötyögö-billegö magassarkú cipők, kidőlt oldalú cipők, megfoltozott cipők, lyukastalpú cipők, kislányálom cipők és soha-meg-nem-kapott cipők irdatlan sírhalma fölött. HALLAMA ERZSÉBET »