Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

VASASNAP, IW£. OKTÓBER 22. 3 Hazaérkezett kormány­küldöttségünk Szombaton hazaérkezett Budapestre a magyar—szov­jet gazdasági és műszaki­tudományos együttműködési kormányközi bizottság XII. ülésszakán részt vett kor­mányküldöttség tagjai. Vályi Péter, a Minisztertanács el­nökhelyettese, a küldöttség vezetője továbbra is Moszk­vában tartózkodik, hogy részt vegyen a KGST végrehajtó bizottságának jövő héten sorra kerülő 60. ülésén. Koszorúzás Schönherz Zoltán emlékére Schönherz Zoltán, az anti- küdő párt Központi Bizott­fasiszta ellenállási mozgalom ságának — méltatta emlék­egyik kiemelkedő vezetője beszédében a harcostárs, a kivégzésének 30. évfordulója bátor példamutató kommu­alkalmábói szombaton koszo- nista életét, munkásságát, rúzasi ünnepség volt Buda- Ezután az MSZMP Köz­pesten, az egykori Margit ponti Bizottsága, a Központi körúti fogház épületénél, a Ellenőrző Bizottság, az Mártírok útja 85. szám alatt. MSZMP KB Párttörténeti A kegyeletes aktus beveze- Intézet, a Magyar Partizán tőjeként Skolnyik József — Szövetség, a II. kerületi párt­aki Schönherz Zoltánnal bizottság képviselői koszo­együtt annak idején tagja rúzták meg az emléktáblát, volt az illegálisan mű- (MTI) w Árellenőrzés a zöldségboltokban Jogosak a vásárlók panaszai Az Országos Anyag- és szeptember óta Budapest és Árhivatal árellenőrzési fő- nyolc vidéki város 55 árusí­osztálya szeptember óta — tóhelyén ellenőrizték a zöld­egyéb vizsgálatokon kívül — ség- és gyümölcsárakat, az mind több revizorral ellen- áruk minőségét. E vizsgála­őrizteti a zöldség- és gyü- tok sajnálatos módon azt mölcsboltok árait, továbbá igazolták, hogy a vásárlók azt, hogy az áru minősége és gyakori panaszai indokoltak, az ár összhangban van-e. Az eddigi 55 vizsgálat alkal­Az árhivatal ellenőrei mával 50 szabálytalanságot — tapasztaltak, nagyrészt ár­túllépéseket. Sokhelyütt má­sodosztályú. sőt romlott árut kevertek az első osztályú gyümölcsök, zöldségfélék közé. Az árhivatal ellenőrei a fővárosban és az egész or­szág más vidékein egyaránt folytatják a zöldség- és gyü­mölcsárak ellenőrzését. Ezt egyébként a Minisztertanács szeptember 21-i határozata is feladatává teszi vala­mennyi űrhatóságnak. Az ár­hivatalban rámutattak: az eddigi vizsgálatok során fel­tárt nagy számú szabályta­lanság arra is utal, hogy az érintett vállalatok belső el­lenőrzése nem eléggé haté­kony. Szükséges tehát, hogy a belső ellenőrzés fokozásá­val is vegyék elejét az ár­túllépéseknek, fokozottan védjék a vásárlók érdekeit. Járda a gyárhoz Jó időben porban, rossz időben sárban tudták csak megközelíteni a konzervgyár munkásai a Rókusi-pálya­udvar felől munkahelyüket. Ezért vállalták, hogy a ma­guk erejéből, társadalmi munkában megépítik a járdát. Délutánonként, a műszak végeztével 20—30 konzerv­gyári dolgozó fog lapátot, csákányt: eddig több mint 400 óra munkát végeztek a járda megteremtéséért. Amikor megtudtam, hogy Algyőnél a régi mellé új hidat építenek, kimentem, hogy körülnézzek. A fony­nyadt kukoricásban két em­berrel találkoztam, az egyik ban benne van a kezem munkája, kiálltam a víz ve­szélyeit, és ismerem a sze­szélyeit. — Az összes hídban? Talán azért ez egy ki­földmérő volt, a másikról csit túlzás, de nem sok le­csak sejtettem, hogy hídépí- het benne a tévedés. Vala­tő. Piros képű, mosolygós, mikor, 1936-ban a kecses energikus mozgású; olyan, Margit-híd bővítésénél lép­akiről az első pillanatban tem a hídépítők közé, Szécsi látszik, hogy életét a szabad Endre okleveles mérnök ég alatt töltötte. vállalkozó cégéhez. Ceglé­— Itt lesz a híd? den tanultam az ácsmester­— Igen. Valahol itt. Egy- séget, de mint annyi sok előre a műhelyeknek meg mást, a sors máshová vezé­a barakkoknak nézünk he- nyelt a kenyérért És akkor lyet — válaszolt a mosoly­gós arcú munkás. Ennek három már azért mentem a Tiszá­hoz, hogy megcsodáljam a hatalmas, szilárd pilléreket, amelyek majd a betonkoszo­rút tartják a folyó fölött. Lent, közvetlenül a víz és a pillér találkozásánál újra megláttam őt, amint egy lógó deszkát illesztett visz­sza az állványra — egyen­súlyozva a víz és az ég kö­zött. — Nem fél? — Nem. Már egyszer be­leestem a folyóba, s látja, kijöttem. Nekem már bará­tom a Tisza, a Duna. a Marcal, a Rába, szóval az összes folyó, ebben az or­szágban. Barátom onnan, hogy a rajtuk átszelő hidak­gieknek 15, az alkalmazottaknak pe­dig 7 százaléka állítja, illetve tapasz­talja ennek ellenkezőjét. A szocialista közfelfogás értékelésé­nél nem a néhány százalékos eltérést kell méricskélnünk. Az adatokból kü­lönben is csak hozzávetőlegesen lehet következtetni az általános helyzetre, azonban a válaszok megoszlása alap­jában hűen tükrözi a felszíni jelensé­gek mögött megbúvó tendenciákat. A kérdőívnek ez a kérdése azt igye­kezett feltárni, hogy a megkérdezet­tek felfogásában, életszemléletében, gondolkodásában mennyire erősek a szocialista vonások. Az adatok szerint minden foglalkozási kategóriából a túlnyomó többség a tisztességes életet, a munka által szerzett megbecsülést és a közösséggel együtt elérendő jó­létet, boldogulást tartja legfőbb élet­céljának. Az anyagi érvényesülést csak a munkások egy százaléka, a parasztok 2 százaléka, a mindenkitől függetlenül elérendő egyéni boldogu­lást a munkások, a parasztok és al­kalmazottak egy-egy százaléka tartja legfőbb életcéljának. Az értelmiségi­eknél ez az életcél — a válaszok sze­rint — nem szerepel. Az adatok arra utalnak: a megkér­dezettek jól tudják, hogy e kérdés­nél mi tekinthető pozitív, szocialista állásfoglalásnak, és az ilyen válaszo­kat jelölték meg akkor is, ha nem egészen egyezett törekvéseikkel. A válaszok egy részének őszinteségében tehát kételkednünk kell, hiszen min­dennapi tapasztalataink cáfolják, hogy az emberek életcélja, törekvései ma már ennyire pozitívak, szocialis­ta jellegűek lennének. Az előző kér­désre adott értelmiségi és alkalmazot­ti válaszok is bizonyítják, hogy elég sokan úgy tapasztalják közülük: egyes emberek még nem a munkával szer­zett megbecsülést, hanem kizárólag a pénzt, a jövedelmet tekintik életcél­juknak. A szocialista közgondolkodás fejlő­désében nem kis szerepet játszik, hogy az emberek milyen mértékben tapasztalják: társadalmunk igazságos, a munkára épülő, a szocialista elveket megvalósító társadalom, vagy esetleg negatív tapasztalataik vannak ezen a téren. Ismeretes, hogy a szocialista elveinket, a közérdeket sértő, társa­dalomellenes jelenségek milyen fel­háborodást okoznak közvéleményünk­ben, s ezek zavarólag hatnak a köz­gondolkodás alakulására is. Ezért ar­ra a kérdésre adott válaszok, hogy „érvényesül-e nálunk a társadalmi igazságosság?'*, a közgondolkodás ál­lapotáról is tájékoztatnak. A munkásoknak 45, a mezőgazda­sági dolgozóknak 51 százaléka, viszont az alkalmazottaknak csak 33, az ér­telmiségieknek pedig mindössze 23 százaléka nyilatkozott úgy. hogy érvé­nyesül a társadalmi igazságosság. El­gondolkodtató, hogy jelentős részük­nek — legnagyobb arányban, 67 szá­zalékban az értelmiségieknek — az a véleménye, hogy csak részbeni érvé­nyesülésről lehet beszélni. A teljes tagadás álláspontján levők azonos arányban (10—11 százalék) találhatók minden foglalkozási rétegnél. A bíráló és negatív véleményt képviselők ma­gas aránya arra figyelmeztet, hogy a szocialista elveket sértő, társadalom­ellenes jelenségek erőteljesen befo­lyásolják a közvéleményt, és negatív hatást gyakorolnak a társadalmi köz­gondolkodásra. Arra a kérdésre, hogy a „szocialis­ta életfelfogás mennyire él az embe­rekben?", a válaszok, amelyeket a vizsgálatba bevontak, önállóan fogal­maztak meg, eléggé megoszlanak. En­nek ellenére bizonyos következtetése­ket le lehet vonni: a munkások és mezőgazdasági dolgozók többsége sze­rint az emberek jelentős részében él nem a . szocialista életfelfogás, bár azonos mértékben. Az önállóan megfogalmazott vála­szok összefüggnek az előző kérdések­kel, alapjában igazolják az azokra adott válaszokat, s elsősorban a szo­cialista életfelfogás fejlődő tendenciá­ját tanúsítják. A legjellemzőbb önálló válaszok: „A szocialista fejlődés min­den örömét tapasztaljuk, érezzük." „Ma az emberek zöme már csak a szocializmusban kíván élni." „A ki­sebbségben él a szocialista felfogás, a többség szükségét érzi, de nem úgy él az egyéni érdek és az anyagiasság miatt." „Inkább a kis keresetű embe­rekben él, azokban, akik becsületesen dolgoznak" Nem kevesen a társadalmi közgon­dolkodásban tapasztalható ellentmon­dásokra mutattak rá: „Sokan hirde­tik az erkölcsöt, de nem aszerint dol­goznak." „Az aktívak mellett sok a közömbös." „Másoktól elvárják, de magukkal szemben elnézők." „Előbb az egyéni érdek, azután a közösségi." „Ki mint él, úgy ítél." „Többet vár­nak a szocializmustól, mint amennyit áldoznak érte." „Sokan hangoztatják, de kevesen gyakorolják." „Az egyéni boldogulás, a pénz utáni hajsza a fő cél, mindent a pénz. diktál." „A kö­zömbös azt vallja, hogy nélküle is el­boldogul a szocializmus." „Talán az utódainknál menni fog." Végeredményben a felmérés adatai is igazolják azt a tapasztalatot, hogy a kispolgári felfogás és életmód csak a társadalom egyes szúk csoportjai­nál tud erőteljesebben tért hódítani. A dolgozók nagy tömegeiben — ha visszaesésekkel és ellentmondásosan is —, de él és erősödik a munka megbecsülésén és a közérdeken ala­puló szocialista életfelfogás. Tamasi Mihály nem a szépségre, a kedvre ment az ember, hanem ar­ra, hol fizetnek a legtöbbet. Sokan voltunk testvérek. A hidasoknál meg nagy volt a éve. Leg- fizetés. Aztán a Margit-híd utóbb után jött az Árpád-híd, a fölszabadulás után pedig szinte valamennyi, hisz a németek mindet a folyó fe­nekére küldték. Csak érde­kességként mondom: én már 1945 májusában, ami­kor még talán hallatszott az ágyúszó, Budapesten gáz­vezetéket építettem ki a Du­na fölött. A roncsok fölött. Júniusban lettünk kész, az­tán következett az albert­falvi felüljáró és Algyő, ahol a vasúti híd derékba­törten süllyedt a Tiszába. 1946-ot írtunk, ennek 26 éve, akkor fiatal voltam, ké­szültem az igazi életre, ak­kor nősültem itt, Algyőn, s most megint itt vagyok. Furcsa, az én életem, mert itt fordul: Innen búcsúzom, a hidasoktól, a munkától, mert betöltöm a 60. évet, vár a nyugdíj. Ha megérem. — Hát miért ne érné? HIDAK SZÜLETESE — A bá­nyászok, meg mi nem na­gyon érünk meg hosszú kort Ök a mélység, mi meg a keszonmunka miatt Mert a hidak mindig lent, a víz alatt kezdenek születni, oda kell lemenni az embernek. Onnan épül a pillér, ami az egész szerkezetet tartja. S ennek az országnak sok híd­ra volt szüksége, nekünk gyakran le kellett menni a keszonba, ácsolni, betonoz­ni. Amíg fiatal az ember, azt hiszi, mindent kibír. Még azt is, ha a zsilipelés­nél — amit a túlnyomás ki­egyenlítése miatt kell csi­nálni — megspórol néhány percet... A szívünk ilyen­kor közel a hatvanhoz, ra­koncátlankodik. Engem, s a többi szakit minden két­évenként „generáloznak" a szanatóriumban, Füreden, vagy másutt. A Nitromin a biztonság kedvéért azért a zsebemben van. És a többi­eknek is. Ja, azt kérdezte, nem félek-e. Mondtam, nem. 1946-ban éppen a roncsokat emeltük ki, olyan segédpil­lért kellett építeni a Tisza közepére, amely 1600 tonnát képes elviselni. Megvolt a pillér, hozzáláttak az eme­léshez. A búvár ráigazította a köteleket a roncsokra, el­hangzott a vezényszó, de a munkások valahogy nem tudták gyorsan eloldozni a rögzítőket. Én is segítettem, talán nem engedtem el ide­jében a kötelet, berántott a roncsok közé. A vízből há­romszor tudtam följönni, harmadszor már csak a ke­zemet sikerült kinyújtani. Éjszaka volt, korom sötét­ség, a társaim mégis meg­láttak, és kihúztak. Azt mondják, már kevés élet volt bennem. De ne higgye, hogy a dolog megijesztett volna. Mint látja, most is hídépítő vagyok. — Itt lakik Szegeden? — Nem. Tatán építet­tem há­zat, amikor a közelben az erőműnek csináltuk a víz­tározókat. Azt is mérgem­ben. A magunkfajtának ugyanis minden városban megmagyarázták, hogy úgy­sem maradunk sokáig, csak egy vagy két évig, aztán to­vábbadunk. Mindig tovább, hát minek adjanak éppen ők lakást. Na, de ezt ne ír­ja bele, nem akarok én pa­naszkodni, végtére magam vállaltam a vándoréletet. Meg aztán, ha nehezen is. de a család mindig együtt volt, felneveltem a fiamat, fölépítettem a házamat. S ha megkérdezik, hova uta­zok A hét végén, azt mon­dom: Tatára, nem haza. Én abban a szerencsés helyzet­ben vagyok, hogy ugyan­olyan jó szívvel vagyok bu­dapesti, szegedi pápai, győri, mint tatai. S ebben ki ver­senyezhet velem? Kár, hogy ezt nem értik meg az utá­nunk jövők. — Kevés a hídépítő? — Kevés-e vagy sok, tu­lajdonképpen egyre megy. ha azt nézzük, mindenkit föl kell venni, aki a munka­vezetőnél jelentkezik. Al­győnél százan dolgozunk, s ebből talán kilencen vannak a környékről. A többi olyan megrögzött hidas, mint én, s az ország szinte minden városából, falujából valók. Igaz, a fizetés sem annyi, mint régen, azért a pénzért, amit mi adunk, most már bármelyik gyárban is elhe­lyezkedhetnek. Ahol sokkal könnyebb a munka, ahol nem kell állandóan a víz­zel, a viharral, a széllel vi­askodni ... Amiért olyan szép ez az egész. Vége az ebédszünetnek, Lázár József elindul az im­bolygó létrán, társaival a pillérhez. Ugyanolyan ruhát hord, mint a többiek, ugyanolyan az arca színe, ugyanolyan kérges a tenye­re. Csak később tudom meg, hogy ő nemcsak a rangidős, hanem hivatalból is az ácsok irányítója, ö a főművezető. Matko István

Next

/
Thumbnails
Contents