Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

4 I VASÁRNAP. 1812. SZEPTEMBER 8. Visszhangot teremteni M

ég diákkoromban hallottam egy régi, jelképes és tanulságos történetet három tanárról, Vaksiról, Süketről és Dadogóiról: Természetesen Vaksi nem volt világtalan, Süket is hallotta a külvilág zajaltzörejeit és Dadogósnak sem kellett kavicsot tennie a nyelve alá. Honnan hát e diákos elkeresztelés? Vaksiról az a hír járta, hogy úgy tartotta óráit, hogy maga sem tudta, sose látta, kik előtt áll, kiknek magyaráz. Előfordult, hogy elsősöknek negyedikes anyagot adott elő — néztek rá, mint a moziban, s fordítva is —, akkor pedig kinevették, kigúnyolták. A máálkat azért keresztelték Süketnek, mert bármikor, bármit kérdeztek tőle, mintha sosem hallotta volna, miről kérdezik, mindig azt mondta, amire 6 épp abban a pillanatban gondolt, vagy ami hirtelen eszébe jutott. Dadogós tanár úr pedig hiába volt a földkerekség legaranyosabb embere, bárngit is akart mondani. bárkinek és bármiről beszélni, sosem tudta, hogyan tegye. A néhány hét múlva — nem is olyan uborkaízű nyári szünet után — kezdődő új népművelési-ismeretterjesztést év apropóján idéztem a fenti, lehet, hogy nem valami szerencsés példát. De talán jelzi mondandóm lényegét. Ha végigtekintjük a szegedi művelődési központok, intézmények, gyári és egyetemi klubok, könyvtárak s egyéb ismeretterjesztési fórumok előadásait, műsorait, azt tapasztalhatjuk, hogy bár ismerjük az ismeretterjesztés sok-sok formáját, s bár erőteljes kísérletek történtek a különböző rétegekhez, korosztályokhoz, műveltségi . szférákhoz tartozó emberek igényelnek differenciált kielégítésére — még nagyon a kezdetén állunk ennek a munkának. Az ismeretterjesztést. egyes előadássorozatok elindítását nem előzi meg mindig reális és körültekintő igényfelmérés. Természetesen, és hál' istennek túljutottunk az illedelmes unatkozás és figyelve alvás állapotain, amelyekről szegedi művészek, tudósok, népművelők is bizonyosan tanulságos emlékekkel tudnának szolgálni. Igaz. hogy ezeket a túl szűk es túl bó cipőket elnyüttük, kicseréltük, de a mostani ls túlságosan új még , ahhoz, hogy teljesen kényelmes legyen. Tör még néha, be kell járatni. Azon azt hiszem, senki nem vitatkozik, hogy az Ismeretterjesztési formák — szakemberek hosszas kísérletezéseinek eredményeként — egyre Jobbak, sokrétűbbek, de még mindig nem elég differenciáltak. igényekhez, korosztályokhoz, társadalmi rétegekhez idomítottak-finomítottak. Az utóbbi évtizedbén lényegesen átalakultak a népművelők, előadók feladatai. A televízió általánossá válása és vállalt népművelési missziója sok-sok terhet levett a vállakról — de nem tette feleslegessé az Ismeretterjesztés munkásait. Nehezebbé, összetettebbé és Izgalmasabbá vált munkájuk, hiszen a televízió mellett új és egyetemes hatású ismeretterjesztési formákat kell kitalálni. Könnyíti, de egyben bonyolultabbá is teszi tevékenységüket az egyre gazdagodó, szaporodó segítőtársak csoportja, a magnetofon, a lemezjátszó, a film, a diapozitívek. Látni kell azonban, hogy ezek a technikai eszközök önmagukban üresek, hatástalanok és idegenek, . ha nem áll mellettük, mögöttük, fölöttük az előadó egyénisége, ' személyiségének ' hatása-varázsa. Mert nem elég egy lejátszott magnórészlet, egy lemezről felhangzó dallam, yagy egy gyönyörű tájat ábrázoló diakép — az előadó személyes léte, magyarázata, előkészítő munkája varázsolja tartalmas beszéddé vagy éppen verssé a magnóhangot, érthető zeneművé a lemezjátszó dallamait, és elhelyezhető ismeretanyaggá a „jaj de szép!" diaképet. M

egfigyelhetjük, hogy üzemek, gyárak, vállalatok, szövetkezetek, gazdaságok olyan előadásokra költik az ismeret-, terjesztési, népművelési célra rendelkezésre álló összegeket, amelyek egyrészt „kész"-ek, tehát nem kell felmérni, összegezni, kitalálni, gondolkodni; tavaly ls ez volt, idén is jó lesz; másutt ts ez volt, ttt ls jó' lesz. Másrészt "„eladható" előadásokra vadásznak, amelyek úgy-ahogy felszínes villódzásaikkal, különlegességükkel ébren tartják a hallgatókat. Erre alapozva mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen felületes és túl nagyvonalú a tájékozódás, nem elég szerteágazóan demokratikus az igényfelmérés, sok az évenként visszatérő előadás, és kevés az évek folyamatában egymásra épülő ismeretanyag, az előzőeket szélesítő, mélyítő ismeretterjesztés. Leggyakoribbak a színes diaképekkel illusztrált érdekes és leggyakrabban színvonalas útiélmények, mellek azonban minden szépségük és színességük ellenére sem tölthetik be egypdül az ismeretterjesztést! Még inkább kell napjainkban a tartalmi kérdésekre koncentrálni, hogy a kikísérletezett új és korszerűbb ismeretterjesztési formák hatásosak és erőteljesek legyenek. Különösen kell erre figyelni Szeged sajátos összetételű közegében. Más igényeket hivatott kielégíteni, és más igényekét hivatott teremteni a Bartók Béla művelődési központ, az egyetemi klub. a móravárosi fiókkönyvtár, és ismét másokat a járás művelődési intézményei. Sajnos, igen kevés olyan népszerű és éltalános hatású fórum, illetve sorozat van. mint a Bartók Béla művelődési központ íróportrék és Az én világom, vagy a November 7. művelődési központ Színházi esték Újszegeden című művészportré-sorozata, ez azonban nemcsak az intézményeken múlik. E sorozatok sikere abban rejlik, hogy az emberek szeretnek híres „ismerősökkel" találkozni, szívesen fogadják az írókkal, képzőművészekkel, tudósokkal, színészekkel való személyes találkozások intimitását. Ez azonban kevés lehet, ha e népszerű sorozatok és a szinte már kötelező földrajzi, pedagógiai, orvosi ismeretterjesztés közötti űrt nem töltjük ki színvonalas, korhoz szóló ismeretanyaggal. Ezért kellenek azok a differenciált előadások, melyeknek sorába minden korosztály, minden társadalmi réteg és a legkülönbözőbb érdeklődésű csoport megtalálhatja az ismeretszerzés házon kívüli formáit. Amelyik ezenkívül alkalmazkodik a szabad időhöz, a közlekedéshez és a város más programjaihoz is, tehát rugalmas és mozgékony, ügyesen, körültekintően megszerkesztett és változatos. Mert nem lehet ma már általánosan „népművelni". Más képzőművészeti előadás kell egy gyár szocialista brigádjának és más az egyetemi hallgatóknak, más kell az Ifjúsági klubokban és más a nyugdíjasok között. De mindegyiknek kell! És mindegyiknek a maga nyelvén kell! Itt van tehát a titok nyitja, mely a miről, kinek, hogyan kérdésében rejlik. Ügy kell tehát összeállítani a terveket, elképzeléseket a felmérések alapján, hogy a művelt csoportok éppúgy rátaláljanak a nekik szóló programokra, mint a kevésbé Iskolázottak. Arról kell beszélni mindenki előtt, de a maga nyelvén, amit Itt és most hasznosítani tud, amit kötni tud társadalmunk jelenlegi viszonyaihoz és kapcsolni a már meglevő ismeretekhez. U

gy kell szólni, hogy a nyitott szemeken, füleken szinte észrevétlenül a tudatosság szintjéig mélyüljön minden új IsmeretBárkihez szólunk, bármiről, úgy szóljunk — népművelési szakembereik és aktivisták; tanárok, tudósok, orvosak, művészek, újságírók, ipari és agrárszakemberek —, hogy szavunknak vis6znangja legyen. Ne nevezhessenek senkit Vaksinak, Süketnek vagy Dadogósnak. S ha visszhangot tudunk teremteni. akkor túlteszünk a híres tihanyi visszhangon, mert annyi visszajelzés érkezik majd, ahányan a közönség soraiban ülnek. Széles, aktív és visszhangzó közeget teremteni — ez most közművelődésünk egyik sarkalatos feladata. Tandi Lajos Hegörökített művek A Filmmúzeumban az elmúlt napokban játszották a Lila ákácot, Szép Ernő poétikus regényéből Székely István rendezésében vászonra vitt történetet. A film nem művészi érték, de alkalmat nyújtott arra, hogy egész sereg olyan színészt láthasson a közönség, akiket csak névről ismert a mai publikum jelentős része, különösen a fiatalabb korosztályok. Egyik ismert esztétánk a közelmúltban felvetette azt a gondolatot: nem lehetne-e egyes nagy művészi élményt nyújtó, maradandó értékű színházi előadásokat filmen megörökíteni az utókor számára? Sokat hallunk Pethes Imre Cyranójáról, vagy Varsányi Irén remekbe szabott Tanítónőjéről, de ezek a csodálatos alakítások eltűntek az időben. Milyen nagyszerű volna, ha- a közönség a celluloidszalagon örökéletre balzsamozva láthatná azt, amiről annyi gazdag értékelést, pazar jelzőt, finom és elmélyült megállapítást olvashatott. A művészet megörökítésében nagy feladatokat lehetne megoldani színháztörténeti jelentőségű előadások és alakítások filmrevitelével. Feledékenyek , Esernyők, kalapok, pénztárcák garmadája tudna arról beszélni, hogy milyen feledékeny lehet az ember. Tavaly az év szenzációja volt, hogy valaki egy süldő malacot vesztett el. Még szerencse, hogy vannak jószemű és becsületes emberek, akik a megtalált tárgyakat elviszik a tanácshoz, vagy visszajuttatják tulajdonosának. Azon a feledékenységen azonban, amelyről most szó lesz, az utóbbiak sem tudnak segíteni. Legföljebb észreveszik, hogy a városban itt-ott-amott elhagyott téglák, kockakővek, aszfaltkupacok díszlenek. A Lenin körút elején levő autóbuszmegálló közelében például az útépítők feledtek a járda szélén egy dombocskát, a fürdő sarkán útbontók egy másikat. Az előbbi aszfalt, az utóbbi szemét — nem túl értékes. Valószínű, hogy elvesztőik ezért nem adtak még föl hirdetést, melyben — hasonlóan feledékeny sorstársaikhoz — kérnék a becsületes megtalálót: ugyan fogjon csákányt, lapátot, és vigye vissza címükre a hiányzó anyagokat. Apróságok ezek: lapátnyi zúzott kő egy-egy fa aljában, a járdaszélen árválkodó kockakő, féltégla. Mégis érdemes vigyázni rájuk, mert ha őskövületként egymásra rakódnak; akkor évek múltán nemcsak a Kossuth Lajos sugárútszegélyét kell társadalmi munkában ismét normális magasságúvá bontani. Figyelmeztetni kell a feledékenyeket például arra. hogy ne heverjen hónapokig egyegy kidöntött útjelző oszlop a sarkon, úgy, mint a Nagykörút—József Attila sugárút kereszteződésének átépítése után. A feledékeny ember bajára a legjobb orvosság, ha anyagilag érinti a veszteség, mert nem kerül meg a pénztárca, az ernyő, a kalap. A feledékeny építők, s bontók betegségére az lenne a legjobb orvosság, ha azért kellene fizetniük, amit az ellenőrző szervek — mondjuk a tanácsi hivatalok illetékesei •— megtalálnak: az eldobált téglákért, szemétért, .fölbontott s otthagyott aszfaltért. Meggazdagodhatna, sajnos, belőle a város. V. M. Acs S. Sándor fölvétele ASZFALT A SIN HELYÉN. A Népkert soron, Újszegeden űtbővitést végez a Hódmezővásárhelyi Közüti üzemi Vállalat. A volt villamosvonal helyét — a Rózsa Ferenc gimnázium és a Liget vendéglő között — veszik igénybe új útépítéshez. Ezen a szakaszon két 350 centiméter széles forgalmi sávot és egy parkolérészt képeznek ki. Az úttestet november vegén adják át a forgalomnak. Felvételünkön a földmunkálatokat végzik az útépítők A XX. száiad krónikája Még több mint 25 év van hátra a XX. századból, de már az irodalomtörténészek, társadalomtudósok egy munkaközössége megkezdte az adatok gyűjtését a század krónikájához. Mint a krónikán dolgozó Csabai-csoport koréból értesültünk: elsősorban a század sajtó- és könyvanyagát dolRozzák fel, de levéltárakban is végeznek id<^ vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban kutatómunkát. A kutatócsoport terve az, hogy 1975-ig feldolgozzák a század első felének anyagát. Az 1951—75. év hírlapjainak és könyveinek krónikáját 1980-ra szándékoznak letenni szellemi' életünk asztalára. Az utolsó negyedszázad krónikáját két évtized alatt szinte napirendben örökítik meg, s a befejező negyedik kötet az új, a XXI. század első esztendeiében lat majd napvilágot. Felöleli a társadalmi, kulturális és sportélet minden emlékezetes eseményét kronologikus sorrendben. A krónika 1901. január 1 -ével kezdődik és 2001. január 1-én ér véget. BERCZELI A. KÁROLY 58. De azért mégis a hajóépítés tudománya volt az elsőrendű feladat, s ő elgyönyörködve nézte, ahogy az új bőgőshajó kezd formát ölteni, kezd egyre jobban kialakulni, s az alkotásnak valami új és különös izgalma szállta meg Pétert, arra a gondolatra, hogy az ő műve nemsokára elindul a folyón, mint eleven lény, kezd úszkálni a Tiszán, vagy ha olyan Igazi hajós kormányozza, mint Ábrahám Jóska volt, akkor a Dunán át még a tengerig ls elmerészkedik. Először persze csak a kisebb munkákat bíztak rá. inaskodni kellett, például az ő dolga lett a moholás, vagyis a fenékdeszkák közti réseknek gyékénnyel, mohával és vesszővei való betömése, s aztán a rákalapált tszkábákkal való jó „megvarrása" is. De a büdös kátrányt is neki kellett megkavargatni a hatalmas üstben, mer egy Ilyen vízi járműnek csak a „csárdáját", vagyis a kormányosnak a hajó tatján épített kis zsalugáteres házikóját, s az elején levő védőszentet ábrázoló „szentes" nevű fülkéjét nem festették feketére. A tölgyből, fenyőből való deszkákat a favágók halmozták tel a kó-; zelben, de a bordákat már neki kellett kifűrészelni, ugyancsak az őrfát, mely ott áll a „szentes" előtt, csigával a tetején a vontatókötél számára. S micsoda boldogság volt, amikor végre vízre eresztették a kész hajót! Persze, ez se könnyű mesterség, s a nagyszabású művelethez a hajó orrában levő forgatható hengert, a járgányt vagy gugorát veszik igénybe oly módon, hogy a vasmacskát csónakról beledobják a vízbe, a parttól tisztes távolságra, s akkor a járgányt, melyhez a vasmacska kötele van erősítve, egy belefűzött rúddal tekerni kezdik, s ezt mindaddig folytatják míg végre a nagy test megindul, s az egyre rövidülő kötél segítségével a part felé, majd a folyóba csúszik. Ilyenkor az őrfát zöld gallyakkal tűzdelik tele, de teleaggatják az asszonyok és lányok is színes kendőikkel, részint Jutalmul a szép munkáért, részint eddig be nem vallott érzelmeik jeléül. Este pedig vigadozás valamelyik csárdában, áldomás és tánc, néha reggelig. A superek tekintélyes része akkor a Petrovica-féle vendeglőbe járt, mely a Kacsa utcában volt, közel a legtöbb hajóács házához, s persze, Péter ts velük tartott, nemcsak nagyobb vigasságok idején, hanem hétköznap is, mikor az ember megiszik egy fröccsöt, lehűti magát, aztán odébb áll. Igen ám, de ekkor már gyakran tartózkodott a kocsmában a gazda elbűvölően szép lánya, Zágora is, aki akkoriban már lassan eladósorba került, de válogatós volt, hiszen nemrégen kosarazta ki a gazdag Ábrahám Jóskát mulatós, duhaj természete miatt. Annál szívesebben elegyedett szóba az új legénnyel Blte Péterrel, akit máris megbecsült munkásként tartottak számon, s minden kilátása megvolt rá, hogy tisztes jövedelmével, meg a leány hozományával neki való otthont és családot tud alapítani. Péter bénultan meredt az észveszejtőén szép leányra (ho] volt ettől az Eszter?), s alig jutott eszébe valami, ha közeledett hozzá, esetleg 6 szolgálta fel a pohár bort, amit éppen rendelt. A feje kiürült, csak bután, tehetetlenül mosolygott, s ha meg akart szólalni, úgy érezte, hogy a torka kiszárad, s valami nevetséges, kukorékolásra emlékeztető hang jön ki belőle. Zágora meg élvezte a legény riadt zavarát, tetszett neki, s nem vette rossznéven, hogy ennyire ügyefogyott, sőt, vonzotta ez a kedves, majdnem kamaszos esetlenség, de meg a jámborság is, mert ez biztosítékul szolgált arra, hogy Péter férji állapotában sem fog más nők után koslatni. Péter határozottan erkölcsös legény volt, még káromkodni sem szokott, s ha más nagyon megfeledkezett magaról, s gyalázta az eget, a földet, kedvesen leintette, s tréfálkozva próbálta megszelídíteni a nekikeseredett embert. Ez persze néha balul ütött ki, mert s többiek -átörtek. vagy kinevették, s értetlenül vonták kérdőre, hogy „micsoda magyar embőr az, aki még káromkodni sé tud?" (Folytatjuk.)