Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 238. szám

VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 8. „Csillaga nem hanyatlik alá...' ÁBEL KOPJAFÁJA „ölemből odateszem a virágo­kat az apám sírjára, hadd üdvö­zölje öt is a tavasz, amelyet any­nyit és olyan nehezen várt örök­ké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, ék az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküd­ni." S egy hat év előtti tavaszi nap óta valóban ott fekszik e temető közvetlen közelében, két cserefa között ő is, Aronka — ahogyan a család és barátai hívták oly­kor —, vagy éppen Ábel, mert egy volt, azonosult magatererrré tette hősével, aki bebarangolta a "vngeteget, az országot és Ame­rikát, hogy végül a szőke Nyikó partjához érkezzék vissza termé­keny életének vége. Szeptembervégi, őszi vasárna­pon itt emlékeztünk most rá, e magánosan, ám nem elhagyottan álló sírnál, szülőfaluja, Farkas­laka nagy füves rétjén, amelyet nz ősi temető, a fehérfalú kato­likus templom és az országút ha­tárol. Mondják: ez volt gyermek­kora kedvenc játszóhelye, itt haj­tották a labdát, ütötték a métát, kergették, futtatták egymást. Az egykori játszótéren nyugodott meg .hetvenedik éve küszöbén örökké játékos, furfangos, böl­csen-vidám elméje. Tamási Áron farkaslaki sírjá­nál tisztelegtünk születésének 75. évfordulóján. Magyarok — ha­zaiak és Erdélyben élők —, ro­mánok, székelyek egyaránt. Kö­zös volt az emlékezés ott, a szü­lőföldön. Arra az iróra, aki a székely falu életét ábrázolta, erre­utalt egész művészi világa, szó­kincse, stílusa nyelvezete, írói hitvallásául pedig azt fogadta meg — mint írta, hogy „... a sze­gények és az elnyomottak zász­laját fogom örökké hordozni, bár­merre is vezéreljen az utam". E közös összetartó erő adta alapját a farkaslaki ünneplésnek. A közös megbecsülés jeleként n sírnál, illetve az ott újonnan felállított emlékműnél magyar és román író egyaránt megemléke­zett Tamási Aron életművéről. Farkaslaka tanácselnökének, Ja­kab Simon nak szavai után Sütő András, a Román Írószövetség alelnöke és Constantán Olariu író, műfordító mondott beszédet. Mindemellett a teljes romániai irodalmi élet elismerő megnyil­vánulásának tekinthetjük a párt központi lapjában, a Scinteiaban az évforduló napján, szeptember 20-án megjelent cikket, amelyet Mihai Beniuc, a Román Írószö­vetség elnöke írt „Egy nagy re­alista író" címmel. (Magyar for­dításban A Hét című irodalmi lap közölte.) Beniuc még az 1930-as évek második felében Ion Chinezu iro­dalomkritikus, a magyar iroda­lom kiváló ismerője révén került személyes kapcsolatba Tamásival. Irodalmi helyét, szerepét ez is­meretnek tükrében is értékeli, s egyebek között a következőket írja cikkében: •Tamási Áron művészetének dúzzadó realizmusa friss vért ömleszt a romániai magyar iro­dalomba: ez a realizmus a szé­kely falu világában gyökerezik, annak az embernek a vívódásá­ban, akin — így mondják, s úgy tartja ő is — az „ország terne nyugszik". • Tamási rendkívüli szépségekben gazdag írásművé­szete. amelynek hatása mindmáig kimutatható egyik-másik erdélyi magyar író művében, a két vi­lágháború közötti magyar falu életét világítja meg éles fénnyel, de sohasem a szűk provincializ­mus szellemében. Ellenkezőleg: Tamási Áron egész életműve, publicisztikáját és vitairatait is beleértve, széttöri bármiféle pro­vincializmus korlátait — európai színvonalú, határozottan haladó művészet ez.« Cikke végén megállapítja Be­niuc, hogy Tamási „azok közé tartozik, akiknek csillaga nem hanyatlik alá, nem merül el a láthatáron". Ezért is javasolja: „Életmüve. amelyet a román ol­vasók kevésbé ismernek, megér­demelné, hogy lefordítsák, ami­kor a szocialista Románia irodal­ma lendületesen fejlődik, amikor írói saját nemzetiségük nyelvén bontakoztathatják ki tehetségü­ket". Meglátjuk majd a javaslat sor­sát, ám annyi addig is bizonyos, hogy magyar nyelven viszonylag jelentős példányszámban kapha­tók Romániában a Tamási-mű­vek. Az emlékünnepség színhe­lyén fölállított' könyvsátorban is kapósak voltak kötetei. Pedig a zuhogó eső nem kedvez az efféle vásárlásnak, mint ahogyan ün­nepi gyűlésnek sem. A több száz főnyi közönség azonban mégis rendületlenül kitartott, s cuppogó lábakkal dagasztotta a tengernyi sarat. Sírhelynél nem illő ugyan a nevetgélés, itt azonban egyál­talán nem tűnt kegyeletsértőnek, amikor valaki mosolyogva meg­szólalt: „Ezt az esőt biztosan az öreg góbé rendelte, hogy még a sírjából is megtréfáljon." S ha az Ábel kiapadhatatlan humorú szerzője, furfangos mókáinak szülője ezt hallhatta volna, bi­zonyára olyan jólesően veszi tu­domásul, mint a kegyeletes és irodalmi megemlékezések mélta­tó mondatait. Képeinken: Az emlékünnepségre kiadott montázs-levelezőlap Tamási Aron arcképével, a Szervátiosz­emlékmű figuráival és a kopja fás sírral — A szülőház Farkaslakán — ma emlékmúzeum Az eső éppen akkorra állt el, amikor lehullott a lepel a jó két és fél méter magas, egyetlen szürke kőtömbből előttünk álló emlékműről, a neves szobrász­nemzetség, apa és fiú: Szerváti­usz Jenő és Szervátiusz Tibor al­kotásáról. A hatalmas faragott kőtömb a székely falvak, hava­sok, Tamási írói világának alak­jait jeleníti meg reliefszerű megoldással. Népművészeti ihle­tésű figurái ugyanazt a valós, re­alista, mégis bájosan naiv leve­gőt sugározzák, mint amely az író munkáiból árad. Az új emlékmű közvetlenül a sír előtt áll, s az országúttól hoz­závezető betonösvény elejénél remekbefaragott székelykaput ál­lítottak föl, mintegy hangsúlyoz­va ezzel is a hely emlékkert jel­legét. »A kőkerettel körülvett sí­ron virágok illatoznak, sokszínű­ek, tarkák, amiket annyira ked­velt, ki itt most arccal keletnek fekszik. Közel a szeretett szőke Nyikó patakfolyóhoz, amely a Hargita nyugati oldalán ered, s falut addig nem lát, míg Farkas­lakához nem érkezik. A sír fe­jénél pedig egy jó három méte­res ugyancsak pompásan meg­faragott kopjafa, amelyet — be­levésett fölirata szerint — négy testvére állíttatott. Az emlékkerttől csaknem fél­órányi sétamenet a ház, a hol az író született. De nem unalmas séta. Nem mintha a kétezer la­kosú kis falunak, amelynek még vasútállomása sincsen, valamifé­le látnivalója lenne. Nincs. Kü­lön-külön valami kiemelkedően jelentős — a Tamási szülőházon kívül — nincs. Mégis egyetlen nagy néznivaló az egész falu: a még élő népviselet, a változatos ötlelességű, ízlésű, díszítésű jel­legzetes kapuk, a helyenként mű­vészi magaslatokra emelkedő fa­ragványokkal a kapufélfákon. S a házak többsége — mint termé­szetesen sok székely faluban — ezenfelül is sajátos építési mód­ban készült. A nagyrészben fá­ból álló építmények fundamentu­mát magasan a föld fölé emelik, s a házoldalt arra húzzák szintén magasra. Itt a kettő érintkezési részénél köröskörül vagy csak két oldalon fut a fából épült tornác. Jó messzire látni róla. Lehet fürkészni már jó előre, jön-e, akit oly nagyon várnak. Egy ilyen világoskékre festett ház tornácának bejárat felőli fa­lán áll a kis márványtábla, mely­nek aranyló betűi ezt hirdetik: „Itt született Tamási Áron 1879. IX. 19." (Nem sikerült megtud­nom, hogy miért 19 áll rajta, holott valahány róla szóló mű­ben, életrajzban, monográfiában szeptember 20. szerepelt, s az irodalomtörténet is így tartja nyilván.) A szülőház egy részében lakik Tamási Gáspár, a fivér, kinek Farkaslakát és az írótestvérét be­mutató könyve oly népszerű lett az elmúlt esztendőkben. A ház nagyobbik felét viszont múzeum­nak rendezték be, fényképek, rajzocskák, hajdani használati tárgyak és egyebek idézik egy­kori lakóját. Az udvar és a ki­csiny szobák befogadni sem bír­ták e 75. esztendős jubileumon, a múzeumavatás napján ideérke­zetteket. Nemcsak Hargita me­gyeiek jöttek, hanem a szomszéd megyékből is, Kovásznából, Ma­. rosból, meg írók, Sütő Andráson és Constantin Olariun kívül má­sok is, így Szabó Győző, Kányádi Sándor, többen pedig Magyaror­szágról, köztük Siklós János fő­szerkesztő, Czine Mihály iroda­lomtörténész, Gerő Sándor író. Tamási nevét szülőfalujában azóta még egy közösség is hirde­ti. A 75. születésnapon alakult meg a falu művelődési egyesüle­te és felvette az író nevét. Kü­lönben egy mozgalom része ez: Árges megye indította el a kez­deményezést, hogy alakítsanak Románia-szerte művelődési egye­sületeket. Ezeknek az új kulturális kö­zösségeknek az a céljuk — mint az ugyancsak Farkaslakán szü­letett Pakot Elek,. Hargita megye néptanácsának alelnöke elmon­dotta —, hogy keretbe foglalja, a Román Kommunista Párt mű­velődéspolitikájának szellemében, a községek, városok komplex mű­velődési, kulturális igényeit. En­nek megfelelően ismeretterjesztő előadásokat tartanak, népi egye­temeket kívánnak szervezni, elő­segítik a hagyományok, a nép­művészetek ápolását, színjátszó-, tánccsoportokat, énekkarokat hív­nak életre és támogatnak. Több megyében alakultak már művelődési egyesületek, így Har­gitában is a farkaslaki már a harmadik. Az első még az év elején JJitrón es Bartók Béla ne­vét vette fel, a másik pedig két hónapja Erlakán. A most Far­kaslakán életrehívott egyesület a feladatai között külön is megje­lölte Tamási Áron emlékének fenntartását, mégpedig elsősor­ban alkotásainak széles körű nép­szerűsítésével, megismertetésével. Ezért is határoztak úgy, hogy színjátszócsoportjuk évenként színre viszi Tamási egy művét. így nem válik soha elhagyottá a sír a régi játszőréten, a kop­jafa tövén. A felnevelő táj mai közössége gondoskodik erről. A szülőföldé, amelynek népe állott haláláig legközelebb hozzá, hol­ott százezres olvasótábort, széles baráti kört mondhatott magáé­nak. Ám ide, abba a közösségbe akart visszatérni, amely — sza­vaival szólva — „nem kezdetet lát a születésben és véget a ha­lálban, hanem csak személyi vál­tozást mind a kettőben... Olyan életforma ez, melyben a közös­ség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást." Mint ahogyan ő él műveiben tovább. LÖKÖS ZOLTÁN f

Next

/
Thumbnails
Contents